Zaphar bukkan fel mellettem a semmiből. Az íróasztalnál ülök, a fekete penna az asztal jobb sarkán jegyzetel, előttem Próféta mai száma, kezemben a holnapi kiadás tervei... És mindjárt elalszok.
Igazán megszokhattam volna már, hogy a kis manó felbukkan bármerre, ahol én is vagyok, de nagyon belemerültem az olvasásba. Nem is hallom a halk pukkanást, amivel Zaphar érkezik, csak az tűnik fel, hogy az ingem szegélyét rángatja. Rám hozta a frászt.
-Az Isten áldjon  már meg, manó! – úgy hangzik ez tőlem, mint a káromkodás, de amikor meglátom mit tartogat a kis kezében, inkább áldásként suttogom el újra az előbbieket.  
- A kávéja gazda. – csicsergi lelkesen a kiscsaj. Az egyik pólómat viseli, aminek fel kellett hajtani az alját, hogy ne bukjon fel benne, és a derekán madzaggal közötte meg. Az póló ujja így is leér a vékony kis csuklójáig. Mégis, ami a legfeltűnőbb rajta, az a nagy szemeiben szikrázó lelkesedés. – Porral és két cukorral, ahogy szereti.
- Imádlak. – Azonnal átveszem tőle a kupakos poharat. Ez olyasmi, amit az irodáig vezető úton nélkülöznöm kell, mert hülyének néznek mugli itallal az Abszol úton, de kávé nélkül nem létezek, szóval Zaphar hozza nekem a reggeli adagot. Aztán kábé még kétóránként megismételi.
Szükségem is van rá, mert - mit szépítsek?- rohadtul másnapos vagyok. Ez gondolom a velejárója annak, hogy a saját kocsmám felett lakok, és ha hallom, hogy odalent jó a hangulat, akkor nem tudok nem lemenni, hogy én is kivegyem a részem a buliból. Úgyse sokáig tart már a dorbézolás. Amint a keresztlányom hozzám költözik, nekem is fel kell nőni. Mese nincs.
Zaphar amilyen hirtelen jött, úgy is tűnik el egy halk pukkanással, mikor nyílik az ajtó. Kis híján magamra locsolom a kávét, de még korrigálom a mozdulatot út közben annyival, hogy az asztal alá dugom a poharat tartó kezemet. Tudják rólam, hogy elég... izé... liberális vagyok, de ez még nem azt jelenti, hogy tolerálják is a mugli eredetű holmikat a munkahelyen. Főleg nem ezekben az időkben. Elég galibát okozhat az is, ha az illata érződik.
Egyébként a titkárom okozta a riadalmat. Éppen csak a fejét dugta be az ajtón, hogy értesítsen, a vendégem megérkezett. Tehát újra nyílik az ajtó, és belép Rita Skeeter. Először még nem esik le, hogy milyen ügyben is keres meg, de amikor látom őt magát, és hogy mennyire pimaszul fiatal, leesik a tantusz is.
-Üdvözlöm, Miss Skeeter!

Maga a megtestesült akaraterő lépett be az ajtómon. Látom rajta, hogy izgatott, látom, hogy elszánt, és a mosolyáért biztos adnának vagy két marék „megdöglök érted” ízű drazsét- ha létezik egyáltalán ilyen-.
Most nagyon jól hangzana, ha azt mondanám, hogy rám ez nincs hatással. Csakhogy a másik életemben abból élek, hogy az embereknek jó kedve van, aminek az a mércéje, hogy mosolyognak mint az ördög; és van az a pont, ahol ezt a két énemet már lehetetlen elválasztani.
No, ez tipikusan az a pont.
Szóval még nem villantom az idióta féloldalas vigyoromat, de derűsebb a kedvem már attól is, hogy az övét láttam.
-Ugyan, Miss Skeeter, időpontra jött. Nem zavart meg semmiben. Hogy van?
Mivel a társadalmi normák megkövetelik, kénytelen vagyok lemondani a kávém további rejtegetéséről. Kiteszem az asztalra, felállok, és ha a kis hölgy elfogadja a felé nyújtott jobbot, akkor röviden és határozottan megrázom.
-Foglaljon helyet. – intek a székre velem átellenben, és megvárom amíg eleget tesz a kérésnek, aztán én is leülök. Részemről ennyiben ki is merült a kötelező formalitás tárháza. Nem nekem találták ki az ilyesmit.
- Térjünk a tárgyra, rendben? – És ha már tárgyat emlegetem, akkor mindenek előtt a kávémba kortyolok egyet. – Hidegen ihatatlan. Na szóval. Mit tehetek önért, Miss Skeeter?
Igazából tudom, hogy miért jött, és ő is tudja, hogy tudom. Csak senki nem garantálta, hogy könnyű menet lesz.