Reggel kicsattanó örömmel keltem ki az ágyból és úgy éreztem hosszú idő óta, ez az én napom. Ezért nem hagytam senkit és semmit, hogy elrontsa a boldogságomat egészen addig míg Raphael tudomást sem vett rólam. Ez pedig szörnyen bántotta a csőrömet, mert elvégre a felesége leszek a közel jövőben és nem kéne semmibe vennie. Ezzel rettentően feltudott húzni olyannyira, hogy az első velem szembe jövő társamhoz odasétáltam és megcsókoltam. Természetesen egy fiút kaptam le, mert lányokra nem bukok és azokra nem hiszem, hogy annyira féltékeny lenne az én kedves vőlegényem. Mikor hátranéztem a vállam fölött éreztem tekintetét magamon, parázslott és ez megmosolyogtatott.
Talán mégsem vagyok annyira közömbös számára, így ezzel a hirtelen jött kedvvel megint útra keltem, és most már még szélesebb mosollyal róttam a kastély folyosóit. Elégtételt éreztem a tettem után, ezért akárhányszor összetalálkoztam vele gúnyosan elmosolyodtam és hátat fordítva neki slisszoltam el a másik irányba, enyhén csípőringásosan.
Elégedett voltam a reakcióval egészen addig míg meg nem láttam beszélgetni azzal a lánnyal, és Merlinre mondom nagyon csalódott lettem. Velem sose lesz olyan bensőséges kapcsolata, mint vele és ez nagyon zavar, mert bár nem szeretem, de azért nagyon kedvelem. Tetszik nekem, és ezért próbálom minden percben felhívni magamra a figyelmét, azt akarom, hogy emberszámba vegyen és próbáljon elcsábítani. De mikor fog ez elkezdődni? Anyám szerint nem kell szerelem egy jó házassághoz, már az elég, ha a vért visszük tovább és a hagyományt.
De nekem ezek nem fontosak, soha nem érdekelt Voldemort és a csatlósai, nem akarok halálfaló feleség lenni, akinek a házában mindennaposak az ilyen furcsa alakok megjelenése. Normális akarok lenni, már amennyire normális élete lehet egy olyan családban nevelkedettnek, mint én. Szerintem soha nem lesz, és ez elkeserít, de pár hete találkoztam ezzel a kedves sráccal. És komolyan, Merlinre esküszöm, hogy kedvesnek és érdekesnek tartom. Nem sokszor beszéltem vele, sőt szerintem az iskolai éveim alatt soha nem vettem róla tudomást. De ez is csak az én butaságomat bizonyítja, ahogyan az a bosszús pillanatom is mikor fogtam a pennámat és egy apró pergamendarabra randit írtam Raphaelnek.
Így hát jóval takarodó után indultam el a pincéből, hogy a pergamenre írt terembe várjam a kedves vőlegényemet. A lefizetett prefektusok megkönnyítették a dolgomat, így a megbeszélt időpont előtt 20 perccel már az üres terem egyik padján ültem és az ablakon bámultam ki. Majd nyikorgó ajtó hangja ütötte meg fülemet és leszálltam.
- Túl korán jöttél Raffa. – tettem két lépést közelebb örömömbe, mire megláttam, hogy nem is az említett fiú áll ott, hanem egy háztársam. – Judas te mit csinálsz itt? – kérdezem hitetlenkedve, mert még soha nem találkoztam ilyen helyzetben a kedves társammal.
Sóhajtva ülök vissza a padra és lábamat lógatva nézem a hosszú hajú fiút. Mindig olyan érdekesnek tűnt számomra, most meg itt találkozunk. Vajon Ő kapta meg a levelemet? Ajajaj…
- Ugye nem te kaptad meg a levelemet? És kérlek mondd, hogy nem hozod a nyakamra Friccset meg a bolond macskáját. - nézek az ajtó felé kétségbeesetten néhány zaj hallatára.

A régi Autumn nem foglalkozott volna egy olyan sráccal, aki nem viszonozza az érzéseit, nem próbálta volna kétségbeesetten felhívni a figyelmét magára, hanem átlépett volna rajta, erősen, hogy fájjon és még sokáig emlegesse a napot mikor nem hajtott fejet. Igen, minden bizonyára ilyen maradtam volna még most is, ha nem jelentik be azt, hogy hozzá kell mennem Travers-hez.
