Volt kitől erőszakot tanulni. A családom megszállottan követi az ősi hagyományokat, amik évszázadokon át beváltak a gyermekek neveltetésében. Nem kímélnek férfiakat, sem nőket, aki gyenge, nem éli túl. Az én családomban mindenki erős mint fizikailag, mint lelkileg. Mind Karkarovok vagyunk, a tiszta vér mániája pedig még a mi országunkban is   családokat borít fel. A nagyszüleim testvérek voltak, a szüleim legközelebbi unokatestvérek. Nem egykének születtem ebbe a vérfertőzött családba. Az első és az örökös fiú lettem, akinek sorsát két éves korában megírták. Jegyességet kell majd kötnie újszülött húgával. A szülők mindennél büszkébbek voltak magukra, és ezt a neveltetésünkbe is beleforrasztották. Az utolsó fiú jövetele már csak teher volt számukra, kisöcsém mindig az árnyékomban élt, és szüleink is még durvábban bántak vele, mint a két örökössel. Az őrületbe kergették, már tizenéves korában dühkitörései és egyéb problémái voltak. Sosem kedveltem, Irina, a húgom sem.
Egyszer aztán visszaütött a ménkő, ahogy férfivá lett és megerősödött, egy éjjel a gyenge és ártatlan Irinára vetette magát, megerőszakolva őt, és ezzel megpecsételve a saját sorsát is. Mai napig azt mondom, hogy szerencséje volt, hogy én találtam rájuk: a halálos átkom gyors és céltérő volt az öcsém felé.

Neves családnak számítunk e földeken, tudtam, hogy a Sötét Nagyúr fel fog keresni valamilyen céllal. Nem is haboztam kérésére azonnali válasszal felelni, érveit követni, és a tökéletesek között és még tökéletesebbnek lenni, akár mibe is kerül ez nekem.

A kastély sötét volt. A levegő bent kissé dohos, a falakat néhol apró gyertyák világították meg. Az óra éjjel kettőt mutatott, szemeim percekig a mutató járását követték. Nyugtalanságom egyre fokozódott. Tekintetemet az óriási, hosszúkás ablakra vetettem, morajlás hallatszott messziről és az égben apró villámok cikáztak gyorsan és nyugtalanul, mintha az időjárás is a hangulatomat tükrözné. Már mindenki aludt, legalábbis úgy hittem. Kezemben forgatni kezdtem a poharat, amelyben ott fénylett az átlátszó, víznek tűnő ital. Ahogy a számhoz emeltem és lehúztam azt, a hűvös nedű végigmarta jólesően a torkomat. Ilyenkor mindig emlékeztettem magamat: valamit azért tudok én is érezni. Viszont ez az este már nem erről szólt. Ahogyan felálltam a kényelmes, bemelegített fotelemből fejem kicsit oldalra kezdett húzni, gondolataimban pedig csak egy név lebegett: Irina.

Az ajtó előtt állva egészen közel merészkedtem. Fülemet rátapasztottam, próbáltam hallgatózni, vajon alszik már? Hallani szerettem volna szuszogását, megnyugtató lélegzetvételét. A csend félelmetesen honolt a szobában, így pálcámmal intettem egyet, hogy kitáruljon a titkos kóddal lezárt ajtó. Ilyenkor éjjel csak én merészkedhettem be szobájába. Fáradt és kissé ködös tekintetem mégis mást érzékelt jelen pillanatban. Bevérzett szemeim tágra nyíltak miközben beljebb léptem az immáron nem is olyan csendes szobába. Az ellenkezés és az erőszak hangja sértette fülemet, vér szaga ütötte meg orromat. Sötét volt, és nem haboztam sokáig, egy pillantás alatt fényt varázsoltam a gyertyákra, amelyek megvilágították az eddig csak elképzelhető szituációt. Irina védtelenül és ellenkezően feküdt öcsém alatt, akinek elmebeteg tekintetéből mindenre fényt derítettem. Összeszorított ajakkal álltam ellen pár másodpercig a kísértésnek, hogy megszólaljak, csak pálcámat emeltem a magasba, dühömmel küszködve. Gondolkodás nélkül hagyta el a számat a legsötétebb átok, amelyet varázsló valaha megtanulhat.

A test megmerevedve esett le az ágyról a padlóra, szemei kifehéredve, semmitmondóan meredtek a plafonra. Az ágyon kuporgó, könnyeivel küszködő Irinához léptem és felvettem őt karjaimba. Egy pálcaintéssel az összes gyertya örökre elaludt a szobában, én pedig elhopponáltam.