And if we can find where we belong, We'll have to make it on our own. Face all the burn and take it on -----

Későre járt ahhoz, hogy csakugyan késő éjszakának nevezzük, a hajnalhoz pedig inkább korán volt még. Mondjuk úgy, hogy a napnak azon szakaszához értünk, mikor a testtel már csak ritkán jár együtt a szellem is, így bárki, aki a szunnyadó kastélyfalak között álom helyett célt keres, annak eleve elrendeltetett a bukás. Azért csak összébb húztam magamon a köpenyemet, megigazítottam a csuklyám, a láthatatlanság szó szerinti és jótékony homályába burkolózva baktattam végig a folyosón. A lépéseim visszhangot vertek, de így sem csaptam nagyobb zajt a falon lógó képek bágyadt hortyogásánál. Tulajdonképpen minden nyugodt volt, mégis ijesztőbb már nem is lehetett volna. Minden neszből kihallottam, ahogy valaki a nevemet mondja, már nem is volt különbség a mosdókban csöpögő csapok és a távoli, soha nem létezett emberek soha ki nem mondott szavaiból álló beszélgetésfoszlányok között. Gyilkos volt minden árnyék, amit a pálcám fénye vetett, de a tekintetemet szorosan a földre szegezve valahogy csak meggyőztem magam, hogy sokat már ők sem árthatnak nekem. És csak mentem, és mentem, töretlenül, előre, mind gyorsabb iramban.
És itt méltán jogosan felvetődhet a kérdést, mi az, ami még mindig hajt, ahelyett, hogy száznyolcvan fokos fordulattal inkább az ágyamba űzne vissza. Más talán még próbálkozna a magyarázkodással, nekem már annyira se futja, egyszerűen csak van, hogy az embernek úgy akad halaszthatatlan dolga a gyengélkedőn, hogy közben kihagyja azt a részt, hogy lesérüljön. Nem gyakran, de előfordul. Nos, ugye jócskán kívül esünk a látogatási időn is, de kíméljük meg egymást attól a kérdéstől, hogy vajon ha sem nem ember, sem nem egy racionálisabb időpont nem hív, akkor mi az, ami ami még maradhat és... hm. Na jó. Ennél a pontnál - mármint itt, tényleg abban a pillanatban, amit próbálok megragadni - talán már késő is a magyarázkodás. A pálcám az ajtóra szegeztem, mormoltam egy Alohomora-t, egyszer és még egyszer, aztán látva, hogy nem történik semmi, gyanakvóan megragadtam a kilincset.
Nos, tehát eleve nyitva volt.
Fülsértő nyekkenéssel kezdte, és szörnyű nyikorgással folytatta a nyílást az ajtó, a végén egy tompa puffanással tárult ki előttem. Ez, ha egy ajtótól nem is kiváltképp érdekes, de ettől az ajtótól mindenképp szokatlan, már maga a művelet egyszerűsége - ha nincsenek bent fekvők, rendszerint kulcsra zárják, a házirend egy zavarosabb passzusának megfelelően. A talárom zsebébe csúsztattam a pálcát, egy újabb simítással eligazítottam magamon a láthatatlanná tévő köpenyemet, aztán beléptem, csak hogy szembesüljek - mert ilyenkor mindig szembesülni kell - a már emlegetett eleve elrendelt bukásomnak mikéntjével. Ismerős az a furcsa érzés a mellkasodban, mikor lefelé sietve elvétesz egy lépcsőfokot, és nagyjából biztos vagy benne, hogy egy emeletnyi zuhanás vár rád? Képzeld el ezt, vagy inkább ennek a sokszorosát, és akkor talán megközelíted, amit én éreztem, ahogy a teremben katonás rendben sorakozó ágyak egyikén megpillantottam egy testet heverni. Először halottnak tűnt, mintha csak ravatal lenne, pár virágcsokorral körbeölelve, ám a halottak ritkán kapnak csokibékát az éjjeli szekrényükre, ha egyszer már... tudod, meghaltak. Egy ideig néztem. A sötétben mind élesebben rajzolódott ki az orr vonalának kontúrja, az ajkak íve, a váll, ahogy kilógott a takaró alól, valamivel később szinte már a fehéresen szőkés haj is valósággal világítani kezdett. Fantázia kérdése. Nyeltem egyet. Ha idáig eljutottam, Lucius Malfoy lesz az utolsó, aki megállíthat. A gyógyszeres szekrény a tágas terem végében állt, a házirend egy újabb zavaros passzusával ezúttal szembemenve a szekrényzárban hagyták a kulcsot, mint ahogy azt sikerült valamivel vacsora előtt kifigyelnem. Legyűrtem a távolságot, a szekrény ajtó hangtalanul nyílt, egy kis üvegfiolát hangtalanul csúsztattam a zsebembe és ugyancsak hangtalanul indultam a kijárat felé. Malfoy előtt még egyszer megálltam, gyanakodva méregettem, mozdul-e, de aztán különösebben nem gondoltam túl a helyzetet. Nos, egynél több csokibékát nem akartam elvinni, szavamat adom rá. Az már más kérdés, hogy végül egyet sem kaparintottam meg, miután útban az éjjeli szekrényéhez belerúgtam az ágya lábába. Felszisszentem. Nem épp halkan.

