Mugliszületésű vagyok. A rokonaim egytől-egyig muglik. Felmenőim között messze visszanyúlóan nem vélték felfedezni a mágia legkisebb jelét sem, ezért nem értem testvéreimmel miért kaptuk ezt az áldást. Vagy inkább átok? A Mardekár házba szégyen sárvérűként létezni. Kegyetlenül meggyötör a sors, de nem Én választottam ezt az életet.
Ez a történet ott kezdődött, hogy a családom titokban tartotta ezt az egész varázs mizériát. Jogom lett volna tudni minek születtem. De nem tudhatták... bennem is megvan -e a szikra. Meg volt.
Éveken át hazudoztak és titkolóztak előttem, s mikor megkaptam a roxforti levelet, minden világossá vált számomra. A furcsa dolgok, a képzetek amiket láttam. Persze a testvéreim azt állították bemesélem magamnak és kezdek megőrülni. Addig - addig mondták még a végén Én is elhittem, valami nincs rendben velem. Ám mikor kiderült... mérges voltam... hihetetlen mennyiségű düh és csalódottság volt bennem, egyszerűen elvesztettem a családomba vetett hitem és reményem.  Inkább viseltem el őket, mint szerettem.
Igaz a Roxfortban tudatlanként érkeztem, de hamar felzárkóztam a többiekhez. Meg akartam mutatni, Én is érek annyit, mint a nővéreim. Hatalmam túlszárnyal majd mindenkit és bosszút állok minden gyermekkori sérelemért. Persze nem tudom mi módon fogom ezt véghez vinni, lehet beszélek egy-két sötét alakkal... vagy talán nem kellene?

Egy szarvas volt. Erős testének izmai megfeszültek miként ugrott át felettem, ki a bokorba rejtőzött. Apa nem tétovázott... elharsogta magát – Most lőj Darina! – Nem mertem. Féltem. Meg kell sebezzek egy dicső állatot, aki nem ártott nekem? Már miért is kellene?
A szarvas megállt a csordogáló forrásnál, s míg ivott, kikecmeregtem a búvóhelyemről, hogy jobban lássam Őt. Közelebb akartam menni, de már így is túl nagy zajt csaptam, mire persze az állat is felfigyelt. Hátat fordított a selyem fodrozódású kis pataknak és egyenesen rám nézett. Most itt lett volna a lehetőség, hogy lelőjem, de nem vitt rá a lélek. Leeresztettem a megfeszített íjat és nagyot sóhajtottam. Most szemtől – szembe álltunk egymással és megtehettem volna, de annyira elvarázsolt ékessége, hogy képtelen voltam bármint is tenni a csodálatán kívül. Az agancsai ékesen 2-3 méter magasra nyúltak. Csak nem súrolta a lombkoronák napsütötte leveleit, melyek zöld és sárgás színben pompáztak. A teste izomtól duzzadt, hamvas szőrzetén megcsillant a fáradt őszi fény, szeméből nyugodtság és tisztelet sugárzott. Karomat óvatosan, lassan előre nyújtottam és közeledni kezdett felém. Vágyott az érintésemre és Én az Övére.. Valami különleges dolog volt köztünk. Már csak centiméterek választottak el minket egymástól, mikor a fülem mellett elzúgott apám tollas nyila és egyenesen a szarvas mellkasába fúródott! Megfagyott körülöttem a levegő. Nem tudtam reagálni semmire. Csak néztem magam előtt a szenvedő szarvast, miként huny ki szeméből a dicső élet. Néhány perc elteltével könnyek szöktek a szemembe, megtörni látszottam. Apám miatt, - aki most a teli torokból üvöltözött velem – elvesztettem egy olyan pillanatot, ami talán soha többé nem lesz már az enyém. Csak a dühöt éreztem akkor, hisztizni kezdtem, a könnyek átváltoztak patakzó folyóvá arcomon. Felálltam és újra kifeszítettem a nyilamat az ember felé aki...
- Darina, Darina... Ébredj!! – hallottam egy tompa hangot, mely próbál vissza rántani a való életbe. Az arcom nedves, ruhám izzad, fáradt szemem a baldachinos ágyam tetejét látta. Csak álom volt. Egy rossz álom az egész...