Mugli. Nem, rosszabb annál: egy irigy, keserű, vak nővér. Egy lehetetlen alak. Kibírhatatlan. Okoskodó. Néha szellemes. Igyekszik beleolvadni a normálisba, ami valójában untatja. Rettenetesen. Hazudik. Rengeteget. Valamikor tehetségesen rajzolt, ambíciója azonban igen kevés. Nem küzd. Feladta. Fél. Álmodik. Arról, hogy olyan, mint a húga. És nem akar felébredni.  Savanyú citrom.

Emlékszem az utolsó nyarunkra, amikor még testvérek voltunk. Egész júliusban esküvőkre, keresztelőkre és a szomszédok zsúrjaira voltunk hivatalosak. Virágkoszorút fontunk. Beleittunk a borosüveg alján megpihenő sűrű lébe, és úgy tettünk, mintha nem ülne ki az arcunkra a lopott alkohol íze. Kerülgettük a kutyát, hogy ne koszolja össze a ruhánkat. Bele-belekóstoltunk a színes süteményekbe, szigorúan csak az ujjainkkal, nehogy kihízzuk az iskolai egyenruhát. Forogtunk, pörögtünk, fényképeket készítettünk. Ölelkeztünk, mindenkivel: rég látott rokonokkal, szomszédokkal, barátokkal, a kutyával. A kecskével. Énekeltünk. Az egyikünk magasan, szárnyalón, a másikunk kicsit mélyebben, erőteljesen, hogy végül a kutya mély ugatásával nevetségessé tegye az egészet. Pukkadoztunk. Gyermekláncfűből fűztünk nyakláncot, és rákötöttük az elbóbiskoló nagynénik feltornyozott hajára. Aztán elloptunk egy doboz ázott cigarettát. Gyakran esett. A fészer mögé telepedtünk, kinyújtottuk a lábunkat és össze-összeérintettük a lábfejünket. Fogadalmat tettünk. Olyasmiket, amiket testvérek szoktak, hogy aztán évek múltán előássák az ígéreteket, hogy egymás fejéhez vághassák. Azon veszekedtünk, melyikünk hasonlít anyára, és melyikünk apára. Anyát kerestük a tömegben, mi lesz, ha rajtakap? Megkönnyebbülten vettük tudomásul, hogy senki nem keresett minket. Elvoltunk, mert mi ketten mindig is így éltünk: kalandok és felfedezések, csatározások és fegyverletételek között ingáztunk, egymás kezét szorosan fogva, nehogy véletlenül elveszítsük egymást. Mert abba belehaltunk volna.
A levél mindent megváltoztatott. Az a rohadt, rohadt levél!

Lily keltett. Sikítozva, nevetve, hogy elmondja nekem. Nem akart felkelteni, de nem bírt már várni. Ott lebegtette a szemem előtt a borítékot, még éppen egy álmos nyújtózkodást választott el attól, hogy minden véget érjen. Dünnyögtem valamit, de fél szemmel kilestem az akkor még vörös fürtjeim alól, végül az irigység és a keserűség ősszé változtatta a tincseket; Lily mindig is szeretett túlozni, de hát ő a kicsi, ő a gyerek még, hagytam neki. Kócosan-álomillatúan ültem fel; tessék, intettem, csak rajta, ma mit találtál ki, ma mivel lepsz meg? Mi lesz a mai kaland?

Borzalom. Katasztrófa!
Először nevettem. Élénk a fantáziád, mondtam, de ne butáskodj, ezt nem szabad szétkürtölni, még a végén bolondnak néznek majd, - tudod, milyen ezek!- úgyhogy hallgass, nagyon jót nevettem, tényleg, őszinte gratulációm, de elég lesz. Aztán anya és apa… hogy örültek! Én meg csak pislogtam, hogy adhatják alá a lovat, pedig engem felvettek a művészetibe! Rögtön valami rosszra gondoltam, biztosan beteg, beteg, meghal, és most azért kell ez a játék…
De nem erről volt szó. Minden a legnagyobb rendben, mondták. Örülnöm kellene. És én örültem is! Hiszen ha ő az, ami, akkor bizonyára én is! Nekem is jön majd levél… úgy vártam a baglyot, mint más az első málna-szüretet. És minden nap pofára estem. Minden nap szembesültem a saját jelentéktelenségemmel. Megkoptam. Megkeseredtem. És megutáltam. Mindent. Őket. Magamat. Főleg magamat. Miért nem tudott normális maradni? Miért nem tudott ugyanolyan lenni, mint én? De legbelül tudtam, mi az igazság, amit soha, soha nem mondtam ki: miért nem lehetek én olyan, mint ő?