A szokásosnál sokkal merevebben ülök melletted - azt hiszem, egyébként is azzal szoktak vádolni, túlságosan merev vagyok, hajlíthatatlanul egyenes a derekam, de míg az ilyesmit el szoktam engedni a fülem mellett, most úgy érzem, tényleg erős görcsbe ránt valamiféle feszültség, nyaktól vállig, egész gerincen át. Kedvetlenül piszkálom csak a vacsorát, nem mintha bármi gond lenne vele, az ilyen esküvőkön többnyire semmi gond nincs az étellel, itt pedig különösen gusztusos, aprócska adagokat szolgálnak fel, amelyek kétségtelen, még egy hölgyön sem foghatnak ki, de nem igazán van étvágyam.
Ezer ilyen esküvőn voltam már (természetesen túlzok, de megszámolni sem tudnám őket), bár a "gyerekek" közül épp csak kinőttem, vagy legalábbis nem tűnnek azok az idők olyan régen elmúltnak, amikor még elég volt a szüleimmel érkezni, nem kellett hozzá kísérő, és nem számított, ki az a kísérő. Ezer ilyen esküvőn voltam már, de véletlenül sem képezi vita tárgyát, hogy eddig ez a legrosszabb, és mégis, ez lesz az, amire tudom, még sokáig emlékezni fogok, talán örökké kísérteni fog. Vagy ha nem örökké, hát minimum addig, amíg nem megyek férjhez én is. Addig azon fogok gondolkodni, hogy ilyesmi velem is megtörténhet, én is kerülhetek ilyen helyzetbe, engem is arra ítélhetnek, hogy olyasvalakinek nyújtsam a kezem, akit nem hogy nem szeretek, de még csak nem is kedvelek, még csak nem is szimpatikus, esetleg sokkal öregebb, vagy tudja Merlin, olyan életet él, amelyben úgy vélem, nekem nincsen helyem... ez persze mindig is opció volt, mifelénk ez mindig opció, és én ezt tudtam is, mégis más azt látni, hogyan sülhet el az ilyesmi, mint épp csak elképzelni a hamis, megjátszott boldogság mögött lakó igazságot. Én nem tudom, lennék-e olyan erős, és legfőképp bátor, hogy kézzel-lábbal tiltakozzak ellene, hangosan kiabáljak, még a legutolsó pillanatban is, olyan jelenetet rendezzek, hogy a hosszúkás főasztalnál üres legyen a menyasszonynak és a vőlegénynek fenntartott hely.
Lopva oda-oda pillantok, homlokráncolva, olyasfajta kábulatban, amin keresztül még épp elér hozzám minden valós beszédfoszlány és hang, de egy kicsit mégis távolinak érzem. Mindig rémesen gyűlöltem az olyan állításokat, hogy "a hölgyeket ez és az felzaklatja", mintha a felzaklatódás ténye valami rémes gyengeség lenne, amire csak nők lehetnek képesek, és általában nem is zaklatnak fel dolgok, szeretem őket eltolni magamtól, kartávolságon kívül tartani, de most különösen találónak érzem ezt a szót. Fel vagyok zaklatva, és ne haragudj, de így nem tudok brillírozó beszélgetést folytatni veled.
Csak piszkálom a vacsorát, fáj a nyakam, szűknek érzem a ruhám, és nem tudom nem hallani a menyasszony oszlopokról, márvány padlóról, plafonról vissza-visszapattogó kiabálását. De azért biztosan nem azt várod tőlem, hogy sült halként üljek melletted, noha egészen pontosan eddig azt sem tudtam megmondani, vársz-e tőlem bármit is.
- Sajnálom, Mr. Malfoy, attól tartok, ma este ízléstelennek tartanám, hogy megtárgyaljuk az esemény részleteit - és sajnálom, de egyébként az az igazság, hogy nem sajnálom, csak az udvariasság mondatja ezt velem.

Az előétel ötödik fogása után már nem igazán tudtam arra gondolni, hogy milyen borzasztóra is sikeredett a szertartás és valahogyan a desszert felé egyre közeledve az egész nem tűnik semmi többnek csak lassan feledésbe merülő közjátéknak. Persze annak mindenképpen tökéletes volt, eget rengető és szívfacsaró, ami miatt hónapokig ezt az esküvőt emlegetjük majd, sőt talán évek múlva is fel tudjuk majd idézni az újdonsült férj keserű mosolyát ahogyan azt nézte, hogy a kedves apósa milyen elánnal vonszolja felé a szegény menyasszonyt. Talán akkor sem lepődnénk meg igazán, ha maholnap az a hír kapna szárnyra, hogy az újdonsült férj újra szabad préda miután a menyasszonya kivetette magát a kastély valahányadik emeletének fényesre pucolt ablakából.
Persze mint azt említettem az egész csak egy egy hatalmas közjáték volt, a feleség nem fogja magát kivetni semelyik torony semelyik ablakából, sőt a nászéjszaka után, amikor majd valami egzotikus szigeten töltheti a mézesheteit, a férje pedig elhalmozza gyönyörű ékszerekkel és luxuscikkekkel, majd azt is bánni fogja, hogy ekkora jelenetet rendezett.
A magam részéről tehát meglehetősen nyugodtan tudok az étkezésre koncentrálni, csak néha-néha ver visszhangot egy-egy kósza sikoly, de ha elég türelmesek vagyunk, talán órák múlva zokogássá szelídül majd néma hallgatássá.
- Tudja Ms. Black, ha ilyen rosszul érintette akkor minden bizonnyal fel kellett volna szólalnia annál a résznél ahol a plébános úr erre felhatalmazást tett. - Rád pillantok kicsit aggodalmaskodva, kicsit megértően, neked nyilván nem volt ehhez elég merszed.- De mint ahogyan olyan sokan ebben a teremben, úgy Ön sem érezte helyénvalónak, hogy bárminemű tiltakozását mutassa. S ha innen nézem kisasszony, talán most már igazán képmutató itt bárkinek is úgy tennie, mintha olyan nagyon sajnálná az újdonsült Mrs. MacDougalt. - Lebiggyesztem az ajkamat ahogyan rád nézek. - Mindazonáltal megértem a teremben lévő összes személy viszakozását. A harmincas éveiken túl lévők valószínűleg mind át tudják érezni ami az ifjú pár szívét nyomja, mi meg talán egy kicsit mind hálásak vagyunk, hogy nem nekünk kell hozzámennünk egyik félhez sem. Nem így van, kisasszony? -

Felpillantok rád, mindentudó, ugyanakkor örömét tekintve tökéletesen őszintétlen mosollyal - hát nem gondolhatod, hogy bármiféle nyilvános állásfoglalás egy hozzám hasonló ifjú hölgytől számítana bármit is. A családom, és talán te is megorrolnátok rám, meg aztán: az égvilágon semmi értelme sem lenne. Soha senki nem kíváncsi igazán a tiltakozásunkra, és mivel nem tudnék olyan érvet, olyan igaz érvet felhozni a nász ellen, amely jogi alapon meggátolhatná az esküvőt, kénytelen lennék egy súlyos, atyai pillantást követően visszazuttyanni a székembe. Talán lenne, aki szórakoztatónak találná a mutatványt, de mindenképp haszontalan lenne, és tudod, én ezzel tisztában is vagyok. Nem becsülöm nagyobbra és fontosabbra a szerepemet, mint amilyen, remélem, örülsz neki, a hozzád hasonló fiatalurak ennek örülni szoktak, mintha bizonyos értelemben ez a vonásom hazugság is.
Aztán mégis csak udvariassá zabolázom ezt a talán túlságosan is árulkodó mosolyt, mielőtt visszafordulnék a tányérom felé. Tudod, anyám már megjegyzést tett rá, hogy mostanság sokat keresed a társaságomat, és én eddig ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, többnyire igyekszem nem hallgatni anyámra, amikor mindenféle elgondolásokkal jön nekem, de azért esetedben lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan viselkedem veled. Nekem természetes szűrökön keresztül kommunikálni, jó pár fokkal szolidabbra fogni a véleményemet, legyen szó bármiről, ezzel védelmezve a saját kis világomat, de ha te esetleg komolyan érdeklődsz, nem kellene veled őszintébbnek lennem? Vagy az hatalmas hiba lenne? Számítasz nekem annyira, hogy érdekeljen, ha hibázok…?
- De igen, milyen igaz - épp csak egy picikét lóg ki a lóláb, egy egészen picikét vagyok csak szarkasztikus, hogy tudd, alapvetően igazat adok neked, de azért nem tudnék teljes vállszélességgel beállni minden mögé, amit mondasz, elvégre ez a fajta cinizmus pont olyan, hogy akár bármivel kapcsolatban feldobhatjuk a kezünket és mondhatjuk: mindegy, minden mindegy, semmi nem érdekel, sem az élet örömei, sem a bánatai, hagyjatok meghalni, mit sem ért ez az egész. Épp csak én nem szeretnék így élni.
- Úgy gondolja, ha nem megyünk vele semmire, ha nem hasznos, akkor nem is érdemes semmit sem érezni, vagy gondolni? - nem véletlen hát, hogy épp ezt a kérdést találom feltenni neked, miközben inkább úgy döntök, semmi értelme tovább piszkálnom ezt a fogást: inkább leteszem a villát, hátradőlök, és kíváncsian rád nézek.