Talán akkor este eltörhetett bennem az a tipikus mardekáros vonás, ami minden egyes lányban sőt még a fiúkban is megtalálható. Az a felsőbbrendű érzet, ami megkülönböztet a többiektől, a sárvérűektől és a kevertektől. Ami miatt kihúztuk magunkat a folyósón és hangosan pletykáltunk azokról, akik nem olyanok, mint mi. Harsányan nevettünk és sose foglalkoztatott kin kell átgázolni bizonyos dolgok elérése végett. Most meg… talán még a legyet sem tudnám úgy lecsapni, mint pár hónappal ezelőtt. 180 fokos fordulatot vett a személyiségem és talán ez annak a Hugrabugos srác feltűnésének is betudhatom.
Sokáig az ablaknak döntve homlokomat várom jegyesem érkezését, de semmi sem biztosíték arra, hogy meg is fog jelenni. Jó formán azt sem tudom, hogy megkapta-e a levelemet, és ha megkapta, akkor hajlandó lesz-e eljönni. De már nem érdekel, sőt már húznám el a sátorfámat mielőtt Friccs és akasztanivaló macskája megtalál. mikor nyílik az ajtó. Reménykedve fordulok irányába, de bukta, nem Ő áll ott, hanem Judas. Elkenődve kéne lennem, de egy részem örül neki. Legalább nem kell beszélnem vele.
- Átérzem a helyzeted Judas. Régen anyámat is odaadtam volna a csacsogós estékért a kígyóimmal, most meg menekülök előlük. Talán ki kéne költöznünk onnan, nem gondolod? – sose értettem miért osztotta be a süveg Judast hozzánk. Nem nézném ki belőle azt a kígyóságot, amely mindenkiben megtalálható. Még bennem is.
Én rászolgáltam a házam hírnevére, a vérembe van kódolva a rosszaság és kavarás, olyan vagyok bizonyos tekintetben, mint az anyám. Csak én nem akarok olyan is maradni.
- Semmilyenről. Nem fontos. – amint meghallottam a tudatlanságot a kérdésében egyből előjött a félelmem. Mi van, ha Raphael meglátta? Olvasta és most hahotázva fogja a falat? Bolond vagyok, még Sybillnél is. Tekintetemmel a nem túl magabiztos lépésekkel közeledő Judast nézem, és irigykedem, amiért Ő gond nélkül teheti azt, amit akar. Követem szemeimmel mozdulatát, igaz, csak a körvonalát látom mindennek, de nem fontos. Eltudom képzelni, amint hajzuhataga össze vissza áll eme mozdulat után. Leül. Nem jön közel, ami dicséretre méltó hiszen tiszteli a magánszférámat. Sokan tanulhatnának tőle. – Mennyit ittál kedves? Nem maradt még egy kevés? – érdeklődöm ártatlanul. Nem szoktam inni, de most nem mondanék nemet egy italra. – Akkor maradjon is ott a mi kedvencünk. Hóborc meg túléli a leszidást, nem hiszem, hogy annyira nagyon megviselné.
Ha meg igen akkor meg nem érdekel. Nem vagyok senki dajkája, főleg nem egy szellemé. Vállalja a tettei következményeit, még akkor is, ha nem ő tette. Mi már hányszor kaptunk miatta? Én legalábbis elég sokszor…
- De igen. De jobb, hogy nem Ő jött. – nem akarom hallani a nevét annak az embernek. Nem túl szimpatikus számomra, ahogyan játszadozik velem és néha magához édesget majd eldob. Nem vagyok játékszer. Szóval… eltűnhetne a Tiltott Rengetegben. – Ne beszélj hülyeségeket Judas, nem a vér teszi az embert. – ezt már megtanultam. Oh, még milyen jól!
Kitörölheted a seggedet a tiszta vérűséggel, ha nem vagy életrevaló vagy nem tudod kamatoztatni a tudásodat. Sokunkkal az a baj, a fenekünk alá van nyomva minden azért, hogy mikor eljön az idő kövessük a Nagy Úrt a halálba. Kössz nem.
- Ne butáskodj, nálad jobb társaságot el sem tudnék képzelni. Mi a helyzet nálad?

