Egy örökkévalóságig tartott kijutni Baldwin büntető munkájáról. Ahogy becsuktam magam mögött az irodája ajtaját, komoly kedvem támadt felvenni a tárgyát, csakhogy utána különös kegyetlenséggel leadhassam. Nem mintha őszintén számítanék arra, hogy ez őt bármiben is összezavarja, azt pedig pláne nem tudom, mégis milyen kontextusban lehet kegyetlenül órát leadni, de most talán ne vesszünk el a részletekben.
A pennám hegyével megvakartam a homlokom, aztán zsebre vágtam. Ásítottam. Letöröltem az képemről egy tintafoltot, majd megfogadtam, hogy többé nem vakaródzok íróeszközökkel. Fáradtan felsóhajtottam, aztán csak elkínzott ábrázattal előre meredtem. Mintha legalábbis súlyos mérföldek szorultak volna közém és a Griffendél klubhelyiség közé, olyan bevehetetlen, leküzdhetetlen távolságnak tűnt, még akkor is, ha csak pár folyosó és kétszintnyi lépcső várt megmászásra.  
Volt már olyan, hogy vágyaid egyetlen tárgya egy csendes, nyugalmas estében testesült meg, amin te tulajdonképpen rohadtul semmit sem csinálsz?
Na, mindegy, amúgy sem erről akartam mesélni. Végül erőt vettem magamon – és hogy honnan jött ez az erő, azt ne kérdezd – majd elindultam, és ha azt vesszük, hogy lépésenként gondoltam újra az életemet, mindig pontosan addig a pontig, hogy miért nem fogom magam, és dőlök el egyszerűen a padlón, várva a végelgyengülést, az elmúlást és más, gyógyíthatatlan kórságokat, akkor… nos, ezt nézve tényleg egész sokáig eljutottam. Majdnem a folyosó végéig.
Aztán – és ez egy viszonylag fontos forduló pont, úgyhogy jó lenne, ha jobban figyelnél, mint én tettem akkor – egyszer csak valami zajt hallottam. Ez, mondjuk, önmagában még nem feltétlenül megy esemény számba, tulajdonképpen, ha nem hallanál semmit a Roxfort folyosókon (olyanokat, mint a képek szuszogása, vagy bizonyos léptek állandó kopogása-csoszogása, túlnyomó részt persze úgy, hogy nincs is a közelben senki, aki lépkedhetne) inkább az lenne érdekes. De ez a zaj most tisztán kivehető emberi beszéd volt, a tisztán kivehető emberi beszéd mivoltában pedig valaki koszos, mugli anyját emlegették, és… huh. Nem is tudom, nincs az a fáradtság, amit a leggyengébb kíváncsiság le ne tudna győzni, vagy ó, a fenébe is, sejtelmem sincs, milyen szlogenszerű mondatot vársz most te tőlem. Biztos van egy jó érv, mert mindig van egy jó érv, hogy miért nem a másik irányba fordul az ember a folyosó végén, miért nem arra, amerre a klubhelyiség van. Most esetünkben lehetne az, hogy nagyon is érdekelt, hogy néz ki egy koszos, mugli anya fia. Nos, leginkább úgy, hogy más anyák fiai körbe állják, és szoros ismeretséget köttetnek a kölyök bordái és a saját cipőorraik között.
- Hé! – mondtam, és a zsebembe nyúlva megragadtam a… pennámat. Oké, ez így nem lesz jó. – Hé, ti ott! – mondtam, és a másik zsebembe nyúlva megtaláltam a pálcámat. - Carpe Retractum!

Úgy másfél perc, és elmesélve izgalmas, ámde átélve inkább fárasztó kis epizódszerű jelenet után Cox fölé hajoltam. Merlinre, végtére is hatodik éve ugyanarra a bűbájtanra járunk, ha a hangját nem is, az arcát csak felismerem. Legyen azon bármennyi vér.
– Személyesen. – felé nyújtottam a karom, nem mintha kezet akartam volna rázni vele, inkább a felállásban szándékoztam segíteni. – Szarul festesz. – egy szívesen persze jobban csengene. – Mi a fene volt ez?