I thought that I'd been hurt before but no one's ever left me quite this sore. --------

Tekintetemmel a plafont kémlelem; a beszűrődő fények vad táncot lejtenek, elmémben egy tökéletesen megkomponált darabot adnak elő, ennek persze semmi valóságalapja nincsen, csupán unalmam elűzése gyanánt szolgál. Szaggatottan fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt, de ahogyan mellkasom megmozdul, vele együtt mozdul az egész testem is; lábamba éles fájdalom nyillal. Nyelvemre káromkodások hada tolul, de elnyomom magamban a kísértést, amúgy is heves gondolatmenetemet halk cipőkopogás szakítja félbe, s még a levegőt is benntartom tüdőmben, amint sóhajtva-nyikorogva kitárul az ajtó. Szemem sarkából igyekszem felmérni az illető kilétét, de nem látok senkit sem; mintha csak a szellő űzne velem oly’ kegyetlen tréfát. Erőteljesen leszorítom szemhéjaimat, úgy teszek, mint aki mély álomba zuhant; füleimben azonban a vérem egyenetlen zúgása lüktet, a cipőkopogással együtt. Mintha megállna… hezitálna, aztán újraindul. Kopp-kopp. Halkan, akár egy besurranó tolvaj; egy ügyes macska. Kopp-kopp. A zaj forrása közeledik hozzám, s bár nem látom; erőteljesen érzem a belőle áradó meleget, ruhájának illata lengi körbe a helyiséget. Itt van, itt van mellettem… csak a kezemet kellene kinyújtanom és… nem tudom, hogy a másodperc töredékének mely pillanatában vált valósággá a képzelet, de mire az eszem felsikolthatott volna; addigra az agyam is realizálja az Ő jelenlétét. James Potter jelenlétét, amint az éjjeliszekrényen heverő csokibékák után nyúl.
- Komolyan úgy leléptél volna, hogy még csak annyit se kérdezel, megmaradok-e? - szemöldököm a magasba szökken, mély ránc keletkezik közöttük, ahogyan tekintetem a fiú alakjára mar; ujjaim között a bársonyos anyagú köpenyt gyűrögetem. Nem tudom, mégis mit mondhatnék neki; fogalmam sincsen, mégis hogyan hívhatnám fel magamra nem létező figyelmét, hogyan perzselhetném fel aggodalmának legapróbb szikráját is, de mikor már teljes csődöt mondana kreativitásom; egy kósza ötlet sugara világítja be elmémet. - De… ha már úgyis itt vagy, akkor igazán segíthetnél valamiben.
Hangom halkan, kissé karcos-bágyadtan metsz a levegőbe; egyszerre kívánom és rettegek is attól, hogy James egyetlen szó nélkül, pár kósza pislogást követően elviharzik a teremből; mintha soha, semmi nem történt volna. Minden maradék erőmmel azon vagyok, hogy összeszedegessem lelkem hiányzó darabkáit, hogy előkotorjam a nem létező dobozokból a negatív és utálos érzéseket, amiket a fiú irányába táplálok. Annyira mélyen akarom őt gyűlölni… ám mindez most elmarad. A legapróbb szikra sem sejlik fel testemben, csupán a fáradtság és a fájdalom kettőse lüktet erőteljesen. Elnyomok magamban egy halk sóhajt; testemmel aprót moccanok, de már ez is egy hangosabb szisszenést eredményez részemről.
- Mint láthatod, nem túl kényelmes ez a pozíció így. - az ágy mellé csúszik a köpeny; ujjaim helyette a takaró anyagába markolnak, s egyetlen mozdulattal húzom feljebb a takarót, elővillantva bekötözött lábamat. A mai kvidics meccsen az önpusztításba hajszoltam magamat; az édesapám természetesen egyáltalán nem örült a hírnek, miszerint az egyetlen fia lesérült és egy pár napot a gyengélkedőn kell töltenie, míg a csontok rendesen összeforrnak. - Szeretnék felülni, szóval… hm, feljebb tennéd a párnákat a hátam mögött?
Szerencsére nem realizálom kérésem súlyát; meg sem fordul a fejemben annak a lehetősége, miszerint Potter igent mond és segít rajtam. Egyedül csak arra tudok gondolni, mennyire kiszolgáltatott helyzetben fekszek előtte, s még egy hajszálnyi erőm sincsen őt utálni, egyetlen mogorva gondolat, bántó szó sem jön a számra. Legszívesebben elküldeném; beköpném őt a házvezetőnek, bármi is az oka annak, hogy késő éjjel kiszökött a hálókörletéből. De nem teszem… várakozóan pislogok fel rá szempilláim alól.

And if we can find where we belong, We'll have to make it on our own. Face all the burn and take it on -----

