A szüleim őrültek. A bátyám halott, a húgom meg még azt hiszi, hogy a sárkányok pelyhes házi állatkák. Mintha nem kaptam volna elég gyötrelmet az életben, mintha nem szaggatták volna szét a lelkem millió apró darabra, a mai napig kapom a csomagot otthonról mindenféle szükséges dologgal. Mintha minden rendben lenne azzal, hogy hű szolgák. Mintha rendben lenne, hogy megöltem a bátyám…
mardekár || aranyvér || rózsafa, egyszarvúszőr, hat és fél hüvelyk
Tűzvörös haja száll, fújja a szél, oda teremtették, nekem elég, ha innen csodálhatom, ahogy szárnyal. Bágyadtan emelem fel a kezem, hogy intsek neki, ahogy pásztázza a tömeget, nem is igazán tudom, hogy felismer-e. Hogy emlékszik-e még, ki dobta meg hógolyóval elsősként. Vagy ki rakott csokibéka helyett igazi békát a csomagolásba. Vagy harmadikban ki lyukasztotta ki a táskáját. Vagy negyedikben… Valaki belesikít a fülembe, elvesztem minden érzékem, csak a menekülés számít.
- Egy gyilkos vagy! - Én nem, én… fogalmam sincs mi történt! - Meggyilkoltad, Posie. Csakis te tehetsz róla. - Nem is tudom, mit csináltam…Nem én voltam. A kígyó.. a kígyó tette - Te irányítottad. - Nem tehettem, én nem… Nem akartam… - Nem számít. Vége van. Véget vetettél neki. - Gyilkos vagy Posie. - Most már közénk tartozol. - ÁRULJÁTOK MÁR EL, MI VOLT EZ!
A fülemre szorítom a kezem, és összeszorítom a szemem. Még érzem… Érzem a hideg szellőt, az alvadó vér savas szagát, ami az izzadtsággal keveredve kúszott az orromba. A bátyám teste, azok a szorításra többet képtelen ujjak, amiket órákig szorongattam zokogva, érzem tapintásukat. Magamhoz húzom a térdem, ha lehet még jobban bekuporodva a sarokba, igyekszem lenyelni a könnyeimet. Szomjazok a békére, de nem hagynak az emlékek… a kígyó.. mintha én lettem volna. Éreztem a számban az édes nedűt, mintha csak irányítottak volna. ki tudja. Lehet meg is tették. Én nem kértem, én nem akartam párszaszájú lenni, nem akartam, hogy ne tudjam irányítani. De hisz mindenki az a családban, mégis, hogy maradhatnék ki pont én… Nem lehet, kizárt, család szégyene vagyok így is, hát még akkor. Durván törlöm ki a szememből a könnyeket, és talpra állok. Kihúzom a hátam, leporolom magam, nem történt semmi, nem láthatott senki, nem érezheti senki azt amit én. Azt a kínt, azt a fájdalmat. Beletúrok a hajamba, elfeledve a laza kontyot, amibe kötve volt, durván rázom szét a hajam. Megfordulok, mert indulnom kell, a kviddics meccsnek vége, el kell kapnom, beszélnem kell vele végre. Földbe gyökerezik a lábam, ahogy felnézek, ott áll előttem, méreget, nagy szemekkel, elnyílt ajkakkal (biztos cseresznye ízük van, olyan csodásak vöröslenek). Megvet, ő is, elborzasztja, tudja mit tettem. Szemembe újra könnyek gyűlnek, menekülök, újra, mint egy féreg, félig fellökve, rohanva messzire, hogy ne is lássam. Hogy ne lássa senki. Hogy ne lássak senkit.
Saját || párszaszájú || -
▽The Age Of The Marauders▽
A hozzászólást Posie Crouch összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 19 Júl. - 9:31-kor.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Hétf. 18 Júl. - 17:23
Elfogadva!
Hellóka! Csodás pb-t választottál, szerintem nagyon illik a karakterhez. Az írásodat kedvelem, nagyon jól fogalmazol, teljesen átadod az olvasónak azt, amit a karakter tesz, érez. Kíváncsi leszek majd a fejleményekre, hiszen érdekes sztorit hoztál nekünk. Biztos lehetsz benne, hogy követni fognak majd a játéktéren is Foglalózz! Aztán pedig irány a csatatér!