Első látásra azt szokás rólam mondani, hogy a legnyugodtabb és legderűsebb ember vagyok, akit valaha láttak, aztán többnyire a második találkozásnál is ugyanezen a véleményen maradnak. Nem szeretek aggódni, nem azért kerülöm a konfliktust, mert tartok tőle, hanem, mert feleslegesnek tartom. Véleményem szerint nincs olyan dolog a földön, amit ne lehetne tiszta fejjel megvitatni egy kis citromos pite és egy bögre gőzölgő kávé mellett. Naivnak tűnök, de meg merném kockáztatni, hogy a Sötét Nagyurat is ilenne meghívni egy hasonló kis soirée-re, végül is ki tudja mi pontosan a problémája.  Van valami a mugli pszichológiában, biztosan nehéz gyermekkora volt és nem kapott elég törődést. Hippik a nagyszüleim, nem volt más választásom, mint a világbéke és a nagy mosoly, de nem is kívánnék mást. Nem parázok semmin és mindenkit szeretek, amíg nem adnak okot, hogy másként érezzek. Szeretem az embereket, mindegyik egy egyedi kis szirma egy színes virágnak, érdemes rájuk figyelni, jól megnézni és igyekezni megérteni mindegyiket. A megfelelő távolság tartásával azért vannak gondjaim, hisz bárkit örömmel megölelek vagy megsimogatok, nincsenek ilyen helyzetekben gátlásaim és a meztelenséggel is hasonlóan vagyok. Nehéz volt megtanulni, hogy nem minden tópart nudista strand és, hogy a szobatársaim nehezen viselhetik a kis testem látványát pőrén minden felkelésnél.  Nem neveltek belém bizonyos félelmeket, nem tartok a szexualitásomtól és szinte sosem érzem kellemetlenül magam. Egyetlen dolog tud feldühíteni, a részeg emberek és meggondolatlanságuk. Ez nem azt jelenti, hogy sosem iszom, de sosem voltam még részeg, fontos számomra a mérték, ha alkoholról van szó és nem tűrüm magam mellett az olyanokat, akik kivetkőznek magukból, amint pia közelébe keverednek.
Igyekszem alkalmazkodni, de közben ragaszkodom a saját világomhoz. Igen, a fejemben egy teljesen más folytatásos műsor játszódik, mint a való életben, a nagy feladatom  összeegyeztetni a kettőt. Ha meg esetleg nincs nagy kedvem hozzá tekerek egy cigit és irány FolkLand.

Nem rendelkezem túl nagy családdal, összesen négy családtagomat ismerem, ami néha sok, sokszor viszont kevésnek tűnik. Mindig is irigyeltem azokat, akiknak népes rokonságuk van sok testvérrel és unokatestvérekkel, de nekem nem jutott egy sem.  Nem baj, lehetett volna sokkal rosszabb is, annak kell örülni, ami van. Például a zseniálisan jó arc nagyszüleimnek. Bizony, bárki mondhat bármit hatalmas mázlim van, hogy olyan emberekkel élehetek, mint Berenice és Leif Thornhill.
A nagymamám a kisvárosi javasasszony, nyilvánvalóan tudja, hogy bármelyik ispotályban örömmel várnák ekkora szakértelemmel, de nem szeret mások szabályai szerint játszani. Szerepel a legtöbb gyermekkori emlékemben, mosolyog és cigi lóg a szájában,nevetek azon, ahogy karikákat fúj a füstből. Nem hallottam sokszor kiabálni, az egyetlen ember, aki miatt felemeli a hangját az apám.
Míg nagyanyám inkább a testet, addig nagyapám az elmét gyógyítja. Nem csalás és nem ámítás, abból él az öreg, hogy jókat beszélget olyanokkal, akiknek szükségük van egy kis agykurkászásra. Hangja leginkább egy recsegő rádióhoz hasonló, de nagyon kellemes hallgatni. Még sosem hallottam kiabálni, ő máshogy mutatja ki a dühét, hideg csendbe szokása burkolózni. Már kilenc éve egyetlen szót sem szólt apámhoz.
Ha pedig már apámról kell beszéljek,nem is tudom mit kellene mondanom Arian Thornhill-ről. Sosem mondanám, hogy nem szeretem őt, pont annyi esély jár neki is, mint bárki másnak, épp annyi amennyire szüksége van. Négy éves korom óta nem élek vele, ami az alkoholizmusának és a dühkitöréseinek köszönhető. Szinte alig emlékszem milyen volt előtte, de van róla egy fényképem, egy erődben vagyunk, a haja még hosszú és hullámos. Boldogan mosolyog, miközben magához ölel, szép kép, szeretnék mindig így gondolni rá.