Mire észbe kaptam, már késő volt, hiába szorítottam a köpeny szélét, engem már nem mentett meg, épp csak azt kerültem el, hogy lomhán a földre hulljon. Malfoy szorításától erre egyébként sem lett volna esélye, de... na mindegy, elengedtem.
Semmi vész. Valamilyen szinten mindig fel vagyok készülve a lebukásra. Legegyszerűbb ezt úgy mondani, hogy ez a sajátos életformám velejárója, vagy legalábbis kellő mennyiségű lelepleződés után kénytelen-kelletlen az ember elkezd ilyesmikkel is számolni, hozzácsapja a tervhez, de mondjuk sokat akkor sem tudok kezdeni vele. Annak az eshetősége, hogy valaki lefüleli, hogy éjjel a gyengélkedőn kóricálok, legfeljebb valahol a terv valamelyik zárójeles megjegyzésében volt felsorolva - vagyis nem, egyáltalán nem írtam tervet, de azért megfordult a fejemben, már nem a tervírás, de a bukás - de hogy van-e bármi bevett megoldási módszerem a problémára? Nem, nem hiszem, ámde ha mást nem, annyit elmondhatok, hogy szépen lassan hatalmába kerített egy egyre élesebben körvonaladózó gondolat, ami nagyjából úgy hangzott, hogy marhára szívesen lennék most... valahol egészen máshol.
Oké, most így újragondolva talán mégis vészhelyzet állt be.
Talán futni kellett volna, végül is megszereztem, amit akartam, Malfoy pedig nem úgy festett, mintha kedve vagy módja lett volna egy kiadós fogócskára. És mennyi idő kellhet neki, amíg bemárt valaki előtt? Öt perc? Négy és fél? Ha most kezdeném, akkor vajon meddig jutnék?
Jó, mindegy, kár is ezeken agyalni, történetesen földbegyökerezett lábakkal meredtem rá másodpercekkel ezután is, hogy a szemöldöke összeráncolta a homlokát. Pedig igen, leléptem volna. Csakhogy nem tettem.
- Hát, gondoltam csak szól valaki, mikorra kell majd a temetési beszéd. - fanyarul elmosolyodtam, de nem minden félelem nélkül. Bizonytalanul hátra léptem, a bal lábamra helyeztem a testsúlyom, aztán a másikra, aztán megint a balra. Ha nem lenne egyértelmű, azért mondom, fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Tudod, van valami egészen lefegyverző ebben a közelségben. Nem vagyok benne biztos, hogy csakugyan szabadott volna így látnom. Csapzottan, gyengén, a saját nyomorának láncaival az ágyához kötözve, kevés méltóság szorul egy ilyen szerepbe. Bár lehet, hogy az enyémben még így is kevesebb van, ezt a kérdést talán jobb nyitva hagyni.
- Segíteni. Aham. - feljebb toltam az orromon a szemüvegemet, mintha ez segítene bármit azon, hogy végigmérjem, hogyan fekszik az ágyon, és hogy mi lehet abban kényelmetlen. Egyébként, ha engem kérdezel, ez amúgy is inkább az ágy, semmint a póz hibája, valahol már csak le kell faragni a költségvetésből, ez legalább motivál arra, hogy ne sérülj le, vagy nem tudom, a lényeg az, hogy alaposan végigpásztáztam őt is, a lehetőségeimet is, és aztán az ő lehetőségeit is. Ha prefektust akarna hívni, már meg tette volna, nem?
A következő pillanatban a köpeny a földre esik, de nem törődök vele, a takaró alól előbújó lábára szegezem a szemeim. Kékesfeketére színeződött bőr, komoly duzzanat... - Merlin! - nyögtem.
Elég magasról esett, de hamar lerángatták aztán viszonylag a pályáról, na meg a csapata meg így is péppé verte a Hugrabug-ot. Hogy is mondjam? Nem tűnt úgy, hogy ekkora a baj. - Párnák... öhm, igen, hogyne. - amúgy fogalmam sem volt, hogy mit is hogy kéne tennem, de mennyire lehet nehéz két párnát odébb rakni? Közelebb léptem az ágyhoz, közvetlenül a feje mellé. - Öhm... - más esetben amúgy ki tudok mondani értelmes és egész mondatokat is. - Először is meg kéne próbálnod kicsit előre dőlni. Hogy hozzáférjek a párnákhoz ugye, aztán...- zavartan a hajamba túrtam. Van olyan varázsige, amivel meg lehet oldani ezt a helyzetet? Mondjuk, amivel át tudom teleportálni magam hét-nyolc szobával odébb. - Persze, csak ha megengeded, és nem megy, akkor segítek, hogy öhm... - a levegőbe markoltam, és kicsit megemeltem a kezeim, valami olyasmit akartam jelezni ezzel, hogy feljebb húznám az ágyon, ami... hát, valamiért működőképes dolognak tűnt, de most így jobban átgondolva...

I thought that I'd been hurt before but no one's ever left me quite this sore. --------

