Anya kutat. Kutató. Anya ír. Író. Anya nincs otthon. Elment. Anya nem keres. Nem baj. Voldemortról ír. Nem mondhatjuk ki a nevét, de ezerszer is le van írva az összegyűrt pergameneken. Lerajzolom a Sötét Jegyet. Megbüntetnek. Nincs vacsora. Apa orvos. Szomorú. Anya beadja a válókeresetet. Apa újraházasodik. Megcsalták. Valaki valakit. Apa új felesége terhes. Fiú lesz. Szemüveget kapok. Fogszabályozót. a nagyi a Szent Mungóba kerül. Sírok. Kiengedik. Egész nyáron a könyvtárban dekkolok. Imádom ezt a szót. Leveszik a fogszabályozót. A szemüveg marad. Kitűnő tanuló. Visszafogott. Kedves. Lelkes. Kicsit talán kísértet-szerű. Minden. Semmi.
Beledugtam az ujjamat a foszladozó kanapén tátongó lyuk-szájba. A térdemet bámultam, ujjaim a szivacsos anyagot fúrták, hátha beáshatnám oda magamat, hogy ne kelljen anyám és nagyanyám veszekedését hallgatnom. Valójában nem kellett, de hallottam. Minden egyes szót. Azt, amikor anyám apámat, nagyanyám pedig anyámat szidta. Az élet körforgása... Rólam volt szó. Mindig rólam volt szó, ha veszekedés ütött ki, és a kopott-sárga falak úgy verték vissza a hangjukat, mintha a szavaknak örökké ott kellene visszhangozniuk. Az ajtófélfán ott voltak a ceruza kopott nyomai, amivel a magasságomat mértük. Sírni akartam.
Ebben a pillanatban egyikőjükre sem hasonlítottam. Anyámra, aki kutató volt, és az egész életét rám áldozta, mert apám és ő mindenben egyetértett ugyan, csak éppen semmit nem tudtak közösen csinálni, leszámítva engem. Hirtelen elveszett a mogyoróbarna haj és a világos szemek közötti hasonlóság, anyám már csak egy magából kiforduló harcos volt, aki a szabadságát követelte. Kifakult a hosszúkás orr és a magas termet, a vékony ujjak, a színek és formák. Őt bizony szólítja a munkája és a vére. Azt mondta, eleget várt már, és most van itt az ideje, hogy Vincent is csináljon valamit. Engem persze senki nem kérdezett. Dorcas, esetleg szeretnél a ritkán látott apáddal élni, meg a mostohaöcséddel és az új feleségével, amíg én anyagot gyűjtök az új könyvemhez? Nem. Mert tudták volna, mit válaszolok. És az a válasz senkinek sem tetszett volna.
Hirtelen fura volt, hogy a lábaim leérnek a padlóra. Mikor lettem abból a pösze kislányból, aki folyton sárosan jött haza ez a szótlan szobor, akinek az ajkába kell harapnia, hogy ne sírjon?
Minek mondják az ilyen családot? Csonka? Inkább modern. Fiatalok voltak. A fiatalok sosem számítanak arra, hogy egyszer csak felnőnek. Nem gondolják, hogy ők is beletartozhatnak abba a néhány százalékba, a statisztikába. Mert az egész csak úgy megtörténik. Bumm, és már kész is. Bár sosem hallottam, és sosem mondták, de valahogy így képzelem el a pillanatot, amikor kiderült, hogy jövök (kopp-kopp/ki az?): - Terhes vagyok. - Ó. - Tőled. - Ja? - Megtartom. - Van kávé? És ennyi. Nagy vonalakban.
Nagyanyám derékig érő ezüstös haja ide-oda szállt, követve erős karjait. Most először látszott rajta, hogy meg akarja ütni a saját lányát. Az én édes nagyikám... mondhattam volna, hogy nincsen egyedül.
Mert hé, én nem valami magazin voltam, amit lemondhat. Nem is egy kinőtt zokni, amit eldobhat. Ránéztem az órára. Hányingerem lett. Mert rájöttem valamire, méghozzá délután háromnegyed háromkor (tizenkilenc másodperc híján), hogy bizony kezdem megutálni az anyámat. Kár lenne szépíteni a dolgokat: ő is meg akart szabadulni tőlem. Miért? Egymás fejére nőttünk? Nem volt szokványos ez a háztartás ennyi generációval egyszerre? Talált magának valakit, de nem meri megmondani? Vagy csak belátja: rossz döntés vagyok? Jaj, bocsáss meg, kislányom, de ez most nem jött össze... vissza nem térítendő áru vagy, bogaram, és kezdesz kimenni a divatból... lejárt a szavatosságod, ó, és a kedvencem: nem akarsz te az anyáddal lógni... hehehehe. Hosszú-hosszú hallgatás után szólalok meg. Nem tudom, mit mondtam, de azt igen, hogy egy bőrönddel jövök le a lépcsőn, és végig azt mondogatom magamban: ne sírj Dorcas, ne sírj Dorcas. Elvégre, akkor okot adnék neki, hogy gyerekként bánjon velem. Nem, egy felnőtt kell ebbe a családba, legalább egy...
Duda. Tüüü-tü-tüüüüü-tü-tü-tüüüüü. Apám az. Aki egyszer időben érkezik. Mert tudja jól, ha én hívom, ott tényleg baj van.
Ahogy apám volán mögött megfeszülő arcélét nézem, megfogadom, hogy mindenhol rikító tárgyakat fogok hagyni a helyiségekben. Mert tudom, hogy attól idegesek lesznek. Elviszem az összes tavalyi Kertvarázs-Varázskert?- számát, amivel kiplakátolom majd a szobám falát, ahol teljes hangerővel fogom hallgatni a Merlin Szakállát. Mind a nyolc albumot. Egyszerre. Bizony. És felteszem az ajtóra a testvérem áthúzott arcmását, azzal a felirattal, hogy százhúsz centi alatt tilos a bejárás. Csapkodni fogom az ajtókat, visszateszem a romlott tejet, letöröm a polcok fogantyúit. Mert apám nem szólal meg egész idő alatt. És mert én vagyok az egyetlen, aki senkinek sem kell. Úgy igazán.
Canon || kiváló memória || -
▽The Age Of The Marauders▽
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Hétf. 4 Júl. - 8:35
Elfogadva!
Üdvözöllek nálunk! Igazán tetszik az írásmódod, ezt leszögezném elsőre. Nem szokványos előtörténetet olvashattam, kedvelem a változatosságot. Lenyűgöztél. Ittam szavait, szívesen olvastam volna még, de majd a játéktéren. Szomorú volt a történeted, hogy ilyenek a szüleid, de azért a Roxfortban mi itt leszünk neked ^^ Foglalózz és irány a játéktér! Nekem is tegyél félre egyet