Raphicius

- Na jó. Szétunom magam. – Belököm az ajtót, kopogás nélkül, úgyis külön irodája van, és semmi sem lehet olyan fontos, mint az, hogy a két normális barátom közül az egyikkel nem beszélünk hónapok óta normálisan, mert a menyasszonyom múltjához tartozik. Én vagyok a hülye, a hét éves barátságnak erősebbnek kellene lennie, mint egy kósza kalandnak, és Carrie mellettem van, az én fiamat vagy lányomat várja. Mégis... akárhányszor Luciusra nézek... Arrébb tolok egy papírkupacot, és felülök az asztalra, lazán vetve át egyik lábamat a másikon, és felkapok egy pergament az előbb félretolt kupac tetejéről. Belelapozok, mintha érdekelne, miközben várom, hogy egyáltalán mondjon valamit, vagy én mondjak, igazából lényegtelen.
- Tudom, hogy faszfej voltam…. – Vakarom meg a tarkómat, úgy nézve rá, kínosan mosolyogva – De mi lenne, ha csak simán visszamennénk oda, hogy az egyik legjobb barátom vagy, és kicseszettül hiányzol? – Felsóhajtok, kimondtam, tessék, megtörtént, és nem is volt nehéz. Ennyivel le is tudnám, Carrie az enyém, neki is van párja, senki nem hajt a másikéra, és így minden tökéletes. Nem is értem, hogy lehettem ekkora balfasz.. Hét évi barátságot nem tűntethet el egy nő, semmilyen nő. A hét évi jóban-rosszbannak örökre jóban-rosszbánná kell válnia, és kész.

- Gyere már, ha elkapnak, megnézhetjük magun… Mr. Lukes, az asztalára tettem a jelentéseket. – Húzom ki magam, mélyítve el a hangomat az előbbi suttogásból, és álvigyorral az arcomon nézem ahogy tovább halad, be a liftbe, és eltűnik előlünk . – Na most már aztán tényleg spuri. Azt hiszem, a hármas teremben vannak azok a lények, akik halálosak, te tudnak kavarodást okozni. És hogy őszinte legyek Lucius, nem szeretnék trollokkal birkózni.
Kapkodom a lábaimat, figyelve, nehogy erre jöjjön bárki is, ahogy az ajtó felé igyekszem, amin a hármas díszeleg. Nagy, magas, ronda ajtó, tele vaszárakkal, de ez nem tarthat vissza minket. Rávigyorgok a szőkeségre, és előveszem a pálcámat, hogy megpróbálkozzak a zárak kinyitásával, de egy Alohomora nem elég. Tanácstalanul nézek Luciusra, a zárak feltörésében ő volt mindig a profi, én inkább használom az öklömet,hogy védjem.

We're gonna be legends.

Unottan könyökölök a mahagóni-szín asztalra; ujjaimmal a papírhalom legeslegtetején dobolok, s tudom; tisztában vagyok vele, hogy mielőbb neki kellene állnom a kitöltésüknek, de gondolataim minduntalan visszakanyarodnak az utolsó, Roxfortban töltött éjszaka eseményeihez. Pár szituáció és mondatfoszlány olyan homályosan dereng csupán; mintha egy burok alatt történt volna meg minden, ám az a bizonyos pillanat örökre beleégette magát emlékezetembe; ha akarnám, se tudnék megszabadulni az emléktől. Elnyomok magamban egy halk, formázatlan sóhajt; már éppen arrébb tolnám a nagy köteg papírhalmot, mikor az ajtó kivágódik, s Raphael nyűgös-nyúzott arca bukkan fel. Jó darabig nem szólok semmit, egyetlen árva hang sem hagyja el a torkomat; kivárom és kiélvezem a fiú, a legjobb barátom csöndes szenvedését, míg végül ki nem buknak belőle a megfelelő szavak. Mosolyomat immár nem rejtem el a pergamen mögé; tenyeremmel óvatosan paskolom meg combját, ezzel is kifejezve irányába egyetértésemet. Egyetlen nő sem ér annyit, hogy miatta rosszban legyünk, s bár Carrie a múltam része, ezen a tényen nem tudok változtatni; ahelyett, hogy belesüppednénk az önsajnálat mocsarába, előre kellene tekintenünk.
- Örülök, hogy ezt anélkül mondtad ki, hogy egyáltalán meg kellett volna kínoznom téged. - biccentek egy egészen aprót, miközben feltápászkodok a kényelmesnek egyáltalán nem titulálható székből; tekintetem újra a fiúra mar, s látom rajta, látom a szemeiben, hogy valami rosszra készül. Miért van az, hogyha kettesben maradunk, akkor valami vagy felrobban, vagy valaki nagyon megsérül. - Amúgy is… beszélni akartam veled az esküvőről. Mármint, a sajátomról. Azt szeretném, ha te lennél az esküvői tanúm.
Kissé zavarban lévően köszörülöm meg a torkomat; ujjaimmal orrnyergemen simítok végig, ezzel is nyerve magamnak egy pár másodpercet, míg a fiú hezitálhat; míg igent, vagy nemet mondhat.