Megnyugtató, hogy igazat adsz nekem és nagyon is kecsegtető, egy kicsit azt érzem tőle, hogy valamiféle feljebbvaló státusszal láttál el, hogy hajlandó voltál elfogadni, behódolni, belátni, hogy pontosan hogyan is működünk, hogyan is működik ez a világ, hogy hiába a fényes, minőségi anyagból készült dísztalár, hiába a címerezett szalvéta, az ezüst villa, a finomabbnál-finomabb fogások, mind csak játékosok vagyunk egy előre eltervezett tétmeccsen s leginkább csak rajtunk múlik, hogy milyen szerepet öltünk fel: gyalog, huszár vagy egyenesen a király.
- Ez egy nagyon érdekes kérdés. - Elismerően pillantok rád, tudod, ha gondoltam is, hogy izgalmas lehetsz a számomra, sosem gondoltam igazán, hogy van benned valami, ami a női bájnál és a meg-megrebbenő szempilláknál több izgalommal tudna szolgálni. Elvégre ki ne szeretné, ha tetszelegnek neki, ha minden mozzanatuk, tettük és szavuk nyílt lapokkal hízelkedik, ha minden pillantás, minden elvetett mosoly, minden hanglejtés kellemkedésről tesz tanúbizonyságot.
- De inkább úgy gondolom, hogy bizonyos pillanatok nem érik meg az erőfeszítést, hogy hiába gyűlölködünk, hiába akaratoskodunk, hiába sírunk, nevetünk, ha egyszerűen nem változik semmi. - Kicsit közelebb hajolok hozzád, hogy bizalmasabb közelségbe kerüljünk, nem mintha azt gondolnám, hogy bárki a mi beszélgetésünket szeretné kihallgatni, inkább csak arra vágyom, hogy a gondolataimat kizárólagosan csak veled oszthassam meg.
- És azt is gondolom Ms. Black, hogy az embereknek tudniuk kell felmérni, hogy mikor van szükség mindezekre, hogy aztán nehogy véletlenül ellenük fordítsák. - Félrebiccentem a fejemet, egy másodpercre elpillantok a kétszárnyú ajtó felé, ahonnan a képzelt sikolyok zöngenek felénk. - Az újdonsült feleség számára mindez felesleges volt, azt hiszem mindannyiunknak egyértelmű, hogy semmit sem ért el vele azon kívül, hogy a férje és a férje családja szakvéleményt írathat arról, hogy gyengeelméjű. - Felsóhajtok, mintha ez az én gondom lenne, az én legnagyobb terhem. - Félek ezekután bármit megtehetnek vele Ms. Black, bármilyen becstelen, megalázó vagy sértő dolgot és még csak senki, egy pillanatra sem fogja elhinni, hogy igaza lehet az újdonsült Mrs. MacDougalnak. - Tudod veszélyes dolog az őszinteség és az igazság, főleg a mi világunkban, a mi életünkben, talán nincs is veszélyesebb nála.

Úgy nézel rám, mintha merőben meghökkentő lenne, hogy vannak érdekes gondolataim. Pont úgy, ahogy a hozzád hasonlók ugyanennyi erővel haragosan ráncolhatnák a homlokukat, vagy fújtatva legyintenek jelezvén, hogy na ne már, ez azért mégis csak túlzás, te csak ne gondolkodj. Elvégre bőven elég lenne, ha unalmasan csak ülnék, kedvesen mosolyognék, bólogatnék, adnám alád a lovat minden egyes megmozdulásommal és biztos te is olyan vagy, mint ők, mindezzel nagyon elégedett lennél, jobbnak éreznéd magad annál, mint ami vagy, pusztán mert úgy hiszed, egy nőnek ez az igazi értéke. Elhiszed tőle, milyen nagyszerű vagy.
Nem esne nehezemre végigülni így az egész estét, mosolyognék, bólogatnék, mindenben igazat adnék neked. Fél életemben ezt gyakoroltam, csak a békesség kedvéért, és biztos vagyok benne, anyám úgy gondolja, életem másik felében is menni fog ez nekem. Persze, persze, menni fog. Ha te még nem is unod ezt, én azonban mindenképp.
Szóval bocsáss meg, amiért gondolkodni merek.
- Félek, ezt megelőzően is bármit megtehettek vele, Mr. Malfoy, bármilyen becstelen, megalázó vagy sértő dolgot, és a kutyát sem érdekelte volna akkor sem - mondom vissza a szavaidat egészen más értelemben, könnyedén, mintha ezen gondolkodnom sem kellett volna, és hát elhiszem, hogy neked nem ez a valóságod, de nekem igen. Ha odaszaladnék most anyámhoz és azt állítanám, az asztal alatt mondjuk a kelleténél kíváncsibb volt a kezed, hát unottan rám nézne, és visszazavarna melléd. Ha azt hiszed, nem igaz, pusztán vak vagy valamire, ami téged vajmi kevéssé érint - Mrs. MacDougalnak csak akkor lehet igaza, ha Mr. MacDougal megengedi neki, vagy ha Mr. MacDougalnak teljesen mindegy - nincsen bennem semmi drámai, nem akarok kicsikarni belőled semmiféle együttérzést, sem a friss feleség, sem a saját javamra, ezt épp csak úgy citálom, mint tényt, érvet, ebben a kis eszmecserében, ami mintegy véletlenül kezd elszabadulni, nem azért, mert bármelyikünk így tervezte volna.
- Mrs. MacDougal talán nem ért el semmit, de nem is különösebben veszített, és legalább aratott egyetlen, morális győzelmet - önmaga maradt az őrületben, és eggyel kevesebbszer hazudott magának - mint ahogy hazudunk magunknak nap nap után mind, nem értenél egyet? - Az érzelmek többnyire valóban szükségtelenek és meglehet, nem érünk el vele semmit, de nem hiszem, hogy ez lenne a funkciójuk. Épp csak emberek leszünk tőlük. Ha mindent aláhajtanánk a célnak és haszonnak, aligha lennénk többek unalmas, üres porhüvelyeknél - szóval, talán kicsit téged is emberibbnek látnálak, ha nem söpörnéd el ezt úgy, ahogy a desszert tűnt el a tányérodról.
Természetesen csakis elméletben szólva, és csakis udvarias, ajak-szegletben halványan játszó félmosollyal, nehogy túl komolyan vegyél.

Rá akarom vágni, hogy csak mártírkodsz vagy ha mártírkodni nem is mártírkodsz valamiféle szimpátiát vagy együttérzést szeretnél belőlem kicsikarni, de én soha nem szoktam kifejezetten válaszokat rávágni feltevésekre, rólad pedig nem feltételezem, hogy ilyesfajta sajnálatra szorulnál, úgyhogy csak másodpercekig nézek veled farkasszemet, hogy eldönthessem - kizárólagosan -, hogy akarok-e veled egyáltalán csatát vívni ilyen ügyekről, vagy éppenséggel egy másodpercnyi erőfeszítést sem ér meg a részemről.
Nem igazán tudom eldönteni, hogy mi lenne a jó megoldás, ez pedig meglep, általában mindenről tudok döntést hozni, veled kapcsolatban mégis egy fokkal óvatosabbnak érzem magam, mintha imponálni kívánnék neked vagy ha azt nem is, szükségesnek érzem, hogy egy fokkal finomabb választ adjak. Elfogadhatóbbat vagy emészthetőbbet. - Kisasszony, kérem ígérje meg, ha Önnel bármikor is megalázó vagy kéretlen dolgot tennének, feltétlen jelezze. - Rád vetítem ki, mert akármennyire is szeretnénk, engem soha nem fog meghatni az újdonsült feleség sora legyen az jó vagy rossz, kizárólagosan minden figyelmem feléd fordítom: miattad vagyunk itt, miattad nem mulatok özvegyasszonyokkal az emelet száz szobája közül egyben. - Még ha úgy is gondolom, hogy mindenki a saját sorsának a kovácsa, rosszul viselném, ha Önt bármilyen atrocitás érné. - Nézd el nekem, hogy ilyein naiv vagyok ezzel kapcsolatban: férfiként a férfiak világában mindig is könnyű dolgom volt, nem kellett igazán küzdenem vagy megfelelnem, valahogyan már a születésem pillanatában kiváltságosként indulhattam el az élet versenyében. Azt persze nem gondolom, hogy a nők helyzete olyan borzasztó lenne, persze anyámon látom, hogy nem igazán boldog, de tulajdonképpen nincs rossz élete.
- Akkor azt hiszem reménykednünk kell abban, hogy az újdonsült férj engedélyezi a felesége véleménykinyilvánítását abban az esteben is, ha az esetlegesen ütközik a saját nézőpontjával. - Persze, mint ahogyan említettem, a legkevésbé sem érdekel, hogy mi történik majd ezekután a négy fal között, mert mire legközelebb jövünk egy teára, estélyre vagy bálra, az újdonsült Mrs. Macdougal majd egyenes derékkal és halvány mosollyal fogad majd, s nekem ez éppen elég ahhoz, hogy elhiggyem mindez csak ámítás.
Megmosolygom a válaszodat, immáron teljes figyelmemet fordítom feléd. - Furcsa ezt Öntől hallani Ms. Black mikor mindig olyan kemény pillantással jutalmaz. Talán el kellene Önt vinnem valahova, ahol több érzelmet engedhetünk meg magunknak. - Egy pillanatra elgondolkozom, vajon mennyire lehet ez kétértelmű, de elég tisztességesnek tartalak ahhoz, hogy ne riadj igazán vissza. -Hova vágyik úgy igazán Ms. Black? Mit gondol hol lehetnénk üres porhüvelynél többek? Talán adhatnék Önnek egy esélyt, hogy megpróbálja elhitetni velem, hogy a cél és a haszon egyáltalán nem olyan nagyon fontos, mint amilyennek azt gondolom. - Tőled várom a megoldást, a lehetőséget, a gondolatok folyóját, az ötletek tárházát, pedig biztos vagyok benne, hogy szinte képtelen leszel bármi ilyesmivel előrukkolni.

