Édesapám, Orford Umbridge, aranyvérű varázsló. A Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik, mint takarító, de ha bárki megkérdezi, hogy van-e valamilyen kapcsolat közte és köztem azon nyomban letagadom, akár csak azt, hogy félvér vagyok-e. Nem vagyok félvér, aranyvérű vagyok, még ha ez nem is fedi a valóságot.
Édesanyám, Elle Cracknell, mugli származású, míg öcsém kvibli. Körülbelül egy éve nem láttam őket, mióta is könyörögtem édesapámnak, hogy hagyja el anyát és a fivérem, mivel szégyent hoznak ránk. Nem tartjuk velük a kapcsolatot és a jövőben sem szeretném, ha bármi közöm is lenne hozzájuk. A családom mindössze két főből áll, de ha kell azt mondom, hogy árva vagyok. Engem nem hatnak meg az ilyen dolgok.
Azt mondod, hogy kegyetlen vagyok? Talán igazad van drágám, de csak egy szép, nagy mosollyal foglak megjutalmazni, ha ezt feltételezed. Eljátszom, hogy egy végletekig kedves, aranyos nő vagyok, aki bármit megtenne érted, de ez nem így van. A kínzásod is mosolyogva fogom végignézni és egy percig sem lesz bűntudatom, míg olyanokat mondok, hogy „ez csak a jó célt szolgálja”.

- Dolly! – egy férfi hangot hallok meg és rögtön tudom, hogy kihez tartozik. Gyorsabban kezdem szedni a lábaim. Már egy ideje kerülöm Knatchbullt. Az apja ott dolgozik a Mágiaügyi Minisztériumban és mikor nyáron benéztem apához – természetesen napszemüvegben és fejkendőben – akkor Knatchbull is ment meglátogatni az apját. Sajnálatos módon összefutottunk és fény derült a kis titkomra. Többé már nem tudtam azt mondani neki, hogy aranyvérű vagyok és apa valahol külföldön dolgozik és nagyon menő állása van. Nem, a körülmények ezt többé nem tették lehetővé. – Umbridge! – ordít rám megint, mire bekanyarodok az egyik folyosóra és reménykedem, hogy nem jön utánam.
Túl sokáig tartott felépíteni ezt az imidzset rólam és úgy érzem, hogy már csak hetek kérdése és minden összedől. Olyan rossz nézni a többi idejáró mardekárost, hiszen a legtöbbjük aranyvérű és már karjukon ott van az a bizonyos jel. Nem fogok hazudni, én is sokáig gondolkoztam azon, hogy hűséget vallok Tudjuk kinek, de a mai napig nem tudtam eldönteni, hogyan is kellene cselekednem. Tartok attól, hogy ha ez elfajul, akkor mi lesz és milyen szerepet kellene vállalnom a csatában, de úgy érzem, még van időm eldönteni.
Újból hallom a lépteket, de már nem menekülök. Nem akarom, hogy azt higgye amellett, hogy hazug vagyok még gyáva is.
- Végre, hogy megálltál – motyogja kifulladtan. Látszik, hogy szaladt utánam, mivel izzadságcseppek gyöngyöződnek a homlokán.
Bólintok, majd beszélni kezdek: - Sajnálom – ennyit mondok közömbösen. Félek, hogy csak azért nem mondta még el senkinek a titkom, mert zsarolni akar. Tudja, hogy miért viselkedek vele így, mivel senkit sem szoktam kerülni, inkább kialakítok másokkal egy felszínes kapcsolatot, minthogy ne legyen senkim.
- Ne félj már Dolly – forgatja meg a szemeit. – A titkod biztonságban van nálam, viszont szükségem van valamire – suttogja. Tudtam, hogy csak kihasznál, megzsarol. Én ezt nem akarom így folytatni, inkább derüljön ki minden.
- Mondd – vágom rá egyből, a hangom durva és rideg tekintettel pillantok fel rá.
- Szükségem van pár dologra Dung Fletchertől, hozd már el nekem, este találkozunk a Szükség szobájában – mondja, mire bólintok, majd már el is indul, mikor is eszembe ötlik valami, amit eddig fel sem tűnt.
- Az hol van? – kérdezem csodálkozva, de csak a folyosó végéről pillant vissza rám egy édes mosollyal az arcán.
- Tudni fogod – ezzel elsétál egyedül hagyva a félelmeimmel, a gondolataimmal, s mindennel, amiket próbálok megszüntetni.