Muszáj elfoglaltnak maradnom. Még alig kezdődött el a tanév, de máris túlontúl gyakran érzem azt, hogy sikítanom kell. Angus még mindig olyan nehéz. Jack nincs itt. Anya olyan frusztrált leveleket ír, hogy lassan már felbontani sincs kedvem őket, apa esetében pedig épp ellenkező a helyzet, az zavar leginkább, hogy nem hallok felőle. Soha. Egy árva szót sem. Akár félárva is lehetnék újabban, az sem osztana, vagy szorozna a helyzetemen, sőt…! Olykor egyenest olyan bűnökön kapom magam, hogy erről álmodozok – ha nem lenne apám, nem hordanám a nyakamban fordított keresztként a bűneit. Nem kellene eldöntenem, mit gondolok róluk, nem kellene eldöntenem, mit akarok tenni, tenni a saját jelentéktelenségemmel, ami olykor szinte szívfacsaró. Hát keményebben dolgozok, mint bármikor. Igazán csak a kviddics tud kizökkenteni saját lehangoló gondolataimból – a pályán nincs helye aggályoknak, és nincs helye oda nem való gondolatoknak, nem szabad mással foglalkozni, mint a játékkal, vagy mit sem érnek csapatkapitányi erőfeszítéseim. Ahogy az arcomba süvít a hideg, skóciai levegő, hiába esik az eső, hiába ül a hajunkon nedvesen a köd, igazán el tudok feledkezni a valódi életem zökkenőiről. Ott csak egy elhibázott passz tud feldühíteni, meg az, ha valaki meg sem próbálja a lehető legjobbat kihozni magából. A kviddicshez képest a tanulás ugyancsak kevés vigaszt nyújt, kevés gyógyírt a sebeimre, de még mindig jobb a könyvek fölött görnyedni, mint mondjuk Angus hátát bámulni a klubhelyiségben, malmozni az ágyamon fekve, vagy csak egyszerűen… időt hagyni magamnak arra, hogy világvége-szerű rémképeket fessek gondolataim falára.
A tananyag felett azonban olykor mégis csak könnyű olyan irányba elmélázni, amilyenre nem szeretnék. Pár mondat óta már csak reflexesen érinti a tekintetem a betűk egymást követő sorát, és fel sem fogom igazán az olvasottakat, csak hamis elégedettséggel tölt el, ha az oldal végére érve lapozhatok, amúgy voltaképpen mit sem ér, amit éppen csinálok. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – úgy nézek fel Casparra, amikor megszólal, mintha álomból ébrednék, és azt se tudnám, hol vagyok. Pedig rám igazán nem jellemzőek effajta figyelmetlenségek. Caspar hangjával egyetemben azonban visszatér körém a valóság is, a halk suttogások, papírral matató neszek, távoli beszélgetések, vihogás – csupa olyasmi, amire nem érdemes a figyelmemet amúgy sem pazarolnom. Ezzel – legjobb tudomásom szerint – Caspar is egyet szokott érteni, hát némileg meglep a felcsattanása. Szemöldököm az övével együtt szökik felfele, noha az enyém inkább kérdő, mint bosszús, vagy értetlenkedő. Nem mintha nem értenék vele tökéletesen egyet, főleg, ahogy lassú érdektelenséggel hordozom körbe tekintetem a könyvtárban tartózkodók jelentős részén, de azért, ha hagyta volna, én biztosan lezártnak tekintem a témát, annyival, hogy „visszamehetünk tanulni a klubhelyiségbe, ha szeretnéd”. A szavába azonban nem vágok, kinn jobb, mint benn, végül is, épp csak a hangerőben találhatok nem is kevés kivetnivalót, és ezt lanyha, rosszalló ráncok jelzik is a homlokomon.