Csak egy nagyon picit vonom fel rád a szemöldököm, csak annyira, hogy az udvariasság és jó ízlés határán belül maradjak, és véletlenül se érezd úgy, hogy egy szavadat sem hiszem el. Nem a te hibád, ösztönösen gyanakvó és bizalmatlan vagyok a legtöbb emberrel az életben, a férfiakkal, a korombeli férfiakkal különösképp - Milyen lovagias, Mr. Malfoy - engedek meg egy udvarias mosolyt is, ellensúlyozván az esetleg mégis csak valami kételkedést kifejező csodálkozásomat. Nem mintha rögtön arra kellene gondolnom, te is képes lennél bármi ilyesmire, alaptalanul nem szokásom vádaskodni, de azért egy kicsit kíváncsi lennék,  ha valaki ilyesmivel vádolna téged, az igaz lenne-e, és ha netalántán tényleg a segítségedet kellene kérnem, hinnél-e nekem, vagy csak robotikusan tennéd a dolgot: egy bajba jutott hölgynek meg persze, segítség kell...
- Rosszul viselné... igazán, Mr. Malfoy, az nem lenne haszontalan érzelgősség? - kérdezek vissza némi iróniával, illékony mosollyal, tudom, hogy nem kellene valójában így viselkednem veled, és nehezen tudnám megmagyarázni, miért érzem úgy, hogy minden megnyilvánulásoddal kóstolgatsz és próbálkozol kitalálni, hol találhatsz rajta fogást. Nincs ezzel persze baj, szíved joga így tenni, de én szeretem tudni, pontosan mit akarnak körülöttem az emberek - ha nem tudom, hogyan dönthetném el, hogy akarok-e a kedvükre tenni, vagy sem? - És felteszem, ha már feltétlenül szeretné megvédeni az erényemet - mintha a varázstársadalom képtelen lenne haladni a korral, te is érzed? - ...akkor gondolom, nem kell komolyan vennem az ajánlkozását - meg egyébként is, miféle érzelmeket szeretnél, hogy megengedjek magamnak? És neked vajon van egyáltalán bármilyen, amit kiutalsz magadnak a tökéletes cinizmus várfokán néhanapján?
- De teoretikusan szólva, nem hiszem, hogy a "hova" a helyes kérdés, és hát bocsásson meg, Mr. Malfoy, kettőnk közül azt hiszem, nem rólam beszéltünk, aki ne fejezne ki semmit, mert az haszontalan - nem illik ez sem, de finoman felkönyökölök az asztallap legszélére, összekulcsolt ujjaimon támasztom meg a halántékomat, mert rettentő kényelmetlen egyébként folyton csak fejjel feléd fordulni - Kettőnk közül nem én vagyok érzéketlen az itt történtekre, szóval mondja meg Ön, mégis mi lenne az, ami képes lenne kiváltani az együttérzését - remélem, nem csak azért tudsz aggódni - ha egyáltalán -, hogy miféle attrocitások érnek engem - Vagy hol lenne képes azt érezni, hogy az élet nem csak jól végzendő feladatok unalmas sorozata - tudom, a legtöbb férfi azt gondolja, a nők imádnak magukról beszélni, ezért sorjára teszitek fel nekünk a kérdéseket, amelyekre valójában nem is akartok válaszokat, vagy nincsenek is jó válaszok. Ha sokat beszélgetünk, talán majd rájössz, hogy én nem érzem szükségét, hogy válaszoljak minden buta kérdésre, amit feltesznek nekem, úgyhogy edd meg te is, amit főztél.

Biztatóan mosolygom rád, mintha ennyi elég lenne ahhoz, hogy bizalmat szavazz nekem, mintha hamis ígéretek, hirtelen kimondott szavak, párbeszéd szülte fordulatok igazi ígéretek lennének. Persze nem azt mondom, hogy nem hallgatnálak meg: minden bizonnyal nagy átéléssel csitítanálak, hatalmas szavakat mondanék neked, nyugtatni próbálnálak, hogy aztán a végén valahogyan úgy keverhessem a kártyákat, hogy én jöjjek ki az osztásból nyertesen. Valószínűleg, de ezt még csak én is gyanítani vélem, nem sok mindent tennék érted, azon kívül, hogy egy-két leheletnyi erőfeszítést mutatnék a látszat kedvéért nem sok hasznom származna belőle. - Ms. Black az Ön közelében talán nem érezném olyan haszontalannak ezeket az érzelmeket. - Még csak félre sem pillantok, mindketten pontosan jól tudjuk, hogy ezt a játékot milyen szabályok alapján kell játszanunk, hogy milyen keretek közé kell szorítanunk még akkor is, ha csak ismerkedő játékpartnerek vagyunk éppenséggel.
Rád mosolygom, szinte el is nevetem magamat, tudod nem sokszor fordult még elő velem, hogy így utasítsanak vissza: még talán soha, egyetlen pofont sem kaptam senkitől pedig nekem elhiteted szemérmes lányokkal és nős asszonyokkal is keveredtem a szolidabbnál kicsit izgalmasabb flörtölésbe.
- Hát mit gondol rólam kisasszony? -  Szalad fel egy kicsit a jobb szemöldököm. - Akárhova is vinném el Önt én egy pillanatra sem feledkeznék meg arról, hogy Ön még gardedámra szorul. -  Úgy korhollak, mintha ez a te fejedből szökött gondolat lenne, mintha te akarnál éppenséggel rávenni arra, hogy szökjek el veled valahova, hogy vigyelek valami titkos helyre.
- Úgy érzem kedvesem... -  Egy pillanatra végig pillantok rajtad ebben az új, fesztelenebb pózban. -..., hogy az iménti kijelentésemmel megbántottam. - Persze ha még így is lenne, akkor sem lenne semmi okom neked magyarázkodni, de gyanítom, ha nem tenném meg igen hamar elpártolnál mellőlem és inkább keresnél valakit, aki kicsit jobban meghatódik a női hisztéria láttán.
- Ugyan Ms. Black ne nézzen ilyen szőrős szívűnek, attól, hogy nem érint meg egy felnőtt nő rimánkodása. A világ ezerszer rosszabb dolgokat rejt, mint egy érdekházasság. Tudja nem tudom sajnálni az újdonsült ifjú párt, elvégre gondoljon csak bele meg van mindenük: gazdagok, szépek és fiatalok. Köthetnek kompromisszumot, élhetnek egy meglehetősen kiegyensúlyozott és boldog életet együtt. - Megcsóválom a fejemet, mintha csak az bosszantana, hogy ezt neked kell magyaráznom. - Úgyhogy megjátszott női könnyeknél egy kicsit őszintébb érzelmekre lenne szükségem ahhoz, hogy megsajnáljam a feleséget. - Kitérek a válaszod elől, ugye nem gondolod, hogy felfedem minden titkom, minden belső rezdülésem csak azért, hogy neked megfelelő válasszal szolgáljak?

- Milyen nagylelkű Öntől, Mr. Malfoy - makulátlan mosollyal jutalmazlak, leginkább azért, mert így szokás, mi másért? Nem gondolnám, hogy te is ne megszokásból játszanád el az udvarlást, elvégre ez nem egy leányregény, senki sem lobban olthatatlan szerelemre senki iránt, akivel háromszor találkozott, és bár lehet, hogy mi többször találkoztunk, valahogy sosem tűntek a találkozásaink jelentősnek. Pont annyival jártál felettem, hogy maximum lányokat halljak viháncolni ilyen-olyan pletykákon, de nem nagyon kellett attól tartanom, hogy az én, vagy valamelyik barátnőm neve fog legközelebb a tied mellett felmerülni. Akkor még sokat számított az a pár év, most meg épp annyira számít, hogy ne különösebben ismerjük egymást, csak ügyesen adózzunk társalgásbeli kötelezettségeinknek.
De gondolom, örülnöm kellene, hogy legalább eljátszod az udvarlást. Más még lehet, hogy ennyire sem venné a fáradságot, vagy annyira, hogy rám nézzen, ha egyszer hozzám beszél.
- Hová gondol? Legkevésbé sem bántott meg - az feltételezné, hogy képes vagy megbántani, ahhoz azonban tényleg jobban kellene ismernünk egymást. Nem kételkedem benne ugyan, hogy ha igazán akarnál, ha nagyon próbálkoznál, vakon vagdalkozva a végén még találnál valamit, de az sem jelentene túl sokat, pusztán azért, mert te magad nem jelentesz túl sokat. Vajon miben vagy te más, mint bármelyik másik? Mint a kuzinjaim, a távoli rokonság aranyvérű, prominens férfitagjai, talán így látsz engem te is, pont ugyanolyan fiatal hölgynek, mint az összes többi, és ettől minden rettentően személytelen és kiszámítható lesz. Lehet, hogy neked ez elég, de mi van, ha nekem nem? Mi van, ha én nem folyton kompromisszumokat akarok kötni az életemben, mert még túl fiatalnak érzem magam hozzá?
De a jelek szerint egyikünk sem különösebb híve a nyílt lapokkal való játéknak, vagy az őszinteségnek. Érdekes.
- Ugyanakkor attól tartok, zsákutcába csaltuk egymást. Ön úgy gondolja, szőrösszívűnek tartom, de nem árulja el, mitől láthatnám másképp. Azt pedig eldönteni sem tudom, vajon túl érzelmesnek talál, vagy épp túl keménynek, de aligha tehetnék ez ellen bármit, hiszen még gardedámra szorulok - ahogy te is mondtad, ami persze egyfelől nevetséges, másfelől néha mégis csak van benne valami megnyugtató. Nem mintha félnék tőled, tőletek, nem mintha védtelen lennék, nem mintha ne lenne velem mindig a pálcám és ne merném használni, de ha meg is védhetem magam bármi ellen, a testetlen, alaktalan veszélyekkel nem olyan egyszerű pálcával felvenni a harcot. A gyanakvásom, a bizalmatlanságom viszont valóban nem a személyednek szól - bárki más ülne itt a helyedben, ugyanígy járna - De nem lehetek egyszerre mindkettő, nem igaz? - könnyedén tartom veled a szemkontaktust, én is épp úgy beszélek hozzád, mint te hozzám, a pillantásom követ, veled marad, hát a végén még azt hinnéd, tényleg megbánthatsz, vagy zavarba hozhatsz.