Én ökör. Én szerencsétlen barom. Az esetek többségében rideg távolságtartással szemléltem a körülöttem zajló események sodrát; nem igazán szerettem beleavatkozni olyanba, amihez amúgy sem sok közöm volt, így elkerültem a félreértéseket, most azonban nem bírtam csukva tartani a számat. Mindenképpen meg kellett szólalnom, mindenképpen magamra kellett vonnom a figyelmét és semmi esetre sem engedhettem meg azt, hogy lelépjen. Pedig tudom, tisztában vagyok vele, hogy jelenleg bárhol sokkal szívesebben lenne, mint itt, egy légtérben velem. Halkan megköszörülöm a torkomat; minimum vaknak és hülyének kellene lennem ahhoz, hogy ne döbbenjek rá, mennyire zavarban érzi magát. Ez az egész az én hibám, nem kellett volna ilyesmire kérnem őt, nem szabadna, hogy a közelemben legyen, vagy akár hozzám érjen.
- Ha nem engedném meg, eleve meg se kértelek volna rá, nem gondolod? - rögtön megszidom magamat nyers és keresetlen stílusom miatt; hogy a kettőnk közé ereszkedő feszültséget oldani próbáljam, kissé előrébb dőlök, ujjaimmal a fehér paplan anyagába kapaszkodva. - Így már menni fog?
Várakozásteljesen pillantok fel rá; leheletének melegét szinte arcomon érzem, az illata akaratlanul is orromba szökken, kellemesen telítve el tüdőmet. Ambivalens érzések keltik életre sejtjeimet, amik erőszakosan-gyengéden zsibonganak szervezetemben. Egy részem azt kívánja, bár hozzám érne, bár rám pillantana azokkal a hatalmas szemeivel és jól megszokott módon tolná feljebb orrnyergén a fekete keretes szemüveget, míg a józan eszem sikoltva vetekszik ezzel a ténnyel.
- És öhm… - elmém lázasan keresi a megfelelő szavakat, de akár a mozaik-darabkákat, nem bírom összeileszteni őket egy egésszé, hát zavartan beletúrok tejfölszőke tincseimbe; ez a mozdulat is csupán zavartságomat hivatott leplezni. - Tulajdonképpen… miért is vagy itt?
Az összes izmom egyetlen szekundum alatt rándul össze; egyetlen merő görcsben áll egész testem, csak arra a pillanatra várva, mikor ér csupasz bőre a sajátoméhoz. Egyszerre önt el kétségbeeséssel, félelemmel és izgalommal… mint mikor tudod, hogy valami csodálatos dolog fog történni, végre beteljesül az, amire hosszú éveken keresztül vártál, de nem tudod, hogy az érzés sokkalta inkább keserű-fanyarú, vagy színtiszta boldogság bontogatja virágát a szívedben. Mielőtt azonban a pillanat idillje tökélesre festhetné magát, az elmém előbb cselekszik, mint ahogyan a szívem aprót sóhajtott volna boldogságában; ujjaim erőteljesen, félve-riadtan kulcsolódnak Potter csuklója köré, megakadályozva őt az esetleges mozdulatában. Akár egy ketrecbe zárt vadállat, úgy pislogok fel rá szempilláim takarásából; egyelőre még nem realizálom a helyzet súlyosságát, még nem mérem fel az esetleges károkat, amiket szavaimmal és tetteimmel idéztem elő, csak annyit tudok, hogy szívem riadt rabmadárként vergődik bordakosaram védelme alatt. Mondhatnám azt is, hogy “bocsánat, önkéntelen reakció”, vagy akár szavak nélkül hagyhatnám, mintha ez a semmiség valóban meg sem történt volna; mintha nem éreztem volna kellemes bizsergést végigkúszni gerincem mentén, mintha nem kelt volna életre milliónyi lepke a gyomromban, mintha nem öntötte volna el pír az arcomat… s mintha nem kapkodnék úgy levegőért, akár egy fuldokló a víz alatt. A testem, a reakcióm elárul. Elárul mindent, szavak nélkül.  

And if we can find where we belong, We'll have to make it on our own. Face all the burn and take it on -----

Újfent a hajamba túrtam. Ideges szokás.
A világon mindennel ellenkezett az, ami éppen történt. Nem mintha olyan ordítóan nagy, fontos dolog lett volna ez az egész, ami aztán alapjaiban rengeti meg a létezést magát, de mégiscsak természetellenesnek hatott. Egy olyan hibának a mindenségben, ami mellett már mégsem megy el szótlanul az ember.
Lucius Malfoy szikár jelensége évek óta távoli, de valahol mégiscsak veszélyes jelenségnek számított. Lucius Malfoy egy hatalmas, büszke – vagy inkább már öntelt, felfújt – ragadozó volt, aki mindig is harapott, ha mások a felség területére merészkedtek. Feloldva a képletességet, fújt ő mindenkire. A Roxfortba érkező elsős diákra, a feljebb valóságát kétségbevonó tanerőre, fiúkra, lányokra, idősekre, fiatalokra, rám… és nem tudom, mennyire önzőség ilyet állítani, és mennyire megtiszteltetés, de mindezzel együtt legfőképp rám.
Nem tudom, mi volt az a pont, amivel végleg magamra haragítottam. Őszintén megvallva mostanra már rég nem érdekel, elégszer keresztbe tett nekem ahhoz, hogy ne bízzak benne, hogy tartsak tőle. Azon kívül meg elégszer törtem én is borsot az orra alá, hogy aztán kedve legyen a később is megkeseríteni az életemet. Mint a bugyuta mugli mesék macska-egér harca, olyan a miénk. Állandóan futunk egymás elől, egymás után, lecsapunk, futunk az életünkért, aztán végül soha senki nem győz, nincs is az egésznek semmi értelme, csak csináljuk, mert nem ismerünk mást. Amolyan ösztöndolog, nem? Annak kéne lennie, vagy nem tudom.
Épp ezért volt furcsa ez az egész. Ez az itt és most. Semmiséget kért, de ez a néhány szó most cefetül mindenségnek tűnt. Haboztam. Persze, hogy haboztam. Bármilyen kiskapu jól jött volna, csak hogy ne nekem kelljen törődnöm a problémáival.
Aztán a balszemöldököm a magasba csúszik, ahogy rám ripakodik. Ne értsd félre, a fenéért sem vettem volna a szívemre, csupán csak meglepett. Kettőnk közül, azt hittem, az ő modora a kisimultabb, hogy nem lenne ilyen kilengése, ha nem lenne muszáj. Ostobának éreztem magam. Úgy egy pillanatig. Vagy annyi ideig sem. Aztán támadt egy jobb ötletem, egy sokkal használhatóbb ötletem: arra gondoltam, mennyire is gyűlölöm őt, és hogy ez a gyűlölet mennyire erősödik, mert azt kéri, amit, mert úgy kéri, ahogy. Megérdemelné, hogy ezen az ágyon száradjon ki a holtteste.
- Gondolom, megoldom. – préseltem a fogaim között, majd újra közelebb léptem, csak hogy ezen az egészen túlessünk. Semmi petting, csak a lényeg, felhúzom aztán már itt sem vagyok. Legalábbis ez volt a terv, aztán ő beszélgetni kezdett. – Jöttem estimesét mondani, ha már magadtól nem megy az alvás. – pimaszul elvigyorodtam, mielőtt átkaroltam volna az oldalát, a hóna alatt, tapasztalataim szerint így a legkönnyebb egy embert bármerre huzigálni, már ha nem akarod vállból kirántani a karját (bár végül is, mégis csak Malfoy-ról van szó, ezt újra gondolhatnám…), arra viszont a fene sem számított, hogy az a kéz, ami az imént még a köpenyem szélét markolta, most a csuklómat fogja körbe. Mi fogja? Szorítja. Felszisszentem, tudja a franc, talán még kicsit fel is nyögtem. Nem annyira a fájdalomtól, mint a meglepetéstől. – Engedj el! Hallod? Engedj már! – elrántottam volna a karom, ha engedi. Nem figyeltem a hangerőre, azt hiszem, ordítottam. Nem figyeltem a szemeire, de azt hiszem, azért csak azokat néztem. Nem figyeltem a világon semmire, csak a forrón lüktető kézfejre a csuklóm körül.