Már csak azért is, mert ismerjük el, Casparral, ha történhet valami (elképzelhetően valami kellemetlen), akkor az meg is történik, és még be sem mászik a látóterembe, de már érzékelem, hogy valaki közeledik a hátam mögül. Döngő lépteket képzelek hozzá, és amikor meghallom a Caspar leírásának tökéletesen megfelelő mardekáros fiú szavait, alig tudom megállni, hogy a tenyerembe ne döntsem a homlokomat élettől való megfáradtságom jeléül. Az már azonban egyértelműen a meghökkenés kerek ó-ját formázza az ajkaimból, hogy kedves barátom reakciója minderre az, hogy elneveti magát… most készül agyoncsapni egy izomagyú tahó, mindenki minket bámul a könyvtárban, ő meg úgy nevet, hogy még nekem is kedvem támad sípcsonton rúgni az asztal alatt, de megállom.
Kimért ráérősséggel állok fel az asztaltól, és a könyveimet egyetlen mozdulattal hajítom a táskámba már a nevetés első akkordjainak elhalásakor, és még épp időben ragadom meg a Mardekáros fiút a könyökénél fogva, ahogy a másik karom lendületből libbenti fel a táskát a vállamra - A barátom azt hiszem, nem aludta ma ki magát. Megtennéd, hogy nem foglalkozol vele? – nem mintha bíznék a szép szó erejében, de amíg nem töri be visszakézből Caspar orrát, addig sikeresnek minősítem a gyenge elterelő hadműveletemet.
- Ne foglalkozzak vele? A kis szarrágó beszólt nekem, a füleden ülsz, Belby? – a karját természetesen izomagyú barátunk kirántja a kezemből, de engem ez nem zavar különösebben, hamar közé, és Caspar közé furakszom, indokolatlan gyűlölettől izzó tekintetét én a magam megingathatatlan nyugalmával állom - Caspar, szedd a cuccod – mondom az idegesség legkisebb szikrája nélkül, és nagyon ajánlom neki is, hogy ne most jusson eszébe szájhőst játszani. Természetesen a jelek szerint ez nem a mi napunk – talán én nem próbáltam eléggé behízelgően elsimítani a kis konfliktust, de igazán nincs nekem most ehhez gyomrom -, mert a kérésem ellenére a mardekáros fiú még most is úgy gondolja, jó ötlet Caspar felé kapnia. Én azonban sem hülye, sem naiv vagyok, igen csak gyors mozdulattal tudok pálcát ragadni, ami a Caspar felé hajoló fiú torkának szegeződik egy szemvillanás alatt - A füleden ülsz tán? Azt mondtam, ne foglalkozz vele – szűröm a fogaim között halkan, és bár ez sem az év díjnyertes ötlete, nem visszakozok azonnal - Ne legyenek téveszméid, egy pillanat alatt leátkozom az orrodat a helyéről – igazából egyáltalán nem valószínű, hogy ezt megtenném, a könyvtárban tilos varázsolni, én pedig nem akarok beújítani magamnak egy büntetőmunkát, de az is elég, ha tohonya barátunk agyáig eljut, hogy egy hollóhátas bizonyára sokkal kreatívabb a pálcájával, mint amilyen ő pálca nélkül perpillanat, ennyi szemtanú előtt lehet.

- Nehogy azt higgyétek, hogy ezért nem számolunk még… - dörmögi immáron számomra vajmi kevés meggyőződéssel, én pedig csak akkor húzom vissza a pálcámat az oldalam mellé, ha már legalább egy két lépés távolságra húzódott tőlünk.
- Epedve várom, kösz a lehetőséget – replikázom kimérten, és Casparra épp csak odavillan a tekintetem, jelezve, hogy talán most ne kezdjen el újra viháncolni - Menjünk – mondom aztán kurtán, és én sarkon fordulva kifele is indulok a könyvtárból. Casparnak meg csak nagyon javaslom, hogy olyan szorosan ügessen kifele innen a sarkamban, amennyire csak tud.