A nyelvemre kell harapnom nehogy azt mondjam tudom, öreg hiba lenne felfedni előtted bármilyen negatív tulajdonságomat, félre ne érts, a személyed ellen semmi kifogásom éppen csak okosabb hölgynek tartalak a kortársaidnál. Nem ismerlek, vagy inkább nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy rád merjek bízni ilyen apróságokat, ilyen féltve őrzött, személyes dolgokat, úgyhogy csak rád mosolygom, szélesen, kissé hamiskodva.
Megkeseredik a szám íze a válaszod hallatán, az arcomra fagy egy pillanatra a mosoly, könnyed csevegésre számítottam, egy-egy elpirulásra, kezes viselkedésre, de nehogy azt hidd, hogy az ellenségeskedésed, hűvös távolságtartásod bármennyire is visszariasztana.
A pezsgőmért nyúlok, hogy kiihassam a maradékát: ahogyan a pohár talpa az asztalt érinti az újra megtelik az alkoholos itallal, nem csoda hát, hogy egyre többen mélyednek egyre hangosabb beszélgetésekbe.
- Miért Ms. Black, ha elárulom, akkor majd másképpen gondolja? - Felszalad a szemöldököm, aztán megrázom a fejemet.  - Inkább engedje meg, hogy elvigyem valahová, egy számomra kedves helyre és ígérem, hogy kevésbé leszek szőrös szívű. - Sarokba szeretnélek szorítani egy kicsit miközben kíváncsian fürkészlek, ha még egyszer visszautasítasz minden bizonnyal megsértődhetek és magadra hagyhatlak, néma jelenetet rendezhetek és ha szerencsém van, ha igazán szerencsém van, apád a túloldalról majd kevésbé fog olyan elégedetten méregetni téged, hogy magadra hagylak.  Mit gondolsz megérne egy próbát? - Minden bizonnyal nem lehet egyszerre túlérzelmes és keményszívű, de Öntől mégiscsak elfogadhatóbb az érzelmek kinyilvánítása a nagyérdemű előtt, mint nekem. Ezzel leginkább csak azt szeretném mondani, hogy igencsak kellemetlen helyzetbe hoznám magam, ha hangos sajnálkozásba kezdenék. - Akármit is mondj erre, abban biztos vagyok, hogy nekem van igazam. - De Ön hízeleg nekem Ms. Black azzal, hogy jobban meg szeretne ismerni. Ezt azért még sem utasíthatom vissza, nem igaz? - Megigazítom a nyakkendőmet mielőtt megköszörülném a torkomat. - Lenne olyan kedves elkísérni a birtokon? Úgy hallottam, hogy gyönyörű a rózsakert. -

Tudod, ismerek lányokat, akiket megnyugtat a dolgoknak ilyesfajta kiszámítható hamissága. Hogy tudják, mikor mi következik, mit kell mondaniuk ahhoz, hogy a randevú sikeres legyen, hogyan érhetik el, hogy pont akkor és az kérje meg a kezüket, akiket ők is szeretnének, és úgy gondolom, lehetnek ilyen férfiak is, még ha számukra a házasság többnyire valami mást jelent, mint a hölgyeknek, de azért bizonyára ti sem vetitek meg teljesen ezt a játékot, a szabályaival.
Engem nem nyugtat meg. Picit kiráz tőle a hideg. Bizonytalan leszek tőle és megkérdőjelezek mindent, amit valaha megtanultam. Mert én is ismerem ezt a táncot, álmomból felriasztva is el tudom járni, tudnod kell, hogy ha úgy döntök, hogy nem teszem, akkor az azért lesz, mert nem akarom. Végigmenni egy ötszázszor kitaposott úton nem érdem, vagy eredmény, ugyanúgy, ahogy lehet egy elrendezett házasság boldog, de azért negyvenből egy felhőtlenül boldog. Miért baj az, ha valaki nem áldozza fel magát az ésszerűség oltárán?
- Biztosan meg tudna győzni - mondom halványan édeskedő mosollyal, rémesen hamisnak érzem, de hát hogyne, meg kell adni a férfiaknak a maguk igazságának megtámogatását, hogy ha valamit eléggé akartok "biztos" eléritek. (Ha hagyjuk.) A poharam után nyúlok, mintha csak a te mozdulatod juttatná eszembe, hogy egyébként egy vacsorán ülünk, és ha az ételt fel is adtam, valójában csak félig ittam ki a poharamat, úgyhogy belekortyolok, de én nem ürítem fenékig - De azt hittem, a figyelme ma este az enyém, Mr. Malfoy, igazán nem szükséges bármit is kinyilvánítania a nagyérdemű előtt, elég nekem is - folytatom aztán egy olyan félmosollyal, amely meglehet, most dekára pont úgy van kimérve, hogy azt hidd, netán tényleg kimondottan érdekelsz, épp csak elfordítom rólad a tekintetem, hogy letehessem a poharamat és ne tűnjön az egész rémes túlzásnak. Legyen ez épp elegendő válasz arra, hogy visszautasíthatod-e mindezt, vagy sem. Ha hízeleg az egódnak, egy kicsit akár építhetem is, mielőtt eldöntöm, érdemes-e játszani veled ezt a játékot.
- Úgy érti, ez a rózsakert különösen kedves a szívének, vagy arra a bizonyos különleges helyre még várnom kell? - kérdezek vissza érdeklődve, mégis csak utána nyúlok a pezsgős pohárnak, hogy még egy utolsót kortyoljak belőle, mielőtt finom mozdulatokkal szedelőzködni kezdjek, épp elég lassan ahhoz, hogy előbb állhass fel nálam és ne úgy tűnjön, mintha én vezetnélek ki innen, nem pedig fordítva, félúton lekanyarítom a székem háttámlájáról a stólámat is.

Hát ebben tényleg egyet tudunk érteni, akárhonnan is nézzük a dolgot biztos vagyok benne, hogy tulajdonképpen nem esne olyan nehezemre téged bármiről is meggyőzni, ha meg talán mégis úgy érezném, hogy a dolgok nem mennek olyan gördülékenyen mint ahogyan azt én szeretném akkor újra gondolnám az egészet, keresnék egy tökéletes alkalmat, megfelelő mennyiségű szemtanút és csapdába csalnálak, mások előtt győzködnélek, hogyha esetleg vissza is utasítanál, véletlenül se én járjak rosszabbul kettőnk közül. A saját társadalomra bíznánk magunkat, ítéljenek meg csak téged és engem is, legyél te a szívtelen, szoborarcú nő én pedig a férfi, aki elesett az ellened vívott, gyors küzdelemben.
- Akkor ezzel azt szeretné mondani Ms. Black, ha én Ön irányába érzelmeket nyilvánítanék ki? - Felvonom a szemöldökömet, mintha nem éppen kitekerni próbálnám a szavakat, amiket ellenem használsz, mintha éppenséggel nem figyelmen kívül hagynám, hogy mire kérsz, mintha nem így akarnám elterelni a figyelmedet arról, hogy ez sosem fog megtörténni, vagy ha meg is történik, ha valaha is érzelmes leszek előtted az nem itt, nem most és végképp nem ezen indokból fog megtörténni. - De azzal megbánt Ms. Black, hogy úgy gondolja a figyelmemen bárki mással is osztozkodnia kell. - Szomorúan lebiggyesztem az ajkaimat, megjátszott csalódottsággal, másodpercekre sem engedve el a tekintetedet. - Ön igazán csípkelődik kisasszony. Természetesen nem mozgok olyan otthonosan az itteni rózsakertben, hogy a kedvenc helyem legyen. - Utánad emelkedem én is, hogy a kezemet nyújthassam neked, hogy még figyelmesebb lehessek, mint azelőtt voltam és, hogy egy apró túlzással de egy kicsit tovább időzzünk így, egymás mellett állva, mint azt a helyzet igényelné: hadd szegeződjen ránk jó pár szempár, hadd kerüljünk a köztudatba, hadd tudják, hogy velem mulatod az időt. - De ne siessen annyira Kedvesem, megígérhetem Önnek, hogy elviszem arra a helyre, egy cseppet se aggódjék. - Hatalmas mosoly terül el az arcomon és tudod ettől én egészen könnyedén képes leszek elhinni, hogy igazából te vágysz ilyen nagyon az én társaságomra és nem én a tiedre.