I thought that I'd been hurt before but no one's ever left me quite this sore. --------

Hihetetlen, mennyi erővel bír egyetlen félresikerült szó, vagy mozdulat; hogy alapjaiban képes megrengetni az egész Univerzumot; hogy képes atomjaira szedni belülről. S ahogyan most itt fekszek, szinte majdnem magatehetetlennek titulálva, azt kívánom; bár megnyílna alattam a föld és elnyelne a végtelen sötétség, hogy ne kelljen szembenéznem tetteim következményével; hogy ne láthassam minden egyes bágyadt pislogásnál arcának éles vonásait és a szemüvegében tükröződő kétségbeesést saját lélektükreimben. Elmém vészjelzően piros üzeneteket küldözget, ezeket mégis olyan természetességgel lököm félre képzeletben, mintha csupán egy megnyomorult bolha lenne, amivel tovább nem is vagyok hajlandó foglalkozni. Agyam lázasan keresgéli a megfelelő szavakat; testem önkéntelen reakciója lefagy a mozdulatban, mint egy jól betanított robot, ki nem végzi tovább a dolgát. Mellkasomba kellemetlenül szorul be a levegő, s ahogyan nyelek egy hatalmasat, ádámcsutkám játékosan mozdul meg. Tudom, hogy mit kellene tennem; el kellene húzódnom, rá kellene ripakodnom és olyat mondani neki, amitől vissza se nézne többet, de képtelen vagyok; mintha az összes harag egyszerre párologna el megfáradt-meggyötört testemből, helyén pedig csupán a lágy pulzálás marad. Ujjbegyeim alatt érzem szívének egyre gyorsabb ütemét; ahogyan vérét pumpálja, s füleimben is hallom a felszólító szavakat, mégse engedelmeskedek nekik. Egyetlen szekundummal később még inkább rákulcsolom hosszú ujjaimat a csuklójára, s egyetlen, gyengéd-erőszakos mozdulatot követően húzom közelebb magamhoz; még így, az ágyhoz szegezve is sokkal erősebbnek tetszem nála, ez pedig milliónyi kellemesen-csiklandós érzést kelt gyomromban.
- Csend legyen már, Potter! - suttogva, lélegzetvisszafojtva ripakodok rá; leheletét egész közelről érzem, s még a szoba csekély számú bútorzata is megfordulni látszik velem, ahogyan realizálom a valóságos, súlyosan lecsökkentett távolságot kettőnk között. - Ha nem akarsz lebukni és büntetőmunkát kapni, akkor fogd be a szádat!
Egy múló szívdobbanás erejéig a fiú abba a hamis illúzióba is ringathatja magát, hogy saját magamról beszélek; hogy én leszek az, aki megbünteti majd felelőtlensége miatt, holott a kintről beszűrődő, a hideg falak között visszhangot verő cipők tulajdonosáról beszélek. Igazából, nem kellene, hogy érdekeljen Potter sorsa; akár meg is vonhatnám a vállamat, mosva kezeimet, hogy egyedül másszon ki abból a trutyiból, amibe saját magát keverte, sőt… talán még az utolsó kapaszkodót is elvehetném tőle, de az valóban szívtelen húzás lenne; vagy csak egy újabb strigula az egymás ellen elkövetett csínytevések mögött. Elnyomok magamban egy halk, formázatlan sóhajt; szemöldököm a magasba szökken, arcvonásaim mégis a lehető legteljesebb nyugalomról árulkodnak, ebben a helyzetben ugyanis csak és kizárólag a másiknak kell döntenie; ha bepréseli magát az ágy alá, vagy magára rántja a láthatatlanná tévő köpenyet, akkor soha, senki nem fogja megtudni, hogy itt járt. Le se kellene tagadni a nagyon is nyilvánvalót; úgy tehetnék, mint aki alszik, hogy aztán ügyetlen kisurranjon az ajtón, vissza se nézve többé. De valóban ezt akarom? Vagy megragadnám az elém táruló lehetőséget, hogy utolsó mentsváramba két kézzel belekapaszkodva, mindent felfedjek; szívem fájdalmas lüktetéséből arra következtetek, hogy bármelyik opciót is választom, mindkettő szilánkos fájdalommal és némi vérrel, könnyekkel fog járni.
- Azt a hülye csokibékát is megtarthatod… - Haragosan fújtatom a szavakat; szorításom engedni látszik, egy jól irányzott, gyors mozdulattal akár el is ránthatja magát tőlem, újra felvéve azt a tisztes távolságot, amit mindig is tartanom kellett volna vele szemben.  

