Középszerű varázslócsalád egyetlen sarja, amivel nincs is semmi gondja. Élvezkedik a szürkeség látszatában, szereti, ha ellenségei alábecsülik, riválisai pedig félnek tőle. Lett volna egy idősebb testvére, édesanyja azonban elvetélt, ezért a megszületett Rivert - akit morbid módon a születésével járó elképesztő mennyiségű vér miatt neveztek el így - a széltől is óvták, ami egyszerre biztosított kényelmes és roppant irritáló gyerekkort a fiú számára, aki később nem riadt vissza a burkolt fenyegetésektől sem, ha szülei olyasmit tettek, ami neki nem tetszett. River szülei együtt sincsenek birtokában annak az intelligenciának, amivel fiúk, aki magasról lenézi őket, de mindezt titkolja, hogy ne fessen magáról hálátlan képet az emberek előtt. Felmenői közt akad nem egy vérfertőző aranyvérű is, akiket River titokban szintén megvet. Nagyon ravasz, opportunista és titokzatos férfi, akinek igencsak nehéz elnyerni a tiszteletét; kritikus, de véleményét általában megtartja magának, kivéve, ha tudja, hogy a becsmérelt egyén veszélytelen, és nem tehet sértő és bántó megjegyzései ellen semmit. Hajlamos idegesítő kis beceneveket aggatni másokra. Óvatos, de aljas, rokonaival igyekszik finom lenni, feletteseinek behódol, őszinte szándékait többnyire jól elrejti, a szorult helyzetekből általában sikerrel kimagyarázza magát. Egyelőre sikerült elkerülnie, hogy a Nagyúr megbillogozza, mert nem szívesen foglal nyíltan állást. Ügyesen érvelt amellett, hogy Voldemortnak nem szükséges a Sötét Jeggyel magához láncolnia, amúgy is hűséges szolgája, mindezt pedig már nem egyszer tettekkel is bebizonyította, így amolyan téglának tekinthető a Minisztériumban. Lojalitását legfeljebb csak sejtik, torz személyisége és kisugárzása nem teszik túl bizalomgerjesztővé, de bizonyíték nincs rá, mert igazán jól csak nagyon kevesen ismerik. A Mágiaügyi Miniszterrel látványosan jó viszonyt ápol, és mivel Jegy sem csúfítja el az alkarját, így az őt érő vádakat könnyedén beállítja rágalmaknak, ami nem is olyan nehéz, tekintve, hogy munkájában meglehetősen sikeres. A jövőre való tekintettel sok újonc aurorral igyekszik bizalmas kapcsolatot kialakítani, megvenni vagy becsapni őket, ami elég jó emberismeretének hála sokszor eredményes.

- Nem úgy beszélsz, mint a hívei...
- Mert nem is vagyok az. Semmi okom imádni. Az ő fajtája egyébként sem osztozik a hatalmon, nekem pedig semmi kedvem az orra előtt a rajongóját, a háta mögött pedig valami kétségbeesett, keménykedő, helyét nem találó szerencsétlent alakítani. Nem gondolod, hogy unja a sok pojácát, a sok önhitt, önimádó, magamutogató kis férget, ami az árnyékában akar kivirágozni, és elhiszi, hogy menni fog? Kééérlek... Ne mondd, hogy te is ennyire ostoba vagy. Minden áldott nap új embereket látok csatlakozni hozzá, némelyiken félelem látszik, máson irigység, mohóság, remény, hogy egyszer olyan hatalmasak lesznek, mint ő, néha még fájdalmat is, mintha a Nagyúr maga lenne a Megváltó. És forog a gyomrom. Vagy épp elfog a nevetés, attól függ, milyen napom van. Nem fogják fel, hogy csak mímelik Voldemort mélyen gyökerező rothadtságát. Hogy amit csinálnak, az olyan átlátszó és ügyetlen... Olyan egysíkúak... Olyan unalmasak.
- Biztosan népszerű vagy a halálfalók közt.
- Hah, tetszik, tetszik a szarkazmusod! De érdekel is engem... Csak az foglalkoztat, hogy kiemelkedően teljesítsem a Nagyúr parancsait, más nem számít. Nem akarok senki favoritja lenni. A Nagyúré meg nem tudok. Bella a kis kedvence, meg még egy-két másik talpnyaló, de ennyi, és nem több. Mindenki más kivétel nélkül gyalog a sakktábláján, csak ez valamiért nem jut el az agyukig. Szegény buta kis halálfalók. Hajlandóak bármit ész nélkül megtenni érte. Hm, talán épp ezért gyalogok...
- Mintha bizony te nem lennél egy közülük!
- De, egy vagyok, igen. De elfelejted, hogy egynéhány gyalog eléri a tábla végét és vezérként születik újjá.
- Szóval erre készülsz? Át akarod venni az uralmat?
- Jó ég, eszemben sincs! Jó nekem ott, ahol vagyok. Nem parancsol nekem senki, csak Ő. És esetleg rajta keresztül páran. Voldemortnak fogadtam hűséget, nem a kutyáinak.