Könnyedén állom a pillantásodat, ezúttal mosolytalanul, valami csendes határozottsággal, és talán azért megy ez nekem ilyen könnyen, mert pontosan tudom, hogy csak kitekered a szavaimat, ráadásul úgy hiszem, azt is tudod, hogy én ezt tudom, ahogy azt is tudod, hogy legkevésbé sem ezt mondtam. Ha nem így lenne, kénytelen lennék zavarba jönni, fülig pirulni, kerülni a pillantásodat, de még a kertbe invitálásodat is. Úgy fest, bizonyos dolgokat ki sem kell mondanunk, mindketten tökéletes ügyességgel olvasunk a sorok között, vagy csak túl jól ismerjük ezt a játékot. Pedig meggyőződésem, te biztosan több hölgyet (vagy ki tudja, lányt) csaltál már ki a rózsakertbe, mint ahány fiúval én kimentem andalogni.
- Ha erre is kértem volna, Mr. Malfoy, azt hiszem, Ön épp most ígérte meg nekem, hogy még akkor sem tenne így, ha az élete múlna rajta, nemhogy az osztatlan figyelme - mosolyogva, viszem be a kis találatot, szinte megkönnyebbülve, és még ha neked ez nem is érződik annak, nekem mindenképpen, mert azt hiszem, megtudtam rólad valami alapvetően fontosat, valami olyasmit, ami nem biztos, hogy szimpatikussá tesz - feltéve persze, hogy tényleg sosem vagy képes kibújni a rideg gúnyádból. Nem tartalak ostobának, talán te is rájössz, hogy ezzel nálam nem biztos, hogy azt éred el, amit szeretnél, sőt, az ilyesmit csak azok a lányok találják vonzónak, akik abban reménykednek, hogy a férjük sosem foglalkozik majd velük különösebben, és életüket láthatatlanul szentelhetik a saját hóbortjaiknak.
Én azért ennél el tudok képzelni jobb és vonzóbb dolgokat is. Fél életemben igyekeztem láthatatlan lenni, de csak azért, hogy az életem másik fele talán másmilyen lehessen.
Azért persze még nem eszik ilyen forrón a kását, épp csak magamnak jegyzetelek. Könnyedén állok fel, pontosan tudván, hogy a közelünkben most biztos többen minket néznek, és fognak is nézni minket, amíg kisétálunk a kertbe; tudom, hogy anyám is biztosan elégedetten suttog most valamit apám fülébe, és épp csak annyi a szerencsénk, hogy mondjuk nem húsz évvel korábban vagyunk, mert akkor lehet, velünk együtt valamelyikünk anyja is felemelkedne és ellentmondást nem tűrően csatlakozna a sétánkhoz. De mivel véletlenül sem sántikálunk rosszban (ugye?), a vacsora egyébként is közelít ahhoz a perchez, hogy a vendégek elhagyják asztalaik, lerójják a kötelező köröket, elvegyüljenek, mielőtt bállá változik a vacsora, senki sem szól ránk, hogy mégis hova és miért.
- Megpróbálok nem aggódni, Mr. Malfoy - mindeközben azt gondolom, szinte túl egyszerű játszani veled, mintha mostanra talán már minimum ne gyanakodnál, hogy a jól begyakorolt frázisok, a tipikus, női szerep, az aggodalommal, meg a nagy érzelmekkel, a reszketéssel, ha csak valaki könyökének csúcsa hozzám ér, esetemben messze nem valóságos. Sőt, ha bármi, hát meglehet, csak lubickolok ennek egyszerűségében, mert a legkevesebb erőfeszítést sem követeli tőlem, hogy hagyjam, kézen fogj, és amikor jól nevelten elsimítom a szoknyámat, könnyed mosollyal felnézek rád - Mehetünk.

Nem rezdül meg a pillantásom egy másodpercre sem ahogyan megnyered a játszmánkat, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ez egyáltalán bármilyen játszma is volt kettőnk között, de akárhogyan is legyen csak félrebiccentem a fejemet és rád mosolygok. - Bár roppant hízelgő hogy ennyire kíváncsi az érzéseimre kisasszony, azért mégis csak roppant mód gyors lenne bármibe is beavatnom, feltéve ha csak nem gondolja azt, hogy az ismertségünk már ennyire elmélyült. - Nem mondom azt, hogy nem szeretnék roham léptekben haladni, de ha választhatnék, hogy nyugodtan lépkedhetek vagy rettentő módon sietnem kell, akkor a magam részéről az előbbire szavaznék. - De talán gyűjthetnék elég bátorságot Öntől Kedves.  Mondja csak el mit érez pontosan. -  Nem mintha őszinteségre számítanék tőled, vagy azt gondolnám, hogy te nyíltabb leszel és bevallásosabb leszel, mint én, inkább csak azt gondolom, hogy te talán könnyebben ugrasz ki a saját komfortzónádból.  Én azért szeretek megmaradni az érzelmektől távol, ahol elég biztonságos a terep ahhoz, hogy az embert egy pillanatra se vágja a földhöz a csalódottság, a remény vagy az olyan ábrándos érzelmek, mint a szerelem.
Türelmes magabiztossággal nyújtom feléd a karomat, kiélvezem az összes kósza vagy éppen direkt pillantást, ami ránk vetül, kicsit sütkérezem is benne, de nem annyira, hogy az túl önfényezőre sikeredjen: még csak aggódnod sem kell, tudom, hogy a sikerélmény igazán téged illet, hogy egy férfi lehet akármennyire jóvágású, a nőre szegeződik a legtöbb figyelem.
A nyelvem hegyén van, hogy rávágjam helyes, hogy az aggodalomtól az embernek hajlamos ráncba szaladni a homloka az pedig hosszú barázdákat mar a puha bőrbe. - Játszhatnánk egy játékot, szójátékszerűséget. - Hozzád igazítom a lépteimet, éppen csak a vezetést nem adom át, azt megtartom magamnak, óvatos határozottsággal irányítom magunkat el a terem szélén, hogy onnan a teraszra majd az előkertbe, s végül majd a télikert mögé eldugott rózsakerthez érkezzünk utunk végén. - Felteszünk egymásnak egy kérdést ami két válaszlehetőséget kínál, s a másiknak pedig választania kell a kettő közül. Az persze rajtunk áll, hogy megindokoljuk-e. Ha gondolja rakhatunk bele passz lehetőséget is, kettőt, talán hármat. - Feléd pillantok megerősítésért. - De visszakérdezni a szabályok értelmében tilos. - Várok egy kicsit hátha van még hozzáfűzni valód, végül ha beleegyezel fel is teszem az első kérdést (hosszú séta egy egyhangú helyen vagy inkább egy másodpercnek tűnő pillanat egy tökéletesen? , ha nem akkor pedig csak csalódottságat színlelve pillantok egészen a lábam elé.

Udvariasan mosolygok, hát igazán illetlen lenne, ha komolyan sürgetni kezdenélek, pedig egyébként azt gondolom, vannak dolgok, amelyekről érdemesebb beszélgetni, mint arról, hogy ízlett a vacsora, milyen szépek itt a rózsák a kertben, vagy milyen csinosak vagyunk ma este. De ugye, így illik, hogy fiatalok a mi helyzetünkben nem beszélhetnek semmiről, csak felszínes butaságokról, de ez engem egyfajta nyughatatlansággal tölt el, főleg azért, mert párszor azért már volt alkalmam felszínes, üres frázisokkal teli beszélgetéseket folytatni veled. Mehetne ez így örökké persze, kétségtelenül kibírnám, de hogy lelkesedéssel töltene el a gondolat? Véletlenül sem.
- Azt hittem, már rég kitalálta, hogy érzek - felem habozás nélkül, ahogy elfogadom a felém nyújtott karodat és elindulhatunk kifelé - Egy kicsit lehangolónak találtam a mai ünnepséget, még akkor is, ha kétségtelenül Önnek van igaza, és ez az egész mit sem számít. Mégis rossz kedvem lett tőle - nem tudom, miért gondoltad azt, hogy nehezemre esne nyíltan válaszolni a kihívásodra, amit kétségtelenül kihívásnak éreztem. Nem gondolnám mondjuk, hogy bátrabb vagyok nálad. Ugyanakkor abban sem vagyok biztos, hogy bármi közös lenne bennünk. Mindenesetre, sokat akkor sem veszíthetek, ha őszinte vagyok veled. Mégis mi történne, ha nem lelnéd bennem kedvedet? Anyám biztos elég csalódott lenne, de én nem gondolnám, hogy azzal vége lenne a világnak. Nem mintha tudnánk róla, hogy van itt neked bármiféle komoly szándékod, szóval senki nem vethet majd a szememre semmit, még ha el is ijesztelek esetleg.
- Hogyne, Mr. Malfoy, ha ehhez van kedve - végtére is, valamiről, gondolom, csak beszélgetnünk kell, amíg megnézzük azt a kertet, és mivel elég bizonyosnak érzem, hogy egy ponton túl nem akarnál személyes hangot megütni, hát gondolom, ez sem lehet rosszabb, mint néma csendben kullogni melletted. A látszat kedvéért egy kicsit elgondolkodom a kérdéseden, pedig egyébként rögtön tudom a választ - inkább azon merengek, vajon miért ne lehetne visszakérdezni, engem speciel érdekelne, hogy egyetértenénk, vagy sem, mégsem kérdőjelezem meg a szabályaidat - Ugyan nem hiszek a tökéletesben, de biztosan élvezetesebb lenne, mint egy hosszú, de egyhangú séta - ha piszkálódni akarnék, megkérdezném, szerinted ez a séta most melyik fajta séta lesz, de a sarokba parancsolom a kisördögöt a vállamról.
- Mit kedvel jobban, Londont, vagy az angol vidéket? - kérdezek is vissza szinte azonnal, jól esik a kinti üde levegő, kevésbé érzem terhesnek ezt az egészet, jót tesz a távolság a nász helyétől, ami olyan kellemetlen pecsétet nyomott az estére, talán még veled is könnyebb lesz idekinn beszélgetni, bár erről azért nem vagyok teljesen meggyőződve.

