A legtisztább aranyvér legnapfényesebb oldalán áll, a családja megbecsült, makulátlan és befolyásos, de a többi régi családhoz hasonlóan teljes pontosság kedvéért ide kellene sorolni minden egyes aranyvérű varázslót és boszorkányt a Brit-szigetekről, ezek között pedig már akadnak olyan rokonok is, akikre kevésbé lehetnek büszkék.
Az apja, idősebb Bartemius Crouch a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője, a nevét ezekben a háborús időkben mindenki hallotta már: ő vezette be, hogy az aurorok számára többek között megengedett legyen a főbenjáró átkok használata, parancsnoksága alatt megannyi halálfaló és gyanúsított került az Azkabanba olykor tárgyalás nélkül, de még többen haltak meg azonnal az aurorok pálcáitól. Így aztán amikor a fia a Roxfortba került, sok támadás érte az apja miatt. Megharcolta a maga harcait, kivívta magának a tiszteletet és azt, hogy egyazon név az ő arcához társítva mást jelentsen, és ha barátságnak nem is lehetne ezt nevezni, de eléggé megvetette a lábát abban a bizonyos mardekáros sleppben.
Valószínűleg az apjának köszönhető az is, hogy megszállott elhivatottsága fiatal kora ellenére célba ért a Sötét Nagyúrnál, és most ő az egyik legifjabb híve, aki már a Jegyet is magán viselheti. Bármikor meghalna a Nagyúr egyetlen csettintésére, de a vérmánia valójában mindig is hidegen hagyta – hiszen származása privilégiumaként soha nem kellett foglalkoznia vele –, kizárólag az motiválta, hogy az idősebb Barty Crouch ellenoldalán álljon. Ha közben el kell törölni néhány muglit és sárvérűt a föld színéről, az sem zaklatja fel a lelkivilágát, de nem is kelt benne élvezetet vagy diadalt. Nincsenek egy súlycsoportban.

Amikor az a szobatársam is visszajön a szünetről, látni lehet a mozgásán, hogy megint szétszabdalták. Hetekig tartott, mire a tiltott részleg egyik középkori kódexmásolatában megtaláltam azt az átkot, amit az apja használ. Gyönyörű, ahogy kinéz. Mintha hajszálvékony huzalokkal tekerné körbe a bőrét. Biztosan valami családi hagyomány lehet, mert mindig ezt használja. A szobatársam este magára csukja az ajtót a fürdőben, körülbelül három percig tart, amíg levetkőzik, én fél perccel később nyitok rá, és elnézést kérek, csak hogy néhány másodpercre újra megnézhessem, mert pár nap után már nem fog látszani. Ő szégyenkezik miattuk. Nem értem, miért; nem mintha ez olyan rohadtul ritka lenne a családjainkban. Egyedül te vagy az, aki engem soha még csak fel se pofozott, apa. A szobatársam nem érti, milyen megdicsőülés az, ha az ember apja törődik vele annyira, hogy legalább a szünetek alatt darabokra szedje.
Másodikban vettem észre először a sebeit. Nem tudom, addig miért nem. Nem takargatta őket okosabban. Egyszerűen csak nem érdekelt. Azt hiszem, elsőben semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre felvettek, és most már megmutathatom, hogy mit érek. Az első félév anyagát már tudtam elméletben, amikor a Teszlek Süveg a Mardekárba akart küldeni. De a te fiad a Mardekárba? Könyörögtem neki, hogy a Griffendélbe osszon. A Süveg azt mondta, nyomorultul érezném ott magam.
A mardekárosok tiszteletéért meg kellett küzdenem. Sok erőfeszítésbe és összetűzésbe került, hogy ne merjenek még egyszer a szájukra venni miattad. Egymilliószor elmondtam, hogy én nem vagyok olyan, mint te. Te nem vetted észre, mennyire olyan akarok lenni, mint te, másoktól nem viseltem volna el, ha észreveszik. Le akartam vágni az arcomról a vonásaidat. El akartam égetni a nevedet, amit változtatás nélkül adtál tovább.
A Süvegnek igaza volt. Én nem vagyok bátor. Apa, harmadikban megöltem valakit, és még csak arra sem voltam képes, hogy rendesen csináljam.