Az, hogy a mardekárosok közé kerültem és én is viselhetem a zöld szürke kombinációjú motívumot a taláromon egyáltalán nem volt meglepő, sőt elvárt volt a családomban, hiszen hosszú évek óta minden generáció hozzájuk tartozott. Akkor néztek volna nagyot, ha beosztanak a Hugrabugba vagy a Griffendélbe, mert szerintük ez a két ház nem megfelelő dolgokat közlenek a varázslótársadalomról. A Hollóháttal különösebb bajuk nincsen, hiszen az okoskáknak is megvan a helyük a hierarchiában.
A szüleim viszont előszeretettel magasztalják a kígyókat és eme ház össze tagját, ahogyan Voldemortot is, ezért nem meglepő, hogy néha napján halálfaló átjáróvá válik a házunk és jönnek. Jönnek, mint az etetést végző nénihez a galambok, akik ma nem sima morzsát esznek, hanem mazsolás kalácsot. Imádják ezt a fajta életet, hogy a vérük tiszta és szerintük, akinek már egy kicsi csorba ütött a vérvonalban, azt nem szabadna beengedni ebbe a világba. Nem pártolom ezt a fajta nézetet, de ha ennek hangot is adnék, én lennék a következő ebéd a sárkányoknak a ház alatt. Vagy még rosszabb… bár nem tudom, mi lehetne még ennél is rosszabb.  
- Nem vagyok egy szent Judas. Vannak hibáim és ha nem jött volna meg az eszem valószínűleg én is köpnék utánad. Pokollá tenném az életedet, mert ilyen vagyok, ilyennek nevelnek gyerekkorom óta. És nem csak engem, hanem mindenki mást. – vállat vonok. A legtöbben azt hiszik, hogy elkényeztetett kölykök vagyunk, de a család és a vér fontossága, ahogyan annak megőrzése is belénk van verve már kis korunktól kezdve. - Engem nem érdekel, hogy kerültél be a Mardekárba, vagy az oka. Csak elakarok húzni innen, ahogyan Te is. A kígyófészek hemzseg a mérgesektől és képesek harapni, ismerem őket. De ha visszavágsz, lehet abbahagyják a farok méregetést. – nem tudom mikor fogalmazódtak meg bennem ezek a gondolatok, de egy biztos: késő este nem szabad filozofálni hagyni engem.
Sajnálom, hogy számára ilyen nehéz a zöldekkel élni és úgy tenni, mintha közénk való lenne, mikor ez nem így van. Hét éven keresztül megjátszani a dolgot elég nehéz lehet, ráadásul fárasztó és nem utolsó sorban megduplázza az itt töltött időt. Nem hiszem, hogy lennének igaz barátai, bár a mai világban kinek vannak? Itt állok végzősként, az egyik legnagyobb hírnévvel a hátam mögött és mégse vannak közeli barátaim. Mert nem kellenek, és mert elárulnak az első adandó alkalommal.
- Ilyeneket ne is mondj. Nem fogsz megfulladni, de szívesen csatlakozom az ivászathoz, mert nincs jobb dolgom. – elveszem a felém hozott sört és felbontom. Egy pár másodpercig habozok, majd mosolyogva kortyolok bele és élvezem a pezsgést.
Már nem is gondolok a levélre, vagyis megbújt az elmém egyik polcán, de jelenleg nehezebb jobban mondva fontosabb dolgokkal kell szembenéznem. Mint például az ivás és arra, hogy Friccs ne találjon meg minket, mert nem lenne jó egy büntetőmunkát beszerezni.
Igaz kell adnom mindenre, amit mond, mégis a hevessége olyannyira meghat, hogy egy szót sem tudok kinyögni csak esetlenül bólogatok jelezve, hogy teljes mértékben átérzem a helyzetet és egyetértek vele. Sok mindent abba kéne hagyni, és le kéne szállni bizonyos témákról, de sajnos nem én leszek az az ember, aki elhozza a változást.
- Sajnálom. Nem lehet könnyű dolgod a barátnőddel. De a szerelem egy picsa, mindig csak megnehezíti az életünket és nem emel föl, mint ahogy mondani szokták. Sárba dob és jó mélyen megtapos, hogy még véletlenül se kell fel, és amikor már meggyógyulnál hasfalon rúg még kétszer, hogy biztosan ott maradj. – fogalmam sincs, hogy most a Raphaellel való viszonyomra, vagy a Gil-lel való barátkozásomra utalok. De egy biztos: mindkettőtől egyszerre érzem magam boldognak és boldogtalanak egyszerre. Elég rossz.