Úgy teszek, mintha borzalmasan sajnálnám, hogy rossz kedved lett ettől az egésztől, de tulajdonképpen nem tudlak megérteni:  persze az egész tudna teljesen szívszorongató lenni, ha az én szívemet egy fokkal könnyebb lenne megszorongatni; úgyhogy csak megjátszott együttérzéssel pillantok feléd, mintha egy kicsit magamra is venném, hát mi mást tehetnék még, hogy egy ennyire borzalmasan napon egy fokkal jobban érezd magad? Nem mintha tudnék valamit kezdeni ezzel az egész helyzettel, nem mintha akarnék. Persze a szemedben meg-megcsillanó lehangolt él is tudna hasonlóan szívszorongató lenni, mint maga a nász, sajnos ez is kevés ahhoz, hogy engem gyötörjön.
- Sajnálom kisasszony. - És tulajdonképpen tényleg sajnálom, hogy a rám fordítható figyelmed egy részét beárnyékolja valami kellemetlenség, egy rossz pillanat, egy jól elhelyezett kínlódó pillantás. - Talán odakint a kertben újra jobb kedvre derül. - Nem mintha lenne fogalmam arról, hogy mitől leszel jobb kedvű, ha tehetném, persze most elhalmoználak mindenfélével: gyöngyökkel, kalandokkal és hosszú sétákkal, de azt hiszem, hogy ennek még nem most van itt az ideje.
- De csak ha Önnek is van hozzá kedve. - Úgy pillantok feléd, mintha egyáltalán opció lenne az, hogy visszautasítasz, persze megtehetnéd éppenséggel csak nem gondolom azt, hogy kedved lenne ellentmondani, pedig még talán azt is elérhetnéd, hogy jobban próbálkozzak.
Magabiztosan vonlak magammal, andalgós lassúsággal vágva át magunkat a murvás feljárón és az előkerten, hogy majd a kúria oldala mellett haladhassunk tovább.
- Szóval akkor még nem találkozott semmivel az életében, amit tökéletesnek talált volna? - Persze borzasztóan ritka, hogy az ember tökéletes dolgokat fogjon ki, de te például könnyű szerrel lehetnél az, csak egy kicsit kellene tovább formálni téged ahhoz, hogy azzá válj.
A kérdéseden nem kell sokat gondolkoznom, sőt egy kissé meg is könnyebbülök, hogy ilyen egyszerű dologra vagy kíváncsi. - A vidéket. London sokszor túlzásnak érződik, és engem amúgy is mindig a vidék egyszerű szépsége nyűgözött le igazán. A folyók, az erdők és a sziklaszirtek. - Mondjuk arra roppant mód kíváncsi lennék, hogy te mit gondolsz erről, de csaknem fogom már most áthágni a saját szabályaimat. Pedig a nyelvem hegyén van a kérdés, alig bírom visszanyelni.
- Verseket olvas szívesebben vagy novellákat, regényeket?- Idekint ezerszer jólesőbb a közelséged, könnyedebb, lazább: mintha máris egy másik világban lennénk.

Lassan megrázom a fejem, talán inkább csak ingatom - meglehet, jobban el kellene gondolkodnom ezen, mégsem érzem szükségesnek - Azt hiszem, nem. Tudja, egyébként is van ez az elgondolásom a "tökéletesről". Nem vagyok benne biztos, hogy létezik. Vagy ha létezik is, nagyon unalmasnak képzelem, inkább bosszantónak, mint szépnek. Mi a jó abban, ha valami kifogástalan, mihez kellene kezdenünk vele? - ez is olyan, mint a szépség, ha valaki annyira szép, hogy aprócska hibája sincs, már majdnem inkább idegesítőnek látom, semmint szépnek. A hibák lehetnek szépek, az élet is attól szép, hogy van hova fejlődnünk, hova mennünk, ha mindez nem lenne, vajon nem unnánk magunkat halálra?
Meg különben is, amit felénk kifogástalannak és tökéletesnek csúfolnak, az csak annyit jelent, légy kifogástalan kívülről, mutasd magad tökéletesnek, mindent, ami romlott és rossz benned, azt titokban csinálj, hogy mások ne vethessenek meg érte. De attól még nem vagyunk igazán tökéletesek és talán még annál is rosszabbak vagyunk, mintha bevallanánk, hogy mi is emberek vagyunk. Helyette lehetünk szép szörnyetegek...
Nem tudom eldönteni, hogy meglepsz-e. Biztosan a hagyományok tiszteletére neveltek téged is, és ha jól végezték veled a dolgukat, nem meglepő, ha a vidék után vágyódsz jobban, de a mi generációnkban már nem is olyan ritka, hogy az ember a városban akarjon a hatalmasak közé emelkedni, ne az unalomig ismert ódon kúriák falai mögé rejtőzve... akárhogy is, biccentve veszem tudomásul a válaszodat és mivel a játék nem engedi, nem osztom meg veled az ezzel kapcsolatos gondolataimat - sem.
- Regény párti vagyok - felelem megint csak hamar, alig gondolkodva a kérdésen - Ha választani kellene, nálunk Narcissa kedvelné a verseket, Bellatrix pedig a drámákat - azt viszont egy kicsit rögtön megbánom, hogy ezt hozzáteszem. Nem azért, mert attól félek, ez alapján valamelyikük jobban tetszene neked nálam (bánom is én - már ne is haragudj), inkább azért, hogy ha tényleg így lenne, a végén még olyasmit szabadítok a testvéreim nyakára, ami nekik terhes. Bár biztosra veszem, te úgy gondolod, a figyelmed bármelyikünknek megtisztelő lenne.
- Igazságos, de könyörületes uralkodó lenne, akit a népe szeretetből tisztel, vagy szigorú és kegyetlen, akit nem csak tisztelnek, de tartanak is tőle? - hidd el, én szeretném a legjobban, ha meg tudnál lepni, de nem biztos, hogy menni fog, ugye?

Röviden gondolkozom el csak a válaszodon, végig zongorázva rajta minden pontján egy leheletnyit rágódva mielőtt válaszolnék neked. - Nem gondolnám, hogy a tökéletesnek kötelezően pozitívnak kellene lennie kisasszony. Lehet valami tökéletes miközben elborzasztó, meglepő, váratlan és tudja azt sem gondolnám, hogy a tökéletesnek univerzálisnak kellene lennie. Lehet valami számomra tökéletes amit Ön éppen csak hétköznapinak talál, nem gondolja? -És habár roppant mód kíváncsi vagyok arra, hogy valójában tényleg mit gondolsz erről, hogy miért lázadsz ennyire a tökéletes gondolatára, biztos vagyok benne, hogy nem tudnál meggyőzni arról, hogy nem létezik. A világunk túlságosan az üldözésére épül ahhoz, hogy az ember csak úgy kijelentse, hogy nem létezik. Persze ettől még lehet túlértékelt vagy éppenséggel számodra elérhetetlen, undok dolog: nem csodálkoznék rajta, ha legalább napi tízszer beleütköztél ebbe az elvárásba kislányként és ha így volt azon sem csodálkozom, hogy unalmassá vált számodra, hiszen a tökéletes nem volt más csak egy elérhetetlen mérce ami mellé az ember még akkor sem állt szívesen ha úgy érezte mindent megtett annak érdekében, hogy megüsse az elvárásokat.
Tulajdonképpen nem lep meg, hogy inkább hosszú, összefüggő történeteket olvasol, bár azt hiszem nem tudnám megtippelni, hogy milyen kitalált vagy valós karakterek pergamenre vetett sorai szórakoztatnak téged a leginkább: egy igazi útvesztő vagy, kiismerhetetlen labirintus; vagy éppenséggel csak én bolyongom még nagyon az elején ennek az útvesztőnek, talán később, hetekkel, hónapokkal vagy évekkel később ha beszélgetünk már képes leszek megtippelni, hogy mire milyen választ adsz majd.
Feléd fordítom az arcomat, hogy egy kicsit így vegyelek szemügyre, tulajdonképpen a játékunk, a JÁTÉKOM szabályai nem teszik tiltottá, hogy ilyen kérdéseket tegyünk fel mégis én inkább azt szeretném, hogy maradjunk csak valamilyen biztonságosabb ösvényen ahelyett, hogy rögös útra tévednénk. - Ez egy fogós kérdés. - Vallom be majdhogynem teljesen őszintén: azért olyan sokat nem kellene gondolkoznom, hogy választ adhassak. - Tulajdonképpen azért tartom fogós kérdésnek, mert sosem élt bennem a vágy, hogy egy nép felett uralkodjak. - Összeráncolom a szemöldökömet ahogyan még mélyebbre ásom a gondolatmenetben.- Azt hiszem mindazok akik megérdemelnék a könyörületet meg is kapnák, de azért én mégis csak úgy gondolom, hogy az ember nem lehet egyszerre igazságos és könyörületes is. Azt viszont semmiképpen sem szeretném, hogy a népem azért tiszteljen csak, mert retteg tőlem. Tartsanak a következményektől, de ne rettegésből tartsanak méltónak az uralomra. - Elfordítom a fejemet, azt hiszem nem igazán szeretném látni , hogy mi erről a pontos véleményed. - Ez így megfelel válasznak Ms. Black? - Nem mintha tudnál arra kényszeríteni, hogy ténylegesen válasszak, még akkor sem ha valószínűleg mindketten tudjuk, hogy mit választanék végérvényesen. - Inkább lenne a Mágiaügyi Miniszter, akit bábként mozgatnak, de hozhatna saját döntéseket amik a világot is megváltoztatnák, ha merne vagy a minisztériumi alkalmazott, akinek a küzdelme értelmetlen a kívánt változások elérésében? - Egy kicsit még inkább lassítok a lépteimen, hogy mire a rózsakertbe érünk egészen andalgós tempóban haladhassunk a bokrok között.