And if we can find where we belong, We'll have to make it on our own. Face all the burn and take it on -----

Nem maradt szó, amivel elmondhatnám, mennyire gyűlölöm. Ordítani akartam, vagy ütni, vagy mit tudom én, de akkor sem tűnt helyesnek, hogy megtorlatlanul hagyjam, amit tett. Mert mit tett? Semmit. Mit akarok én tenni? Mindent. Semmit. Nem tudom. Nem értem. Komolyan nem értem, mit akart ezzel az egésszel bizonyítani, mintha legalábbis szükségem lenne rá, hogy naponta emlékeztessen rá, mekkora orbitálisan nagy seggfejjé cseperedett az évek során abból az idegesítő mitugrászból, aki kölyökként volt.
Azt akartam, hogy ne érdekeljen, hogy sajnáljam az időt, ami miatta kárba megy, de bármennyire is próbáltam magam bele erőltetni ebbe a gondolatba, akkor is rágott, emésztett - persze nem ennyire, csak szeretek drámai lenni - hogy mégis mi a franc ez az egész. Lemaradtam valamiről, vagy ennek tényleg nincs értelme? Mit tervez? Miért pont velem tervezi? Nem tudott volna inkább csak mégis aludni, mint ilyenkor a normális emberek? Lucius Malfoy-nak ennyire megerőltető, hogy egyszer az életben normális ember módjára viselkedjen? Na, hé, lehet, hogy itt van a titok nyitja.
A tekintetem hol a szemein, hol a csuklómon időzött, sűrűn ugrándozva, hátha ettől rájövök, mégis mi a terve velem. Nem sok időről beszélünk, pár pillanat az egész, még szinte visszhangzott az előbbi ordításom, mikor megfejtettem. Lucius Malfoy nem csak a lábát törte ki tegnap, fejre is esett és ettől egyszerűen megőrült. Érted? Őrült. Ezt nézve miért is nem ünnepnap a mai? --- Haha, most átgondolva lehet, hogy köze van ennek ahhoz, hogy még mindig a csuklómat szorította. Rángattam a karom, persze nem segített, erősen fogott, erősebben, mint amit egyáltalán kinéztem volna belőle (a fenébe is, egyáltalán mitől izmosodott ez így meg?), ezt a mérsékelten vad, mérsékelten kapálózásnak nevezhető mozdulatsort pedig csak akkor hagytam abba, mikor újra megszólalt.
- Mi a fene? - tátogtam. Nem is neki. Vagyis neki is, de a világon mindenki másnak is. Addigra hallottam én is a lépteket, halkan, de biztosan csörtettek végig a kinti folyosón, én pedig, ha még emlékszel erre, egyáltalán nem törődtem azzal, hogy az ajtót visszacsukjam magam mögött, de legyünk optimisták. Mondjuk, hogy nem is erre tart az, aki odakinn bármerre is tart. Mondjuk, hogy esze ágában sincs benézni ide, ha mégis. Mondjuk, hogy nem fog észre venni, mikor benéz ide. Látod, nem is olyan nehéz ez a pozitív gondolatfolyam. Csak el kell tekinteni attól, hogy ez pont olyan, mintha minden rémálmom egyszerre válna valóra, és akkor tulajdonképpen egész rendben leszünk. --- És amúgy tényleg. A szorítás alább hagyott a csuklómon, kitéptem magam a kezéből, lehajoltam a köpenyért, de a léptek már túl közelről jöttek, nem volt idő csakugyan felvenni. Elfeküdtem a földön, és takaróként magamra rántottam a köpenyt, talán a lábam kilógott, nem tudom. Mindenesetre percekkel később, mikor a lépteknek már híre sem volt, viszonylagos nyugodtsággal pattantam fel a földről. A köpenyt a szomszédos ágyra dobtam, aztán már csak-csak elemeltem tőle egy csokibékát, majd a köpenyem mellé, a szomszédos ágyra ültem. - Barom. - mondtam neki, nem sértésként, inkább tényként. Sóhajtottam egyet, aztán kicsomagoltam az édességet.

