Rhystar Morhange

Amor et melle et felle est fecundissimus

Rhys


45


Aranyvérű


Dumbledore támogató


Egyesek megesküdnének, hogy képes fotoszintetizálni.


Professzorok (gyógynövénytan, helyettes)


Nikolaj Coster-Waldau


Keresett karakter

"Amit a családokkal kapcsolatban sosem tanítottak meg nekem, az minden bizonnyal az, az elképzelés mennyire távol is áll a valóságtól. Hogy talán mindent legjobb tudásod szerint cselekszel meg, mégis azon kapod magad, hogy értetlenül állsz a saját gyermeked előtt, végigméred a haragtól eltorzult ábrázatát, és kétségbeesetten próbálod megtalálni a jeges tekintet mögött azt az ennivaló tökmagot, aki csokoládéfoltos szájjal, boldogságtól sikongatva ugrált fel s alá a nappaliban, mikor megkapta az első, saját játékseprűjét. A fiamban már rég nem találom ezt a gyereket; talán mégis elrontottam valamit, talán a körülmények áldozata lett. Nem hibáztathatom, és a lassan megfakuló emlékképeket még a mostani fájdalom sem veheti el tőlem, tőlünk.
Az apám mindig azt mondta, minden fiú áldás, de nincs ami felérhet egy leány szeretetéhez. A részéről ez leginkább vágyódás volt, lévén csak fivéreim vannak; még emlékszem, mennyire odáig volt, mikor Mabel megszületett, jóformán el kellett rabolnom, ha a látogatások után haza akartam vinni. Megan makrancosabb volt, de a nagyapja érte is oda volt, és titokban vacsora előtt adott neki csokoládét, mikor azt hitte, nem figyelek. Ha megélte volna a legkisebb unokája születését, bizonyára őt sem hanyagolta volna el; rengeteg szeretete volt még, mely kiosztásra várt, sosem választott kedvenceket. Én sem tudnék. A pártatlanság viszont nem minden esetben az erősségem, és egyre növekvő félelemmel kísérem figyelemmel az eszkalálódó sötétséget, miközben igyekszem megtalálni az egyensúlyt a helyes és a legkevesebb kárral járó út között. Egyre inkább lehetetlen feladatnak tűnik."

 Bohókás, nem ritkán szórakozott és szétszórt, csupa szív ember, akinek jóságát gyakran tévesen naivsággal vonják párhuzamba. Igaz, hogy nála nem egy esélye van az embernek, de a harmadik vagy negyedik után hajthatatlanná válik; mindenkiről a legjobbat feltételezi, de megfelelő bizonyítékok ellenében kétségek nélkül fogadja el a legrosszabbat is. Gyenge pontja egyértelműen a családja; mint a legtöbben, ő is a hozzá legközelebb állókkal szemben vak s elfogult, a felesége és gyerekei számára a legtökéletesebb emberek a világon, aminek igencsak meginni látszik a levét, mióta a fiával összevesztek. Alapvetően jó kedélyű, vidám, humoros, viszont a legtöbb dolgot a szívére veszi, még ha nem is mutatja; hajlamos olyasmikért is önmagát hibáztatni, amikhez még ő is tudja, hogy semmi köze. Némi bukdácsolás és melankolikus teázgatással töltött nap után viszont újult erővel áll ki a nagyérdemű elé, a vélt vagy valós hibákból merítve erőt, hogy többet és jobbat nyújtson. Mindenki apukája típus, aki az értelmet és miérteket keresi a tettek mögött, majd kivétel nélkül mindenkinek megpróbál segíteni. Téves elképzelései vannak ugyan arról, hogy mennyire is érti meg a "mai fiatalok" világát, de a diákjaiért is végletekig menne, és bármikor rendelkezésükre áll. Már majdnem annyira szereti őket, mint a növényeit.