- Tehát azt mondja, a tökéletes is csak egy vélemény? - kérdezek vissza rögtön, hát, lehet, hogy ebbe most én másztam bele, de te meg jól utánam ugrottál, nem vagyok olyan kegyes hölgy, aki pironkodva elfutna egy vita elől, sőt, ha már beszélgetünk erről, akkor beszélgessünk rendesen - Ezt el tudnám fogadni, épp csak ezzel aláás mindet, aminek a tökéletesnek lennie kéne. Ha valami Ön szerint tökéletes, de szerintem nem az, mégis hogy lehetne tökéletes? És bár egyetértek, nem feltétlenül pozitív a tökéletesség, ebben igaza van, de szerintem nagyon is univerzálisnak kellene lennie, vagy semmi értelme ennek a magas mércének - kíváncsi vagyok, ilyesfajta beszélgetésre vágytál-e, amikor a sétát és ezt a buta kis játékot választottad, pillanatok alatt lesz belőle kevésbé buta játék, mert talán nem úgy játszom, ahogy azt te elképzelted.
De hát egy szóval sem mondtad, hogy nem így kellene.
- Hogyne, Mr. Malfoy - hát majd épp én mondjam meg, mit válaszolhatsz és mit nem? - De tudja, nem csak egy nép felett lehet uralkodni - mondom valamiféle mindent tudó mosollyal, amit egy kicsit próbálok rejtegetni, de nem egészen sikerül, mert azért én valahol erre a válaszra számítottam tőled, és az is sokat elárul rólad, hogy rögtön egy ország vezetőjeként láttad magad, mondjuk egy szerény földesúr helyett, vagy épp olyan férfiként, aki a saját háza és családja felett gyakorolja az ilyen, vagy olyan hatalmát... de persze, te sosem vágynál ilyesmire. Hát hogyne.
- Inkább harcolnék hasztalan, akkor legalább megtehetném, amit csak tudok - még ha nem is érnék el semmit, még ha nem is adna jutalmat soha senki, legalább úgy halnék meg, hogy tudom, önmagam maradtam és felvettem a kesztyűt. De persze, elméletileg beszélgethetünk csak erről, ha igazán ott lennék, nem tudhatom pontosan, mit tennék. Közben kirajzolódik előttünk a rózsakert, kis kerek pavilonok, kerítések, padok telis-tele rózsákkal befuttatva, pont bele, ebbe az illatfelhőbe visz az utunk és én megállok, ha már egyszer ide jöttünk, és kihúzom a kezemet a karodból. Kényelmes volt eddig a séta közben elrejteni megannyi pillantást és gesztust, de most már csak a rózsákba menekülhetnénk, ha akarnánk.
- Inkább élne aranykalitkában, ahol megvan mindene, de ritkán tehet bármit a saját kedvére, vagy szívesebben játszana a saját szabályai szerint, kockáztatva a saját kényelmét is?

- Érdekes vélemény, de számomra egészen elképzelhetetlen, hogy két egy egészen különböző embernek a tökéletes pont ugyanolyan legyen: gondoljon csak bele abba, hogy talán én odavagyok a rózsákért míg Ön mondjuk a liliomokat pártolja a rózsákat meg egészen közömbösnek tartja. Tehát ha én mondjuk azt mondom, hogy szerintem ez a rózsa tökéletes: Ön mindenképpen azt fogja gondolni, hogy tényleg szép, talán gyönyörű is de tökéletesnek biztosan nem annyira tökéletes, mint egy liliom lenne. - Könnyed érzés, hogy nem valami buta fruska vagy akinek nincsenek izgalmas, saját gondolatai, akivel nem igazán lehet beszélni mélyenszántó gondolatokról csak felszínes, mindennapi témákról amibe az ember már akkor beleun amikor még csak bele sem melegedett, amitől a legszívesebben hatalmasokat ásítana vagy éppenséggel felsóhajtan és azt mondaná, hogy hagyjuk ezt az egészet, csak lépkedjünk egymás mellett csendben és amikor már úgy érezzük, hogy elég időt töltöttünk el kettesben és csendben, akkor aztán térjünk vissza és a kíváncsi, kérdezősködő tekintetűeknek mondjuk csak azt, hogy milyen magával ragadó volt az a rövid séta.
- Miért Ön kisasszony mi fölött szeretne igazán uralkodni? - Szalad fel a szemöldököm, talán tele vagy meglepetésekkel, de nem igazán tudnám elképzelni, hogy te bármi fölött uralkodni akarj: persze nem ismerlek igazán, még az is lehet, hogy te éppenséggel született vezéregyéniség vagy, csak jól titkolod. Persze ez a gondolat annyira szürreálisnak hat, hogy muszáj elmosolyodnom miatta, de inkább elfordítom a fejemet, mintsem ezernyi kérdésedet kelljen kiállnom, hogy mégis mit tartok ilyen nagyon nevetségesnek.
Nem okozol csalódást, valahogyan a nyakamat mertem volna rátenni, hogy ezt választod majd, persze látszólag pont olyan vagy, mint amilyennek az emberek fiatal nőket képzelnek, lágy megjelenésű, hajlékony természet csak aztán ahogyan az ember egyre mélyebbre és mélyebbre merészkedik úgy biztosan talál olyan dolgokat, amik érdekesebbek annál, mint amit a felszínen találni. Éppen ezért nem is mondok semmit erre a választásodra, talán szerettem volna, hogy egy cseppet lepj meg, mégis igazán arra számítottam, hogy ez nem fog sikerülni.
- Inkább kockáztatnám a saját kényelmemet. - Válaszolom végül hosszas gondolkodás után. - A kalitka akkor s kalitka marad, ha aranyból van és a vagyon azt hiszem mindenképpen egy olyan dolog, ami múlandó: az ember egyszer még végtelenül gazdag a következő pillanatban pedig nincsen semmilye. - Felengedek egy kicsit ahogyan beljebb eresztelek a saját világomba: lezserül megrántom a vállamat és feléd sandítok. - Bejárni az egész világot vagy visszatérni egy kedvelt helyre? - Sóhajtok könnyedén egyszerűbb, finomabb témák felé terelve magunkat.

Udvariasan mosolygok rád, egy kicsit üresen, egy kicsit szórakozottan, hirtelen egészen biztos vagyok valamiben, noha eddig is sejtettem: bizonyos dolgokban megmásíthatatlanul más állásponton vagyunk, egészen más véleményen. Ez nem jó, vagy rossz, nem ítélet sem feletted, sem magam felett, egyszerű megállapítás, és olyasmi, amit ezentúl, azt hiszem, kénytelen vagyok tényként kezelni.
- Nos, Mr. Malfoy, azt hiszem erről meggyőzhetetlenül mást gondolunk - jelentem ki magabiztosan, arra alapozva, hogy tudom, noha értem a logikádat, nem értek egyet, és nem is fogsz tudni meggyőzni a saját igazadról. Épp ezért gondolom, hogy bizonyára én sem tudnálak meggyőzni téged, de szerencsére nem is akarlak, azt hiszem, el tudom fogadni, ha nem értünk egyet.
- Ha kettőt is kérdez, nem szegi meg a saját szabályait? - rovom fel neked olyan könnyedséggel, hogy azt véletlenül se vethesd a szememre, nem azért, hogy elkerüljem a válaszadást, noha kétségtelen, megérdemelnéd, de talán jössz nekem plusz egy válasszal te is, ha kegyesen felelek bármire, amit tudni akarnál. Egyébként is úgy gondolom most, hogy kiértünk a kertbe, hogy mint a legtöbb ehhez hasonló sétának olyan fiatalok esetében, mint mi, nincs igazi úti célja, nincs itt ebben a kertben semmi érdekes, semmi látnivaló, csak annyira kellemes, mint bármilyen másik kert, vagy part, pusztán annyi a cél, hogy időt töltsünk egymás társaságában, legalábbis annyit, amennyit még a jó ízlés megenged - Nekem nincsenek nagyra törő, világmegváltó terveim, Mr. Malfoy, én beérem azzal, ha a magam sorsának én vagyok az ura. De attól még tudom, hogy van, akinek kedvesebb a hatalom, mint a boldogság gondolata - felelem különösebb gondolkodás nélkül, ahogy az ujjbegyeim közé morzsolok egy rózsaszirmot, hogy finom illatfelhőt hagyjon maga után, egy kicsit meg is pöccentem a virágot, mielőtt hunyorogva visszafordulnék hozzád.
- Bátor válasz valakitől, aki sosem tapasztalta meg a szerencséje forgandóságát - mondom némi hamis ártatlansággal, de épp úgy, hogy tudd, nem is akarom igazán leplezni ezt a hamisságot, nyugodtan vedd ezt úgy, ahogy szánom: nem vagyok benne biztos, hogy pontosan tudod, miről mondasz le, ha sosem tudtad igazán, mi is az valójában - Bejárni az egész világot, ez csak természetes - biccentem aztán félre a fejem, pontosan érzékelem, hogyan terelsz minket valami kellemesebb felé, olyasvalami felé, ami rózsakertekbe való, de mi van, ha engem nem érdekelnek ezek a rózsakert dolgok? Állítólag az volt a cél, hogy jobb kedvem legyen idekinn, elfelejtsem a benn történteket, de nem tudom, meddig köt még le a játékunk - Inkább ülne ilyen esküvőt, Mr. Malfoy - biccentek a kastély felé - ... vagy inkább semmilyet sem?

