A nyár első napja napsütéssel örvendezteti meg a külvilágot. Az egyébként állandóan esős London is kivirult egy napra. A Thatcher ház és a hatalmas udvar, amit a szülők két árván maradt gyermekükre hagytak is fürdik a napfényben. Rosie a nappali kanapéján ül. Alig tíz perce érkezett haza a legjobb barátnőjével, Daisy Hookummal, és máris szem elől tévesztette. Csak le akart ülni egy kicsit, kinyújtóztatni a végtagjait a helyen, amit már tizenhat és fél éve az otthonának nevezhet. Pillantását végighordozza a falakon, amikre már igencsak ráfér egy kipókhálózás, minden egyes családi fényképen, amik a varázsvilág képeihez képest igen csak mozdulatlanok. Elmereng a testvére, és a saját gyermeki arcán, milyen fiatalok is voltak egykor. Megváltoztak. A testvére arca már nem olyan sima és puha, hanem fáradt, és heges. Ő pedig már nem az a kislány, akinek barna haját egyenetlen copfokba fonták. Ahogy a képeket bámulja, akaratán kívül is a gondolataiba fúrja magát Capricus arca, elmereng azon, hogy vajon mit csinálhat most a fiú. Bizonyosan teázik a testvérével, vagy golfozik a szüleivel. Rosamundnak igazából elképzelése sincsen arról, hogy mit csinálhatnak a szabadidejükben az aranyvérű varázslócsaládok, ezért a kő gazdag muglik viselkedéskultúrájához hasonlítja az övéiket. - Remélem Duncan még ma hazaér – kiabálja, mert gyakorlatilag fogalma sincs arról, hogy a ház melyik pontján tevékenykedhet most a barátnője, de nincs titkolni valója, a bátyja szobáját meg úgy is lakat őrzi – ő csinálja a legjobb spagettit a világon.