Akkor kezdődött, amikor megláttam azokat a sebeket a szobatársamon, és kísérletezni kezdtem. Mindig vonzottak az átkok és rontások, de hát auror akartam lenni. A fájdalom olyan jó, apa, olyan jó. A fájdalom rontott el egészen, az a fájdalom, amit másoknak és magamnak okoztam. Volt az a hatodéves, még akkor, régen, a kviddicscsapatból, állandóan basztatott. Megküzdhettem volna vele. Megtaníthattam volna neki, hogy nem egrecírozhat, mert ezt tettem mindegyikkel, az idősebbekkel is, szívósan martam a vádlijukat, mint egy palotapincsi, amíg észre nem vették, hogy közéjük tartozom. De ezen láttam, hogy mit akar. És azt akartam, hogy megtegye. Azt akartam, hogy fájjon. Szét akartam szakadni sok pici cafatra. Azt akartam, hogy ne legyen többé közöm saját magamhoz.
Kómába esett. Egy pár hét múlva meghalt a gyengélkedőn. Nem hagyhattam, hogy bárki is megtudja, hogy mit csinált velem. Nem tiszteltek volna többé. De most már a tiszteletük se számít. Most már semmi se számít, csak Egyvalaki, és apa, ez a szabadság mámorító.
Talán ha egy kicsit odafigyeltél volna rám, akkor nem csinálok ennyi szarságot. Túl későn jöttem rá, hogy ahogy az se, ha mindent tökéletesen csinálok, az se fogja felkelteni a figyelmedet, ha bajba kerülök. Minél többet hibáztam, annál kevésbé tűnt lehetségesnek, hogy lebukjak. A te fiad vagyok. A tökéletes Barty Kupor tökéletes fia. Nem látszik rajtam kívülről, ahogy belül szétrohadok. Nem látja senki. Te miért nem látod, apa?
Apa, most engedd le a Prófétát, aminek a címlapján a fényképedet úgy bűvölték meg, hogy időről időre egyenesen az olvasó szemébe nézzen keményen és rendületlenül, és nézz már végre egyszer élőben is rám, még mindig itt ülök a zsámolyon, te a fotelben, így ülünk vasárnaponként tizenöt éve, megfésülködtem és felvettem az egyik szünidei taláromat, csak a fényesre suvickolt jelvény hiányzik róla. Tizenkét RBF-et szereztem. Tizenkettőt, érted? Tíz K, két E. Észre se vetted, amikor megjött a bagoly. Azóta is ott van az értesítő az íróasztalodon érintetlenül. Most akkor bármi lehet belőlem. De neked fogalmad sincs, hogy mi lesz belőlem. Ha megkérdezik a kollégáid, azt mondod, auror leszek. Én akarok auror lenni kétéves korom óta. Megszereztem a pszichológiai teszteket. Nem fogok átmenni rajtuk, apa. Valami nem stimmel a fejemben, apa. De már kurvára nem érdekes, mert nem leszek auror, megmondhatod a kicseszett kollégáidnak, már nem érdekelnek a Ravaszok, nem érdekel a felvételi, szarok bele az egészbe. Szarok rád is, apa. Elmondani se érdemes neked, mert úgyse vágnál rá semmilyen arcot, meg se hallanád, nem tudnék az arcodba röhögni. Láthatatlanná tévő köpenyben vagyok, amióta megszülettem.
Tudom, hogy egy kibaszott szót se hallasz abból, amit mondok, de már ez se érdekes. Már nem kellesz. Már nem pitizek a figyelmedért. De ezt sem vetted észre. Már nem kellesz, mert sokkal jobbat találtam nálad. Tizenhat év után végre van apám, nem vér köt össze, hanem az az iszonyú, még mindig vérző, gyulladt Jegy a karomon, és már nincs rád szükségem, apa, és most nézz rám úgy, mint aki nem tudja eldönteni, szóltak-e hozzá, azt sem vennéd észre, ha végig hangosan beszéltem volna hozzá, és kérdezd azt, hogy:
- Mondtál valamit, Barty?
És én majd azt válaszolom végre, amit mindig akartam.
- Apa, baszd meg magad.