Szomorú dolog volt rájönni, hogy nemsokára vége a tanulástól izgalmas életemnek, hogy nemsokára ki kell kerülnöm a nagyvilágba és egyelőre fogalmam sincs, hogy mit kezdhetnék magammal. A kviddics jó pályának tűnt, de féltem, hogy hosszú távon nem ezt akarom csinálni, és nem is akartam Mabel nyomába szegődni. Ő volt a család kviddicsezője én csak hobbi szinten álltam a pályára, semmi komolyabb szándékaim nem voltak vele. Apa szerette volna, ha valaki tovább viszi a növények iránti őrületét, de az nem én leszek, talán majd Mea, őt ahogy még le is foglalták ezek a dolgok, engem a legkevésbé sem. És akkor ott vannak a tömegmunkák. Eladónak hitvány lennék, hisz némelyik embertől a falra tudnék mászni, ahhoz pedig nincs energiám, hogy egy irodai asztal mögött papírokkal pepecseljek. A türelem sosem volt a fő erényem. Talán még az aurorság ami megfogott,  talán. De már ebben sem voltam biztos. 17 évesen baromi nehéz eldönteni, hogy mit szeretnél kezdeni magaddal az elkövetkezendő életedben.
A ma estét is ezekkel a gondolatokkal összezárva töltöttem. Kezdtem már megzakkanni a gondolkodástól, hogy mi is legyen velem mégse tudtam elengedni ennek a nyomasztó súlyát. Úgy döntöttem hát, hogy még nem megyek el a hálókörletünkbe mert a négy fal között csak még ijesztőbb lesz előhajtanom gondolataimat. Csöndes léptekkel sétáltam az alagsorba amikor az egyik mardekárosba botlottam. Igazából a nevét nem tudtam, a talárja volt csak árulkodó.
- Lassan takarodó. – mondta halkan, mire én csak felszegtem a fejemet és sétáltam tovább a csöndes sötétségben. Nem volt kedvem most traccsolni, de a mardekárosnak ez láthatólag fel sem tűnt.
- Bár igazad van, nekem sincs még kedvem bezárkózni. Baj lenne ha veled tartanék? – a szemeim rögtön a mellettem sétálóra tévedtek de nem válaszoltam kérdésére hátha észreveszi magát, hogy igen, ez mekkora probléma.
Pár métert még együtt tettünk meg, még ő mindenféle RAVASZ-ról és bájitaltanról szóló történeteket kezdett el mesélni, nekem pedig egyik fülemen be a másikon ki. Aztán hopp: a földön heverő pergamentekercsen akad meg a szemem.
- Bocsi, de jobban szeretnék egyedül lenni. – villantom íriszeimet a nem kívánt társaságomra, aki lehajtott fejjel oldalog odébb. A kijelentés nem hiába, rögtön felismerem a testvérem írását, majd szavait. Hangosan felnevetek a szerelmes versike láttán s azon, hogy az első betűkből kijön a fiú neve.
- Mocskos alagsori folyosókon,
Eltévedni kár volna,
Akarod hát, hogy segítsek? – nevetek fel újra önön, keserű humoromon, ami cseppet sem annyira költői, mint amennyire a testvérem szavai a papíron.
- Remélem értetted a MEA összefüggést az mondatok elején. – lépek a bujkáló lány elé, félre billentett fejjel miközben végigmérem tetőtől talpig apró kis testét. Mindig, amikor rá nézek, rá kell döbbennem, hogy mennyire különbözők vagyunk. Ő jobban illett anyáékhoz, ő a legjobb az életünkben.
A pergamenjét még mindig a kezemben szorongatom, de nem szólok egy szót se, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, ha akarja, majd elmeséli mi is ez a vad románc, amit érdemes volt papírra vetni.

Szeretem a testvéreimet. Ez nem valami örökösen ismételt mantra, hanem tény, viszont most, ahogy meghallom nővérem szavait, megfagy ereimben még a vér is. Pisszenni sem merek, szemhéjaimat csak azért nem szorítom össze dacos ijedtségemben, mert tartok tőle, hogy akkor még inkább vérszemet kapna és tovább ragozná, amit a pergamenen látott, s még később kapnám tőle vissza azt.
- Nem tévedtem el, csak hallottam jönni valakit és elbújtam, mert nem akarok büntetést. - vallom be töredelmesen.
- Értettem, igen. Szeretném, ha visszaadnád azt. Nem - rád tartozik - neked írtam. Magamnak készítettem és szeretném eltenni a hálószobámban majd a ládámba, szóval, ha voltál szíves. Kérlek!
Kezemet nyújtom nővérem felé, felfelé fordított tenyerembe nyugodtan beteheti a tekercset, ha szorult belé csepp jóérzés. Szerintem szorult, nem rossz lány ő, csak más mint én, de ez nem hátrány. Egyébként meg olyan szép! Aki ilyen szép, az csak jó lehet, ha hiszi magáról, ha nem.
- Elszaladt az idő, amíg könyvtárban voltam. - találom meg a magam tökéletesen igaz magyarázatát. Kérdőn-kíváncsian nézek nővéremre, fojtott hangon jön a következő kérdésem is. Természetesen vád nélkül. Nem szokásom vádolni senkit, semmivel. Kivéve azt a lányt, aki el akarja tőlem venni őt.
- Te miért sétálsz errefelé? Nem akarom ám, hogy miattam bajba kerülj, szóval nyugodtan visszamehetsz a szobádba, biztos te is csak nem vetted észre, hogy mennyire késő van! - mentegetőzöm, s ha visszaadta a tekercset, akkor tarisznyámba süllyesztem azt, ha nem adta vissza, akkor pedig még mindig tartom a tenyerem, bár egyre türelmetlenebb és kétségbeesettebb vagyok. Az kéne még, hogy felolvassa! Ugye nem vetemedik ilyesmire?!


Bocsánat, nagyon tetszett a kód, csak kicsit átalakítottam, de a creditet benne hagytam áthelyezve. Ha zavar, hogy "loptam", szólj, s kiszerkesztem a hszből azonnal. :$