A családom már régen nem él, vagy öt éve már? Amióta a férjemmel együtt élek. Annyit talán mesélhetek róluk, hogy sohasem kedveltek, s mivel elsőszülött gyermek voltam, ezért rajtam vertek ki minden olyan dolgot, ami az aranyvériűekre vonatkozik. Azt akarták, hogy halálfaló legyek, de én nem mentem volna abba bele. Nem azért, mert Dumbledore oldalán állok, oh, ugyan erről szó sincs! Annyi itt a bökkenő, hogy nem fogok senkit sem szolgálni, de még az elmebeteg férjemet sem. Az utóbbi időkben már kevésbé hagyom magamat számára, s a helyzet az, hogy annyi éve együtt élek vele, és megszoktam már azt, ha bánt, de még is úgy érzem, hogy kezdem megszeretni. Már én sem hagyom magam, és mostanában arra törekszem, hogy megértsem őt, és a lelkére hassak. Talán akkor majd képes lesz emberibben viselkedni, mert ő nála még egy vadállat is emberibben viselkedik.

Tüsszent a mező, s lélegzik a táj. A kék égbolt gyönyörűen hangolódik össze a táj zöld színeivel, ahol némely színes pillangók is elrepülnek. A vadon növő virágokat csapkodja a szél, még is rugalmas a mozgásuk, oly lágy. A természet összhangja szebbé teszi a kedvem, habár ott a húgom, aki próbálna velem játszani, de én valamiért nem hajlok erre. Az apukám sohasem hagyja, hogy velem legyen, és mivel igyekszem tiszteletben tartani az ő döntését, ezért én magam is próbálom kerülni a húgom. Sokszor meg vagyok büntetve. Olykor elvernek, mert nem úgy viselkedem, ahogyan azt ők akarják. Olyan gyerekekkel szeretek barátkozni, akiket a szüleim mugliknak és sárvérűeknek neveznek. Akikkel azt akarják, hogy barátkozzak, nos, mindegyik undok módon bánik velem. Még is, mit ártottam? Én csak szeretni akarom a szüleimet, de úgy érzem, hogy valamit nem jól cselekszem. Mi a hibám?
Annyi,s annyi év töprengés után aztán ráébredek a szüleim dolgaira. Mikor először megszületett bennem a kétely, az a szívemben ficánkoló gondolat, amely, nem hagyott nyugodni, nos, igazán csak most jöttem rá a tényekre. Alig tíz évesen én hogyan érthettem az életet? Csak babáztam, fonni akartam a húgom vörös hajkoronáját, és hittem abban, hogy létezik örök élet. De persze, minden naiv gondolat fekete füstként oszlik széjjel magam körül, és hiába nyúlnék a füst után, visszakényszerítve gyerekkori álmaimat, rá kell ébredjek arra, hogy a valóságban ébredtem fel a gyerekkorom tündérvilágából. Ahol hittem abban, hogy létezik jó, ahol hittem abban, hogy szeretnek a szüleim. S lám, kellett bele öt év, mire fellélegzem a valóság csapkodó és fojtó vízéből, ahol, hogyha nem vagyok erős akkor belefulladok.
Imádkoztam, hogy az iskolában a mardekárba fogadjanak be. Az apám a nyakamnál fogva megragadott aznap, a falhoz nyomott feltolva, és mélyen a szempáromba nézett, miközben fojtogatott, hogy ha nem a mardekárba vesznek fel, akkor már most nekiállhatom megásni a kert végében a síromat.
Megijesztett, de tudtam, hogy nem veszthetem el a reményemet, és oda fognak felvenni. Nyilvánvalóan ezt tíz év elteltével mesélem el most ezt, s mielőtt aggódnál, nos, igen, a mardekárban foglaltam el dicső helyemet. A teszlek süveghez oda sem kellett mennem, hiszen, amikor már kimondták a nevemet, azonnal a mardekárba sorolt. Akkor a szívemről egy óriási nagy teher omlott le a feledés kamrájába, ugyanakkor gyötört a lelkiismeret, hiszen... én nem oda akartam menni a szívem mélyén. De nem volt más választásom, így hát ott húztam meg magamat éveken keresztül.
Az évek teljesen elszívtak belőlem minden gyermeki ártatlanságot. Arcomról minden harcom leolvasható volt, legyen az fizikai, vagy szimplán csak szellemi. Apám pofonjai is ott díszelgettek arcomon, mint festék a vásznon, olykor ezek napokig csúfították bőrömet. Ekkor már felnőtté váltam, és teljességgel elszublimált belőlem minden emberi. Nem tudtam már sírni, szenvedni, sőt, már érezni is nehézkessé vált. Gyűlöltem már élni, gyűlöltem a körülöttem lévő embereket, és dühös voltam már attól, hogyha embereket láttam mindenhol.  Tönkrementem, és féltem, hogy ez csak rosszabb lesz.
Mindezekre a gondolatokra már csak egy gyilkos, s meggyötört feleségként gondolok vissza. Az esküvőmön igazgyöngyökből készült nyakláncot, és karkötőt hordtam, és igaz volt a mondás, esküvőn nem szabad gyöngyből készült ékszereket hordani, hiszen ahány gyöngy, annyi könnycsepp. Én magam is tudtam, hogy ez a házasság teli lesz bánattal, és szenvedéssel, de nem tehettem mást. A házasságom pusztán rátett az őrültségemre, és hidegvérrel fojtottam meg az apámat és a húgomat. Az anyámat nem kellett megölnöm, ő már akkor meghalt, amikor a húgom megszületett. Az apám a frigy előtt földönfutóvá tett, s mikor a férjem apjával megismerkedett, akkor visszafogadott, és összeházasítottak bennünket. Az volt az utolsó csepp a pohárban.
A nászból aztán lett volna egy gyermekem, az egyetlen igaz lélek, amely megváltotta volna csúf és koromfekete lelkem, de mindez meghiúsult. Slade elintézte, hogy ne születhessen meg a gyermek, holott ő tudta, hogy gyermeket várok tőle.
Még most is nehéz elviselnem, hogy elveszítettem őt. Pár hónapja történt az eset, de még mindig szorongatom magamhoz a rózsaszín kis ruhácskát. Talán, ebbe bele is őrülök. A házasság óta rendszeresen megver, megerőszakol, s olykor amikor rájön az öt perc, éppen udvarolni, és kedveskedni próbál. Menekülni próbálok előle, de nem akarom, hogy megöljön.