Peter úgy dőlt ki, mint egy közepesen terebélyes fa, aminek a törzsét eddig valaki egy fejszével gyepálta, így hát ketten maradtunk Sirius-szal, hogy a félájult Remus-t valahogy ágyba fektessük. Mindezt, ha lehet, áhítatos, halálos csendben. Anyáék hihetetlenül éber alvók, és nem, egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy elmagyarázzam nekik, miért napkeltére érünk haza, vagy, hogy miért osontunk ki éjjel a házból. Remus jobb karja az én vállamon, a balja Sirius-én, és fáradtság ide vagy oda, sikerült felvonszoljuk így őt az emeletre.
Ágyba fektettük. Betakartam. Sirius-ra bíztam, hogy figyeljen rá, de azt hiszem, még ki sem értem a hálószoba ajtaján, mikor letette a fejét a földre, és maga is elszunnyadt.
Végül aztán egyedül kóvályogtam ébren a lakásban. A felkelő nap fénye narancsszínűre festette a falakat. Túl fényes volt. Túl vakító. Semmi nem volt benne, ami egy újabb napra hívott volna, mint ahogy egyik telihold utáni reggel sem a velejáró kicsattanó életkedvről híres. Nesztelenül benyitottam anyáék szobájába, nyugodtan, mélyen szuszogtak, pont, mint ahogy itt hagytam őket. Felsóhajtottam. Megdörzsöltem a szemem. A lépteim automatikusan a saját szobámba vittek, végül is, ha jól sejtem, még egy órám, vagy fél maradt addig, míg a reggeli baglyom a felverne a mai postával. De hát Sirius is itt van, Peter is itt van, Remus is itt van, Lily is itt van, nem maradt senki, aki a nyárnak egy ilyen vidítóan korai napjára leveleket ígért volna.
Megfogtam a szobám ajtajának kilincsét. Lefagytam a mozdulattól.
Lily is itt van.
Nem tudom, láttál-e már sok-sok órányi hiányzó alvás után, maguktól leragadó szemhéjakkal elmacskásodott, lomha mozdulatokkal, és olyan hatalmas ásításokkal, amekkorákat talán csak Piton anyjának seggéhez lehet hasonlítani. El tudod képzelni, nem? Na most, mind ez az esztétikusnak koránt sem nevezhető összkép a pillanat tört része alatt foszlott semmivé. Az izmaim megfeszültek, és eddigi tökéletes csendre fittyet hányva végigtrappoltam a folyosón, és gondolkodás nélkül feltéptem egy bizonyos másik ajtót.
Azt a bizonyos másikat, ami mögött Lily Evans lábadozott, remélhetőleg mély álomban, mert nem, arra sem voltam felkészülve, hogy az ébrenléte esetén neki elmagyarázzam, miért osontunk ki és miért most érünk vissza, és... Merlin, csak add, hogy erre se keljen fel!

Szabályosan hátra hőköltem a sikításától, és tulajdonképpen egész kevés hiányzott ahhoz, hogy visszaordítsak rá, de szerencsére még idejében eszembe jutott, hogy egyrészt most épp kibaszott halk próbálok lenni, másrészt az egész helyzet rendkívül hülyévé és kínossá vált volna ettől. A mutatóujjam az ajkam elé emeltem, közben leplezetlen kétségbeeséssel hallgatóztam, de nem jött semmi hirtelen felébredésre utaló jel. Leszámítva talán azt, hogy Lily nem aludt úgy az ágyában, mint ahogy számítottam rá.
- Nem tudom. – suttogtam vissza. Tényleg nem tudtam. – Mi felébresztettünk téged? – beljebb léptem. Még mindig suttogtam. Nem mintha a rendes beszédhang kiszűrődne innen bárhová is, és figyelj, ha az ordítását sem hallani a lakás többi részében, akkor talán itt lenne az idő, hogy átgondoljuk, miért is ez a vendéghálószobánk… Mindenesetre elég hülye kérdés volt, amit föltettem, meg ahogy feltettem; láttam már Evans-t aludni, és az határozottan nem így nézett ki.
- Ja, fogjuk rá. – ásítottam. Törvényszerűen akkor jön a legnagyobb fáradtsághullám, mikor épp elakarod játszani, hogy egyébként aránylag egész kipihent vagy. Odamentem az ágyhoz, és leültem arra a részre, ahonnan elhúzta a lábait, aztán azzal a lendülettel hátra is dőltem, a lábaimat a földön hagyva. Képes lettem volna meghalni ott. – Nem tudom, miről beszélsz, nem is voltunk sehol. – mondtam egykedvű monotonitással, a meggyőzés igényének teljes hiányában, aztán gondoltam egyet és mégis felültem. – Amúgy nem akarok zavarni, öhm… ha aludni akarsz még, csak nyugodtan. Vagy, kérsz inkább reggelit? – csak azt nem értem, miért ajánlok olyat, amit nem is tudok teljesíteni.