I thought that I'd been hurt before but no one's ever left me quite this sore. --------

Egészen eddig a pillanatig abba a hamis illúzióba ringattam magamat, hogy rövid éveim során már mindenben volt részem; örömben, csalódásban, szerelemben, szívtörésben, de még soha, senki nem tudott ekkora, tátongó ürességet hagyni a mellkasomban; mintha feltárták volna a testemet, kivéve a legfontosabb szervemet. Mert ugyan minek is kellene az nekem? Semmi hasznát nem veszem az élettelen résznek, amely újra és újra finoman remeg meg, akárhányszor a fiú megmozdul, vagy csak levegőt vesz. Pár szekundum erejéig kérdőn szalad magasba a szemöldököm; kíváncsian szemlélem Potter döntésképtelenségét, azt a fajta szeretnivaló bambaságot, amivel a köztem és az ajtó között lévő távolságot tanulmányozza. Minden egyes sejtemmel arra összpontosítok, hogy vonásaim ne lágyuljanak el túlságosan, egy félszeg mosoly mégis megbújik szám szegletében, ahogyan a földre veti magát, a láthatatlanná tévő köpönyeget egyetlen mozdulattal rántva testére. Nyelek egy hatalmasat; ahogyan lehunyom szemhéjaimat, akaratlanul is a pár héttel ezelőtt történt incidens képei elevenítik meg magukat; azóta egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből ezt a pápaszemet, s a dolgok mára odáig fajultak, hogy gondolataim közé minduntalan befészkeli magát az ellenkezés, az eljegyzés lemondása és a Black família cserbenhagyása. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy ezzel a húzásommal mindent lerombolnék; minden létező hidat felégetnék magam mögött, vállalva az esetleges következményét annak is, hogy életem hátralevő részében magányosan bújkálhatok az elhagyatott házakban. Vajon megérné? Miatta? Szaggatottan fújom ki a tüdőmbe rekedt levegőt; legközelebb James már az ágyon ül, durcásan-morogva bontogatja a csokibéka papírját, s bármennyire is szeretném, nem bírom elszakítani róla a tekintetemet; fényképként iszom magamba látványát, hogyha kell, akkor a hideg, téli estéken újra elővehessem és nem csak testemet, de szívemet is felmelegíthesse az emléke.
- Hé, pápaszem… - szólítom meg halkan, hangom karcos vágyának éle akaratlanul is kihallatszik belőle, de immár, ha akarnám, se tudnám letagadni a nagyon is nyilvánvalót; ujjaim kétségbeesetten markolnak a fehér takaróba, egyetlen csomóvá gyűrve azt. - Nem kell a szoba másik végébe száműznöd magad. Nem harapok.
Mert azt mégse vallhatom be nyílt szinen, miszerint kellemesen bizsergető érzés volt újra a bőréhez érni; újra a közelemben tudni őt, s azóta a jelentőségteljes momentum óta egészen más ember vagyok; immár csak ő képes visszahozni az életbe, elég akár egyetlen szó, vagy mosoly is. Azt hittem, hogy soha, senki nem fog tudni bántani; hogy vagyok annyira erős és a maszkom is annyira hihető, hogy nem engedek be senkit a rétegek alá, így megakadályozva az esetleges sérülést, mégis… a lábam fájdalma ahhoz képest semmi, amit érzek; ahogyan a gyomromban életre kel az ezernyi pillangó és szívem fájdalmasan facsarodik össze. Mégis szükségem van erre a fájdalomra; egyedül ez a fájdalom éltet, ez hoz vissza újra és újra. Ez az egyetlen, ami áthatolt mindenen.
- Talán… esetleg… - a megfelelő szavakat keresem, de azok mintha nemes egyszerűséggel eltűntek volna az éterben; egyik sem kapcsolódik szorosan a másikhoz, s egyáltalán nem megszokott módon a zavartságom is úrrá lesz rajtam. - Maradhatsz még egy kicsit, ha szeretnél és nem annyira sietős a dolgod.
Ha megkínoznának, se vallanám be eredeti szándékomat; mindazt az igazságot, ami a szívemben lapul, csak arra várva, hogy végre feltárásra kerüljön; egyelőre ott marad a mélyben, s nem vallom be a fiúnak valódi érzéseimet; hogy azt szeretném, ha itt maradna, ha mellettem maradna mindaddig, míg sejtjeim valamelyest lenyugszanak, míg az elmémben kibontakozó, képzeletbeli cselekmény valóságos formát nem ölt. Akár fogadást is köthetnénk; hogy melyikünk bírja tovább tartani azt a bizonyos álarcot, úgy téve, mintha soha, semmi nem történt volna. Mintha nem ismernénk egymást úgy, akár a tenyerünket. Mert magunkat talán áltathatjuk, talán becsaphatjuk, de akinek van szeme-füle és egy kicsivel több intelligencia szorult belé, mint egy békába, az első ránézésre megállapíthatja. És szánalmasan gyenge próbálkozás, ha azt hiszem, hogy el tudom kerülni ennek a végét… nem vagyok elég erős ahhoz, hogy távol tartsam magam tőle. 