Az anyámról mégkevesebb emlékem van. Néhány családi kép, finom levendulaillat és egy kellemes kacaj. Félig véla volt és gyönyörű. Nem azért beszélek róla múlt időben, mert meghalt, csupán azért, mert kér és fél éves koromban egy péntek este elment színházba, aztán többet nem jött haza. Apa nagyon sokáig azt gondolta, hogy történt vele valami, a nagyanyámék viszont egyre azt mondogatták, hogy egy másik férfi lehetett a dologban. Anya vonzó jelenség volt, mindenki szerint imádott kacérkodni, mindebben az sem zavarta meg, hogy férje és kisgyereke volt. Valakitől egyszer azt hallottam, hogy szédíti az apukákat a játszótéren. Sosem tudtam mit higgyek, a mai napig nem tudom.

Tudjátok mi zavar engem? A szépség és az a hatalmas felhajtás, ami körülötte van. Szeretik mondogatni, hogy nem a külső számít, de azért ennek nem szabad hinni. Hadd mondjak egy példát, ha mondjuk én bemegyek a sarki kisboltba és zsebreteszek valamit és kiderül sokkal kisebb eséllyel vernek úgy tarkón, hogy a szemem is kigúvad, mintha a szomszéd pattanásos, túlsúlyos és nem túl szimpatikus gyereke tenné ugyanezt. Ezt nem tartom igazságosnak, bár azért nem kapkodnék két kézzel azért a verésért, de azt hiszem érthető mire akarok kilyukadni.
Nem vagyok oda a szépségért, mint jelenségért. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ezért csak kizárólag csúnya vagy nem vizuálisan nem túl kellemes kinézetű emberek felé nyitok, de meglehetősen taszít, ha valakinek minden személyiségjegye abban gyökerezik, hogy szép.
Értem én milyen, pont ezt örököltem anyámtól, ezt a nyomorult szépséget, amivel azért annyira sokra nem megyek. Nem szórnak meg milliókkal miatta, apa nem hagyja abba a vedelést meg ilyenek, anya sem maradt a szépség, a szépségünk miatt velem.
Nagyon kicsi voltam, mikor az édesanyám lelépett. Apa sokáig próbált kitalálni egy fedősztorit, amitől nem olyan feketék és fehérek a dolgok ezzel kapcsolatban, de ezekkel még egy négyévest sem nagyon tudott megtéveszteni, nem még a nagyszüleimet. Nagyi vén róka, ezt szokták rá mondani, meglehetősen öreg már, de a haja még mindig ugyanolyan gesztenyebarna, mint fiatalkorában. Szeretem azt hinni, hogy azért, mert olyan jó gyerek voltam, hogy abba aztán nehéz lett volna beleőszülnie. Sosem mondtak csúnya dolgokat anyáról, bár szépeket sem sűrűn, egészen kicsi koromtól mindenki kíméletlen őszinteséggel tárgyalt erről, kivéve apát. Ő leginkább magát akarta meggyőzni, miközben a fotókat nézegette és mindenféle alkoholt döntött le a torkán, hogy aztán arra teljesen alkalmatlan helyeken aludjon el a saját hányásában. Erre emlékszem igazán, amikor anyára gondolok, arra, amit hagyott és az illatára. Nem igazán tudom felidézni a hangját vagy bármilyen történést, ami közösen esett meg velünk. Ez amúgy elég szomorú, nagyapám és könyvei szerint viszont pont megfelelő időben távozott, hogy ne okozzon maradandó törést az életemben. Nem tudom milyen gyerekkorom lett volna, ha nem áll tovább, de nem bánom, hogy nagyiéknál nőttem fel.
Nagy házban laktak huszonöt percnyi sétára tőlünk Burfordban, a kertben jókora melegház állt. Nagyi nem csak a helyi vajákos, de lelkes kertész is volt, ha azt mondom csak a kert növényeiből tizenötféle kábítószert  tudott volna kikísérletezni, még le is becsülöm az öreglányt. Nyilván a nagyszüleimet sem hagyta hidegen, hogy szép gyerek vagyok, mielőtt le lettem volna szidva gyakran meghalgathattam, hogy :ne nézz így rám, attól, hogy szép vagy még olyat kapsz, hogy megbolondulsz. A fegyelmezés remekül be volt osztva, tettleg többnyire nagyi művelte, a pszichológiai hadviselést pedig nagyapa folytatta ellenem. Nem mondom, hogy rosszat tett, hogy néha támogatólag hátbevertek kislapáttal, de azért nagyapám példabeszédei nagyobb hatással voltak rám. Mindenről volt egy tanulságos története, eleinte azt hittem, hogy mind megtörtént, azóta már sejtem, hogy van, amit csak kitalált, de lehetetlen megállapítani, hogy melyik volt igaz és melyik nem. Ez volt benne a legjobb, nagyapának simán elhittem volna, hogy a tigris nem esz meg, ha adsz neki a karácsonyi pudingból, mindenkinek lyukat tudott beszélni a hasába és ezt imádtam benne.