Fogalmam sincs, hogy mégis mikor fordult át az egész beszélgetés egy életveszélyes kaland kezdetébe, de egyáltalán nem bánom; még az ezzel járó esetleges következményeket is könnyedén söpröm le vállaimról, mintha csak egy kis por lenne, amitől szeretnék megszabadulni. Ingem ujját húzogatom bőszen, mikor Mr. Lukes vizslató tekintetét szegezi ránk; minimum hülyének és vaknak kéne lennie ahhoz, hogy ne vegye észre, valami rosszban sántikálunk, ám ő egy vállvonás keretein belül tovább sétál.
- Pedig legalább feldobta volna az unalmas munkanapunkat, ahogyan a többi begyöpösödött varázslónak és boszorkánynak is. - ingatom meg lassan a fejemet, ám széles mosolyomat nem bírom többé elrejteni; Raphael előtt nem tudom magamon tartani az álarcot, amit a mindennapok forgatagában kötelezően magamon kell tartanom. - Majd dicsekedhetsz Carrie-nek és a gyerekednek, ha lesz egy menő sebhelyed.
Még egy utolsó pillantást vetek a legjobb barátomra, hogy aztán a pálcámat előhúzva, s némi gondolkodást, valamint próbálgatást követően a zárak halkan kattanva adják meg magukat; kinyitva az ajtót előttünk. Nyelek egy hatalmasat, mielőtt közelebb lépnék a hatalmas, díszes és kissé félelmetesnek tetsző bejárathoz; egyelőre csak fülemet simítom a hideg kovácsoltvasra, de nem hallok semmit; mintha odabent nem lenne semmi, csak a teljességgel üres és sötét szoba. Hosszú ujjaim a kilincsre fonódnak; az ajtó egy éles dörrenéssel tárul fel előttünk teljesen.
- Lumos. - mormolom orrom alatt ezt az egyetlen szót, minek segítségével a pálcám hegyéből sugárszerűen világítja be az első ránézésre hatalmasnak tűnő teret. - Te, Rafi… én nem hallok semmit. Biztos, hogy jó helyen járunk?
Lassan, minden egyes lépést kétszer is átgondolva merészkedek beljebb a szoba gyomrába; egyelőre minden csendes, túlon-túl csendes. Mintha csak az itteni szörnyek és vadállatok arra várnának, hogy még közelebb merészkedjünk hozzájuk, hogy aztán éles fogaikkal és körmeikkel belénk marhassanak. Mielőtt azonban akár egyetlen szót is szólhatnék, fényesre lakkozott cipőm sarka valami undorítóan zöld trutyiba ragad bele; vonásaim rögtön grimasszal keveredett meglepetésbe torzulnak, ahogyan realizálom a helyzet súlyosságát. Ez egy kibaszott útvesztő!

↯