 Levendula Emlékszem, hogy az egész házat ez az illat lepte be; anyám imádta a virágokat, a szépeket és illatosakat, de ez volt a kedvence. A bőre illata is erre emlékeztetett, mintha folyamatosan levendulatejben fürödne. Talán úgy is volt, már nem emlékszem, ahogy azt is elfeledtem volna, hogyan nézett ki, ha nem lógna portré a régi családi rezidenciánk előterében. Mellette van egy másik, az egész családra előző századi hacukát erőltetett valaki; még a Roxfortba kerülésem előtt készült, nem a legszebb évjáratom, de sikerült úgy növesztenem elé egy fikuszt, hogy engem éppen kitakarjon.

Citromfű. Ez az átható, friss illat egészen érdekes egyveleget képzett a mocsaras, nedves vidék dohos párájával, mintha folyamatosan teában úszna az ember. Sok hetet, összesen több hónapot töltöttem Kambodzsában, még az iskolakezdés előtt, meg az első évek nyaraiban is. Apám az Angkor romjai között kutatott mágiatörténészként; én főleg a helyi, szegényes Mágiaügyi Minisztérium ráérő boszorkányainak gondjaként mélyültem el jobb híján a teák világában; keleten ennek egészen másmilyen a társadalmi szerepe, ahogy a gyógynövényeket is sokkal komolyabban veszik. Azt hiszem, ebben a vadidegen országban szerettem bele a növények sokszínűségébe.

Használt, izzadt zokni.Ezen nincs mit szépíteni; a fiúk büdösek. És ha őrizetlenül hagyod az aszfodéloszod, gurkónak használják. Igen, a hollóhátasok is.

Amarillisz. Gyógynövénytani szempontból kifejezetten hatástalan, szagtalan, egyszerű dísznövény, bár talán nem ezzel a jellemzéssel kellett volna annak idején Mira kezébe nyomnom egyet. Azt, hogy mélyebb jelentése van, és ha megfelelően gondozzák, száz évig is élhet a hagymája, már nem engedte végig mondanom, kis híján megetette velem; tréfából, nem szándékosan, gondolom. Megjegyzés: nem csak haszontalan, az íze is rossz. Egy egész ládányit tartok belőle otthon.

Rózsa. Mindig ez az illat jut eszembe, ha kisdedekről volt szó; megnyugtat és békét hoz, ami egészen találó hasonlat, leszámítva persze a hajnalba nyúló fektetéseket, céltalan sírás-rívást és kialvatlan hónapokat mind a négy alkalommal. Ezeket mindig megszépíti az idő; ha most kérdeznék, meg lennék róla győződve, hogy az enyéim sosem sírtak fel éjszaka, és mindig boldog gügyögéssel vártak, minden más pedig csak valami visszhang az elmém mélyében. Terebélyes bokor terpeszkedik anyám és a bátyám sírkövénél is; ha már azokat, akiket az illata eszembe juttat, nem ismerhették.

Levendula. Észrevétlenül osont vissza az életembe, mint ahogy Cickafark tette fel egyszer csak a hájas, szőrös valagát az asztalomra, és onnantól volt egy macskám; valahogy így itatott át engem is úgy a levendulaillat, hogy már nem is érzem. A roforti dolgozószobám felér egy szagokba és illatokba ültetett kakofóniával, nincs olyan négyzetmétere, melyet ne borítana valamilyen növény (vagy tankönyvi rajz egy növényről), ebben a nagy, színes kavalkádban pedig elvesznek az egyedi illatok, de a levenduláé nem. Nem érzem, de tudom, hogy ott van, én pedig kapaszkodom ebbe a tudásba, épp úgy, ahogy a legkisebb lányomba. Mérhetetlenül hálás vagyok, amiért itt van, nem nőtt fel, és önzőn remélem, hogy ilyen is marad, legalább még egy kicsit. Bármit megtennék, hogy örökké a rózsákra emlékezhessek.