And if we can find where we belong, We'll have to make it on our own. Face all the burn and take it on -----

Tehát különösen kegyetlen lendülettel téptem fel a csokibéka vékony, csillogó csomagolását, mintha legalábbis tényleg érdekelne, amit alatta találok. Aminthogy a fóliaréteg lekerült róla, egyet ugrott a combom felé. Tudod, csak a szokásos humbug. Amúgy általában van annyira szórakoztató ez az egész, hogy hosszabban is meséljek róla, de ahogy ott ültem az ágyon, azon kaptam magam, hogy Lucius-t méregettem ahelyett, hogy túlzott lelkesedéssel a csokibékához járó kártyát kezdjem el vizsgálni.
Ahogy ott feküdt, sokkal inkább hasonlított faragott szarkofágra – megkockáztatom, a tulajdon faragott szarkofágjára – semmint sérült tinédzser fiúra. Vagy legalábbis volt benne valami egészen furcsa, mintha nem teljesen lett volna ott azon az ágyon, ezen a gyengélkedőn. És most nem arra célzok, hogy olyan ordítóan réveteg arca volt, és szemmel láthatólag nem rám figyelt, hanem elveszett a gondolataiban és blabla - persze attól még nézhetett ki így, csinálhatta ezt, szíve joga. De az a nagy helyzet, hogy bármily behatóan is elemeztem a legapróbb rezzenését is, nem tudnám megmondani, hogy mi volt az, amit láttam. Nem tudom, hogy merre nézett, hogy ráncolta-e a szemöldökét, hogy ki volt-e takarva a lába, vagy, hogy az istenverte balkeze az oldala mellett feküdt-e vagy esetleg a mellkasán. Ránéztem, és megesküdnék rá, hogy atomokig hatolóan láttam is, vagyis hogy inkább azt láttam, hogy mennyire nincs is ott. Meg azt, hogy mennyire nem lenne helyénvaló, ha az ember azt kívánná, hogy inkább legyen ott mellette. Tudsz még követni? Jó, semmi gond, szerintem sincs már értelme mindannak, amit összehordok.
Vagy oké, hé, várj, hadd tegyek még egy próbát, hogy elmagyarázzam.
Szóval, a legfontosabb, amit el akarok mondani, amit szeretném, ha megértenél, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, mit kedvelhet valaki Lucius Malfoy-ban. Azt még megbocsáthatod, hogy pökhendi, azt még megbocsáthatod, hogy szerelmes saját magába, megbocsáthatod számtalan hibáját, de a végén akkor is csak egy rosszszándékú, karót nyelt kölyköt kapsz, aki valahogy képtelen kimászni az apja seggéből. Ennyi, tudod tényleg kurvára ennyi az egész figura, szóval nem, de komolyan… szóval… tulajdonképpen fogalmam sincs, mit kedvelhetek én magam Lucius Malfoy-ban.
Ösztönös mozdulatokkal kinyúltam a csokibékáért, letörtem a fejét aztán a szájamba raktam. A szokottnál kevésbé lágyan olvadt a számban.
A második legfontosabb, amit tulajdonképpen már el is mondtam, de nem vagyok biztos benne, hogy felfogtad, szóval jónak látom megismételni, az az, hogy Lucius Malfoy ott sem volt valójában. Mondom, behatóan elemeztem azt az ágyat, és az, ami ott feküdt, még csak nem is hasonlított arra a kiállhatatlan, szőke Mardekárosra. Nem volt kifejezetten pökhendi, nem vallott szerelmet magának, túl sok rosszszándék se ütött le róla, nem volt benne tartás, és pláne nem volt még a feje közelében sem Arbaxas nemesebb fertálya. Tulajdonképpen nem volt ott semmi, ami az ösztönös gyűlöletemért kiáltott volna.
Lenyeltem a csokoládét. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve leraktam a fóliáját az ágyra, aztán a lefejezett édességet arra rá.
- Pápaszem a… - morogtam. Befejeztem a mondatot, tudom, hogy befejeztem, de őszintén nem tudom már, hogy mit mondtam. Összeráncoltam a homlokom. Az arcába néztem. Annak a valaminek az arcába, ami Lucius Malfoy képét vette fel ma este. Igazából ez lehetett volna az a pont, amikor megkérdezem tőle, hogy végső soron mi a fenét akar tőlem, talán illő lett volna ezt tisztázni addigra már – vagy hát már időtlen időkkel azelőtt. A baj csak az, hogy egy hang sem jött ki a torkomon. Meg tudtam volna szólalni, csak nem akartam. Nem akartam megkérdezni. Féltem a válaszától, vagy egyáltalán nem érdekelt. Mindegy is igazából. Megráztam magam, tétován felálltam az ágyról, majd a talárom zsebébe nyúltam. A kis üvegfiola körül forgattam az ujjaim. – Nekem igazából… - egy lépést tettem felé. – ne haragudj, de mennem kell. A végén még lebukok itt és marhára unom a büntetéseket. – a hajamba túrtam, aztán tétován rámosolyogtam. Nem sokáig, csak egy pillanattal tovább, minthogy az egész kínossá vált volna. – Úgyhogy, öhm… – egészen közel álltam már hozzá, így nem került sokba, hogy a vállára rakjam a kezem. – Próbálj meg elaludni, mást amúgy sem érdemes a gyengélkedőn csinálni. Jó éjszakát! – nem tudom, minek csináltam, tulajdonképpen rém hülye és kínos ötlet volt, de mégse bírtam ki. Lehajoltam és homlokon csókoltam, mint ahogy az anyák szokták a lázas gyermeküket, vagy… nem is tudom, kik csinálják ezt még. Az öregek? Talán. Gyorsan elhúzódtam tőle, aztán igyekezvén minél nagyobbra növelni a kettőnk közötti távolságot, hátráltam két lépést. – Gyógyulj meg. – mondtam még, mielőtt elindultam. Nem tudom, minek.