- Ugyanazt a jelet viselitek mindannyian, mégis miből gondolod, hogy több vagy náluk?
- Ugyan, kérlek! Ez csak egy tetoválás. Egy jelkép, mint az eljegyzési gyűrű, a barátságkarkötő, az egyenruha... Csak némileg ocsmányabb annál. Az, hogy viseli valaki, csak annyit jelent, hogy hű Voldemorthoz. Szerinted ez mit takar? Azon kívül, hogy az oly' hangzatos halálfaló címet viselheti halála napjáig.
- ...
- Hát pontosan ezt. Semmit. Annyit, amennyit Voldemort nagyúr mond. Amennyit az újságok írnak. Amennyit a muglik tudnak. Amennyit a varázslók és boszorkányok sustorognak - semmit. Édesem, a magamfajta nem azért lesz halálfaló, mint olyan sokan a Nagyúr "hívei" közt, ahogy te fogalmaztál... Igen, persze, ha kell, én is a lába előtt csúszok a porban, és igen, talán még a karomat is levágnám érte, de nem szeretetből vagy tiszteletből. Nem félek tőle, és nem kell a hatalma sem, elég nekem a sok kis morzsa, amit elhullajt, nem vagyok mohó, és nem lihegek a nyakában többért. Egyszerűen azért követem, mert ő a vezető. Egy csapatnak mindig kell, hogy legyen egy feje, ami megóvja a testet, ami hordozza, és Voldemort nagyúr ez a fej. Azon vagyok, hogy én ne a segglyuk legyek, pardon a kifejezésért. Ennyi az egész. Nem vagyok több a halálfalóknál, sem kevesebb. Ahogy én nem parancsolok másnak, úgy más sem parancsolhat nekem, és ha megpróbálják, nos, többet nem teszik.
- Dumbledore oldalán is megtehetnéd. Mellette is lehetnél valaki.
- Ezt pont te mondod? Egy halálfaló gyereke? De még mindig nem érted, hogy ez nem az ambíciókról szól, és egyébként sem tehetném... Tudod, igazából nem vagyok túl erkölcsös. Vagy elég hithű, elég idealista, elég kedves és még sorolhatnám. Sajnos a képességeim és a személyiségjegyeim túlnyomó többsége a rossz oldalra száműzött. Ez a különbség a legtöbb halálfaló és köztem. Én tudom, hogy nem vagyok jó a szó klasszikus értelmében, de nem élvezkedem a szerepben, és nem is szenvedek tőle. Nem gátolnak a morális elképzelések arról, mi jó és mi rossz. Elfogadtam azt, aki vagyok. Ez vagyok én, magamba szívtam, megismertem és kihasználom minden kis darabját annak, aminek a természet szánt, de ezzel nem mindenki van így. Kétlem például, hogy ha igazán ismerne, a nagy Dumbeldore sem értékelné a pengék iránti szeretetem. Bár igaz, ami igaz, a Nagyúr sincs oda az ilyen mugli köcöllékekért. Jobban szereti a tiszta avada kedavrát, ha gyilkolásról van szó, de az olyan üres... Olyan steril, tudod? A vágás, az viszont személyes. Közeli és igen-igen látványos tud lenni. Ráadásul ötvözi az avada kedavrát a cruciatusszal, ha jó helyen vágjuk meg a másikat. Kínhalál. Nagyon hatásos. A Nagyúr kényessége miatt kénytelen vagyok a pálcámat használni e célra, de ha nincs ló, jó a szamár is. Persze a munkakörömnek hála ritkán hódolhatok e hobbimnak. A Varázsbűn-üldözési Főosztály egyik vezetője mégsem mehet át ámokfutóba, igaz?
- Öhmm...
- Mi az? Csak nem megijesztettelek?
- Egy... egy kicsit, azt hiszem.
- Még csak most?
- Csak most látom, mennyire beteg vagy...
- Ah, látod? Már te is kezded. Nem értesz meg, pedig ha akkor nem álltál fel és léptél ki az ajtón, mikor én nyitottam ajtót az apád helyett... Persze ő is halálfaló, biztosan hozzászoktál valamelyest a házadban futkosó rémekhez, jól mondom?
- Hát hozzád hasonlóval még nem találkoztam.
- Ezt bóknak veszem.
- Nem annak szántam.
- Nem számít, minek szántad.
- És még másokat becsmérelsz, mert fennhordják az orrukat?!
- Mert ők csak szerepet játszanak, azt sem tudják, miért. Gyáva banda. Az apád is az, egyébként, az ilyen fejét a legkönnyebb igába hajtani, ha pedig bizonytalan, akkor elég egy lökés. Nem tűnsz megdöbbentnek.
- Nem vagyok jóban az apámmal. Ezért is nem lepett meg, hogy valami idegen fogadott a saját lakásomban helyette.
- Ezt szomorúan hallom.
- Nyilván.