- Ebben azt hiszem muszáj leszek egyetérteni Önnel. - És csak egy félfanyar mosoly ül ki az arcomra, tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy a te és az én nézőpontom a legtöbb esetben borzalmasan távol áll egymástól - nem tudom, hogy pontosan miből gondolom mindezt, de biztos vagyok benne, hogy így van csak abban nem vagyok biztos, hogy ez a kedvemre való-e. Egyelőre persze roppant mód szórakoztat, hogy saját elképzeléseid vannak és ezekhez olyan nagyon ragaszkodsz.
- Egyszer talán megpróbálhatna Ön meggyőzni kisasszony. - Mert az mégsem járja igazán, hogy csak én győzködlek a magam igazáról, megpróbálkozhatnál vele te is, talán lenne olyan pillanat amikor megadnám magamat neked, ha elég kitartóan elég ésszerű érvekkel bombáznál hosszan hajlandó lennék fejet hajtani az akaratod előtt, milyen kár, hogy sem a téma sem a hely nem okoz igazi izgalmat parázs viták megharcolásához.
- Elnézést, úgy látszik előtört a rebellis énem. - Műmosolyt villantok feléd, álszentet: félig bosszant csak, hogy ilyen figyelmes vagy, hogy ilyen észjárással rendelkezel, máskülönben meg igazán hízelgő, hogy ilyen nagyon figyelsz a részletekre - figyelemre int és óvatosságra, minden bizonnyal jobb lesz ha vigyázok veled. Talán jó megfigyelő vagy, túlságosan is jó, talán mindent észben tartasz.
Mindenesetre azért oldalvást pillantok rád, hogy miközben a válaszodat hallgatom, igazán szemügyre vehesselek, nem mintha azzal vádolnálak, hogy nem vagy teljesen őszinte - egyfajta aranyvérű sajátosság ez, elhallgatni, elferdíteni a valóságot, valahogyan olyanná alakítani, ami kényelmesnek hat saját magunk és mások számára is, így hát nyomokat keresek rajtad, elejtett kis morzsákat, hogy abból próbáljak felcsipegetni dolgokat: meg se rezzensz, makulátlannak tűnsz bennem pedig szépen érlelődik a gondolat, hogy milyen izgalmas lenne kiugrasztani téged ebből a nyugalomból, milyen felülmúlhatatlan játékélmény lenne téged másnak látni. - Sanyarú és kegyetlen világ ez Ms. Black. - A hatalom pedig az egyetlen fegyver, ami kicsit kevésbé keserűvé teszi a helyzetet. - Ugyanakkor nem róhatja fel nekem, hogy Fortuna sosem lökött ki a kegyeiből. - Elkapom a pillantásod egy futó másodpercre, mielőtt visszairányítanám azt a rózsák felé. - Nem mintha jogos lenne azt feltételezni, hogy az ember jóléte kizárólagosan csak a szerencsének mondható.- És nem mintha pontosan ezt mondtad volna, de éppenséggel akár mondhattad volna ezt is: biztosan nem állnánk most itt, nem beszélgetnénk, nem ettünk volna drága őzhúst odabent, nem ittunk volna kristálypohárból francia pezsgőt, ha így lenne.
-Tehát Ön kíváncsi természet. - Mert csakis ez indokolja a kalandvágyat, hogy új és új helyeket fedeznél fel szüntelen: nem hiányozna a folytonosság, a megszokott ismerettsége?
Veszek egy mély levegőt, mintha nehéz lenne a kérdésedre válaszolnom, pedig túl egyszerűnek találom: biztos vagyok benne, hogy pontosan tudod mit fogok válaszolni ahogyan én is pontosan tudom, hogy neked nem fog tetszeni a válaszom - fölösleges köröket futunk értelmetlenül. - Azt hiszem nem lepem meg, ha azt mondom, hogy végigülnék egy ilyen esküvőt. - Rád emelem a pillantásomat. - Igent mondana, ha maholnap megkérnék a kezét vagy nemmel felelne? -

- Nahát, akkor legalább egy dologban biztosan egyetértünk - jelentem ki üres derűvel, mintha ez valami olyan eredmény lenne, amit bizonyosan fel kell mutatnunk magunknak, csak hogy tudjuk, nem volt teljesen haszontalan egymás társaságában megjelennünk ma este, pedig valójában úgy gondolom, ez vajmi kevés bármihez is. Olyat még nem láttam, hogy két ember semmiben, még a legapróbb dologban se értsen egyet, én pedig pláne nem gondolom magam annyira megismételhetetlenül különlegesnek, hogy néha ne azt gondoljam, amit mások is gondolnak - Miért, Mr. Malfoy, úgy gondolja, érdemes bármiről is győzködnöm? - voltak idők, amikor jobban meggondoltam minden szavam, óvatosabban válogattam meg őket, inkább hallgattam, ha opció volt a hallgatás, de azóta legalább egy kicsit kevésbé vagyok gyerek. Amint Bella elkerül a lányos háztól, elővesznek majd engem is, akkor már bizonyára a szememre vetnék, ha azt gondolnák, szánt-szándékkal ijesztek el lehetséges kérőket, de most még nem annyira foglalkoznak velem, anyám bizonyára már attól örül, hogy ma estére kísérőt akasztott le nekem, az már nem fogja túlságosan érdekelni, hogyan is zajlott az estém. Most még mondhatok azt, amit én akarok, lehetek legalább egy egészen kicsikét arcátlan, anélkül, hogy aggódnom kellene azért, vajon mit gondolsz.
- Attól függ, kinek a szerencséje, kinek a munkája, nem ért egyet? - esetünkben szerintem egyikünk sem dicsekedhet azzal - egyelőre legalábbis semmiképp -, hogy bármivel gyarapítottuk volna a családi vagyont a puszta létezésünket nem számítva, ha ezért bárki megdolgozott, azok nem mi voltunk, mi igenis csak a szerencsénknek köszönhetjük, hogy ebbe születtünk bele. Nem rovom fel neked, mert akkor magamnak is fel kellene - de nem is muszáj mindennek ítéletnek lennie - Mindegyiknek megvan a maga ideje - a mi időnk még javarészt a játéké, még akkor is, ha te idősebb vagy, téged bizonyára mindenfélével fenyegetnek már, és nekem is a nyakamban liheg mindenféle kötelesség, ami bizonyára inkább munka, mint szórakozás, még akkor is, ha a hölgyeknek ebből másfajtát utalnak ki.
Aprót biccentek, rád hagyom, nevezhetjük éppenséggel kíváncsiságnak, bizonyára az is, de sosem értettem, vagy kedveltem az embereket, akiket semmi sem érdekel a komfortzónájukon kívül. Megteszek pár lépést a bokrok előtt, addig sem kell rád néznem, nem kell látnom a rezzenéstelenséget, amivel bizonyára megválaszolod a kérdésemet, úgy, ahogy elképzeltem, nem is azért kérdeztem, mert ne tudtam volna a választ, csak nem akartam engedni neked, hogy beszéljünk csacska, könnyed dolgokról, mint utazás és erdők és tengerek és könyvek - Nem nagyon fordulhat elő, hogy ma-holnap valaki megkérné a kezem. Előbb férjhez kell adniuk a nővéremet, és ha meg is tették, úgyis apámtól kérik meg a kezemet nem tőlem, aligha érdekelne, én mit szeretnék, bárkit is - mondom egyfajta érdektelenséggel, elég elképzelhetetlen mifelénk, hogy valaki csak úgy fogja magát, és mondjuk holnap bekopogtasson az ablakomon, hogy ugyan, volna-e netán kedvem feleségül menni hozzá - De ha rajtam múlna, valószínűleg nemet mondanék - ne mondhasd, hogy nem játszom megfelelően, meg is állok, hogy szembeforduljak veled, de nem azért, hogy újabbat kérdezzek tőled. Legalábbis nem olyat, amire ne lenne egyértelmű a felelet, inkább olyat, ami elvágja ezt a kis rózsakertes andalgást.
- Visszakísérne, Mr. Malfoy? - persze, nem mintha lerázhatnálak, az nem csak udvariatlan, hanem lehetetlen is lenne, még alig kezdtek el odabenn táncolni, bizonyára itt leszünk még pár órát, akár tetszik, akár nem.

Csak megnyugtatóan elmosolyodom, mintha lenne bármilyen jelentősége annak, hogy bármiben is egyetértünk, mintha már most elkönyvelhető lenne, hogy hosszú-hosszú ideig járunk majd egy úton és emiatt jelentősége van annak, hogy egymáshoz idomuljunk. Éppen ezért csak halkan felnevetek, valószínűleg győzködnöm kellene téged arról is, hogy győzködni kezdj ez pedig egy könnyed séta során olyan megterhelőnek tűnik, hogy csak hagyom inkább elúszni. Túl sok erőfeszítésbe telne elérnem, hogy a kedvemre akarj tenni és ha már nekem is azért kell küzdenem, hogy te tégy az én kedvemre, hát igazán nagyon rosszul kellene, hogy álljanak a dolgaim.  Így hát csak némán sétálok tovább melletted, a figyelmemet immáron rólad a növényekre átvezérelve, milyen szépek és mégis milyen könnyen szúrnak, te jutsz róluk eszembe, mintha csak téged látnálak bokrokon kinőni, ártatlanul bimbózni, hogy aztán mikor az ember óvatlanul oda nyúl és ráfog a szárára, belemélyedjen a puha bőrbe.
- De, teljes mértékben kisasszony. -És ezen a  ponton talán egyszerűbb beleegyezni, mint bármivel is vitatkozni, mert a beszélgetésünk mégis csak áttért valami olyan mederbe ahol én nem igazán evickélek szívesen, túl sekély a víz, túl sok kiálló szikla sértheti fel a csónakunkat és kicsit talán túlságosan szívesen löknél te engem a hűvös vízbe annak érdekében, hogy magadat megmentsd. Persze lehet, hogy tévedek, lehet hogy nem vagy sem rózsa sem ádáz, magáért küzdő boszorka, lehet, hogy könnyen le lehetne tépni és te is szívesebben kormányoznád hajónkat nyugodtabb vizek felé, de ha így is van hát abból én egy pillanatra sem érzékelek semmit.
- Nem tartja botor dolognak csakis azért biztonságban éreznie magát, mert a kedves nővére még szintén hajadon? Nem gondolja, hogy a történelem során történtek olyan esetek is, mikor rögtön mást kértek ki a háztól, mint ami várható lett volna? - Megrázom a fejemet. - De abban teljes mértékben igaza van, hogy talán Önnek ebbe tényleg nincsen beleszólása és ha még bárkit is érdekelne a véleménye, ha bárki is törődne azzal, hogy Ön nem akar férjhez menni valószínűleg akkor is oltár elé kényszerítenék. - Merengve nézem a rózsákat az ezerszínű, pompájuk egészen lenyűgöz. - Milyen tragikus sors ez. - Megjátszott sajnálattal pillantok feléd, hogy aztán csak határozottan rábólintsak. - Természetesen kisasszony, illetlenség ilyen sokáig elmaradnunk. - Meg aztán talán tényleg olyan veszélyes vizekre eveznénk ahonnan már nem lenne vissza út: ha süllyednem kellene biztos lehetsz benne, hogy rántanálak magammal.