Nagy törés volt számomra a Roxfort, egyrészt mert nem lehettem a nagyszüleimmel, másrészt mert életemben először kellett tartósan alkalmazkodnom mások életmódjához és nézeteihez, ami eleinte nem ment túl jól. Kezdjük ott, hogy hirtelen kegyetlen hülyének éreztem magam, nem értettem a többieket, hogy kit utálnak és miért, azt sem értettem úgy összességében, hogy miért kell utálni bárkit. Nekem otthon azt tanították a nagyiék, hogy mindenkit el kell fogadni és megpróbálni szeretni, amennyiben utóbbi nem megy, csak rá kell hagyni a baromságát és nem zavartatni magam. Itt mindenki úgy foglalkozott a másik magánügyeivel, mintha egyenesen kötelező lenne, hetekig csak kapkodtam a fejem a vérségi ügyeken. Mi ilyenekről sosem beszéltünk, Burfordban ez senkinek nem volt életbevágóan fontos azok közül a varázslócsaládok közül, akiket ismertünk. Nem tanították meg nekem ezeket a mindenféle ellentéteket, sőt...mindig büszke voltam anyám származására, így az első évben boldog-boldogtalannak lelkesen elmeséltem. Nem kellett volna, nem egyszer és nem kétszer sírtam magam álomba és írtam könnyáztatta leveleket a nagyszüleimnek. Gúnyoltak, lénynek neveztek és azzal traktáltak, hogy nem vagyok ember, ezen a furcsa kis szokásaim sem segítettek.
A téli szünetben nagyi megosztotta velem a véleményét a világról, azt mondta: tessék mindent és mindenkit leszarni, ami nem tesz boldoggá és nem visz előrébb.
Igaza volt, de még hónapokig meglehetősen rossz volt a hangulatom és féltem vegyülni másokkal, holott mentem volna én barátkozni, ha nem ilyen lett volna a fogadjisten. Nem tudnám megmondani, hogy mikor lett jobb, de egyszercsak megszoktam és nem szorongtam többé. Hordtam a hülye színes ingeimet, ittam a teakeveréket, amit nagyi küldött és olvasgattam a könyveket, amiket nagyapa rejtett a csomagba. Azt hiszem ekkor lettek barátaim, eleinte főként lányok, akik előszeretettel dícsértek, azt mondták  szép és érdekes vagyok, én meg csak zavartan nevettem, nem értettem mi olyan érdekes rajtam.
A negyedik évem előtti nyáron szívtam először füvet. Nagyiékkal ültem a kertbe és a szerelmi kapcsolatokról beszélgettünk, pontosabban arról, hogy nekem még egy sem volt, mert valahogy nem érzem késznek magam rájuk. Megnyugtattak, ilyen ez kamaszkor teljesen normális, de azért ne feszengjek ennyit az ügyön, úgysem segít. Azt mondták, hogy az a cigi kicsit oldani fog rajtam és nem aggódom  majd ilyen semmiségek miatt.
Azóta szeretek oldódgatni. Nem szívok sokat, csak néhány szállal többet, mint amennyit a nagyszüleimnek be mernék vallani, amúgy sem egyedül tolom, szóljon mentségemre. Nekem is kellett valami, még az évfolyamtársak és az idősebbek ittak, én nem bírom az alkoholt, valahogy undorodom a szagától, de ha nagyon úgy van valamivel higítva azért le tudom küldeni.
Mostanában kezdek odajutni, hogy talán találhatnék én is valakit, akkor nem kéne mindig elgondolkodva néznem a füstfelhő közepéből, ahogy a barátaim egy-egy kedves lány kezét fogják.  Akarom is meg nem is, biztosan butaság, mert nem szabad feszülnöm ezen, de félek a vélaságtól. Azt mondják kissé megrészegíti az embereket még ez a kis negyed is, ami bennem buzog és bevallom, nem szeretném, ha valaki csak ezt tartaná vonzónak bennem. Attól tartok, hogy ha elsiklanék efelett az örökölt gondocska felett oda jutnék, ahova anya, nem mintha tudnám vagy tudhatnám mi is zajlott benne.
Szóval én vagyok az a mosolygós, jófej srác, akinél mindig van vicces cigi és bármit el lehet neki mondani. Azért ez sem olyan rossz, ugye?
Végül is nagyszüleimnek tökéletesen igaza van, semmi sem ér annyit, hogy komolyan ráparázzak, ahelyett, hogy szimplán jól érezném magamat...vagy legalábbis azt hiszem.