- Nem, tényleg. Ez azért így... kicsit elkeserítő. Ő szeret téged. Én viszonylag jóban vagyok az apámmal, pedig nem egy bonyolult fickó, nehéz is lenne megkínozni, szerintem azonnal sokkot kapna. Bezzeg az anyám, mindig mindenbe beleüti az orrát, és azt hiszi, olyan okos.
- Te azon gondolkozol, hogy tudnád az apád megkínozni?!
- Néha. Ha már nagyon unatkozom.
- Na jó. Nem értem, miért jó másokat megvágni és kínozni, amíg ki nem véreznek, és nem is akarom.
- Hogy őszinte legyek, jobban szeretem, mikor a vérükbe fulladnak. Olyan drámai. De nem ez a lényeg...
- Akkor magyarázd el, mi a lényeg! Ha nem a hatalom kell, nem az ambíció hajt, akkor micsoda? Mi a fenéért nem vagy egy egyszerű... gyilkos? Úgy látom, az nagyon menne.
- Mert a tömeg elrejt, te kis buta. Eressz rá egy farkasfalkát a birkára, aztán mondd meg a csontokból, melyik harapta el a nyakát. A halálfalók közt nincs ártatlan. Voldemort csapata maga a bűnösök serege, habár ezzel talán még a Nagyúr sem értene egyet. Benne is van valami furcsa idealizmus... Néha mintha elhinné, hogy amit tesz, az normális. Érdekes figura ám a maga módján.
- Érdekes?!
- Az. Nagy dolgokra hivatott, ez kétségtelen. Nem találkoztál még vele? Kár, hogy nincs ki mind a négy kereke.
- Ahhoz képest, hogy nem ismerjük egymást különösebben... nagyon nyíltan kimondod, amit gondolsz.
- Miért ne tenném?
- Nem félsz, hogy... esetleg elárulom valakinek?
- Ó, dehogy. A halottak nem beszélnek.
- Ezt meg mégis hogy érted?
- Ahogy mondtam, az apád kissé elbizonytalanodott az utóbbi időben a Nagyúrral való kapcsolatát illetően. Azért jöttem, hogy megerősödjön köztük a kapocs a te haláloddal. Shhh, shhh, nyugalom, téged nem vagdallak fel. Ne izgasd fel magad, mert... Na, szép. Tessék. Máris hat a bájital. Jól van, ez az, dőlj csak hátra! Látod, a Roxfortban nagyobb hangsúlyt is fektethettél volna a bájitaltanra, akkor tudnád, milyen íze van a méregnek, ami blokkolta a benned áramló mágiát. Ó, ilyet még biztosan nem láttál, ez egy pisztoly. Tudom, tudom, "Voldemort vajon tud róla?" Persze. A magadfajta vérmániás aranyvérűek iszonyodnak mindenféle mugli dologtól, igaz? Pedig ez is hasznos holmi, ilyen helyzetben főleg, ennyit még a Nagyúr is elismer, és az apád annyit azért tudni fog, hogy mugli fegyverrel öltek meg. Túl befolyásos ahhoz, hogy a félelmére alapozzunk, tudod? Ha kiderülne, hogy a Nagyúr öletett meg, még a végén ellene fordulna... Nem, mintha túl sok esélye lenne ellene, de jobb ez így. Nagy nehezen meggyőztem a Nagyurat, hogy ezúttal csellel vegyünk rá valakit a hűségre a brutalitás helyett. Ritka eset, hogy sikerült, el sem tudod képzelni, már hányszor próbáltam! Apád hasznos tudna lenni, és így önként és dalolva masírozik majd a sárvérűek meg muglik ellen, akik betörtek a házába és álmában főbe lőtték a gyerekét. Ahogy mondtam, az apád szeret téged. Nagy errefelé a bűnözés mostanában, nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnie ennek a kis lakásnak a biztonságára, ha már volt olyan balga, hogy Londonnak ebben a mocskos kis mugli negyedében vegyen egyet neked. Amúgy miért itt vásárolt ingatlant, ha egyszer aranyvérű? Csak nem ez is a színjáték része, a vérmániája, hogy a Nagyúr kedvében járjon? Hogy...? Nem értem. Ó, hogy már a nyelved sem működik, Merlinre, lehet, hogy kicsit túladagoltam, bevallom, nekem sem volt az erősségem a bájitaltan. Na sebaj. Azzal dolgozunk, amink van. Ha apád eddig nem is gyűlölte a muglikat, majd most fogja.
Oh, és még valami.
Igazán megnézhetted volna a karom.
Nem vagyok halálfaló. Csak egy - hogy is mondtad? - egyszerű gyilkos. Engem nem a billoggal vett rá a hűségre. Hiába van kutyafalkája; egy róka nyakára még Voldemort sem tud nyakörvet tenni, és ő éppen elég magabiztos ahhoz, hogy tudja, hogy nincs is rá szüksége, ettől olyan rettegett vezető. De köztünk szólva, szerintem ez a fene nagy magabiztossága lesz a veszte is.