Szürrealisztikus. Többek között ezt a szót is megtanultam az iménti mugliismeretek büntető-különórámon, és úgy saccolom, még nagyjából három-négy percen át emlékezni is fogok rá. Tehát. Szürrealisztikus. Olyan szó, amit a muglik használnak azokra az esetekre, amiket ép ésszel nem tudnak felfogni. Jó, nyilván nem így volt leírva abba a tankönyve, de szerintem a lényeg azért ebben így benne van, nem? Na mindegy. Egy muglinak a Roxfort teljes jelensége lefedi a szürrealisztikus jelentését. Nekem a szürrealisztikus az pedig leginkább az itt és most. Kitartott pálcával állva egy földszinti folyosón, Mardekáros diákokat futni látva, meg még egyet elterülve a földön. Nem tudom, te hogy látod, de ez mintha a vágyva-vágyott csendes estém abszolút ellentéte lenne, nem?
Vér folyt az orrából, és csak arra tudtam gondolni, hogy vajon ennek mekkora része lehet takony, és hogy ugye nem fogja elvárni, hogy letörölgessem neki. Persze a nyakkendőmet még csak-csak felajánlhattam volna, színéből adódóan nehezen tűnnének fel rajta vérfoltok, de hát Merlinre, ha csak egy mód van rá, azért ilyenformán még távol maradnék Cox testnedveitől.
- Nem kell megköszönd, egyáltalán nem bóknak szántam. - rávigyorogtam, aztán valahogy felhúztam a földről. Oké, hát, állni tud. Akkor annyira nagy baj nincsen. Azért persze megfordult a fejemben, nem kéne elvinnem-e a gyengélkedőig, mert ilyen esetekben mindig a gyengélkedő a logikus lépés, de egyrészt eléggé messze volt tőlünk (jó, hát relatíve!), nekem meg nem volt kedvem akkora kitérőket tenni a Griffendél toronyig, másrészt... na jó, akármit mondhatnék, nem lenne olyan nyomós, mint ez az előző érv. Talán tekintsünk el a további magyarázkodástól. - Hát, nem tudom - tényleg nem tudtam. - lehet, hogy én sem rajonganék azért, ha egy ilyen izével megpróbálnának felgyújtani, de mondjuk ötletnek nem rossz, azt el kell ismernem. - elismerően bólintottam, aztán ásítottam egyet. Azt hiszem, bármilyen értelmes beszélgetés nagyobb agyi kapacitást igényel, mint amivel jelenleg én rendelkezem, de azért nem mondom, hogy nem próbáltam beleadni minden tőlem telhetőt. - Legközelebb talán használd a pálcádat. Nem azt mondom, hogy biztosan megvéd a rúgásoktól, ha azt szorongatod, de legalábbis javítasz az esélyeiden. - néztem, ahogy rágyújt, és visszacsúszik a földre. Akkor ő most... ezek szerint mégsem áll meg a lábán?
Zavarodottan méregettem, hogy vajon el talál-e ájulni, és ha igen, és minden kötél szakad, fel tudnám-e venni a vállamra, hogy elcipeljem valami ennél biztosabb helyre (már ha ugyan vannak ennél biztosabb helyek, egy kis erőfeszítéssel még ebben is tudok kételkedni), aztán meg csak eszembe jutott, hogy ez tulajdonképpen már sokkal előbb az én ötletem volt, már ez a földön elterülés, és végül is, ha neki nem árt, talán nekem is hasznomra válhat. Amennyiben válhat bárkinek bármi ilyesmi a hasznára. Nos, a lényeg az, hogy agonizálásának elemzése helyett finoman leereszkedtem mellé a földre.
- Tombol bennem az őszinte tettvágy. - mondtam ezt mindenféle átélés nélkül. - Ne mondd, hogy komolyan érdekel.

Hangosan felhorkantam. Már nem azért, tényleg nem azért, de ha szánt szándékkal udvarolni kezdtem volna neki, mostanra minimum térdelnie kéne előttem, és… Jó. Nem mintha ténylegesen ilyen vágyaim lennének, én csak azt mondom, hogy az ember jó, ha tisztában van a képességeivel, és… és, öhm, talán Remus-nak igaza van és tényleg ijesztően sok időt töltök újabban kettesben Sirius-szal. Ki mást lehetne okolni az ilyen gondolatokért? Most komolyan, láttad már a haját? Nem lehet megbízni abban a gyerekben. Megráztam a fejem.
- Nem mintha nem hallottam volna vagy száz rosszabb poént életemben. Csak ma. – legyintettem, amolyan „töröljük ki az elmúlt három másodpercet a létezésből minden nyugalommal, úgyse fog hiányozni senkinek” módon.
Aztán, hogy őszinte legyek, minden testnedveivel kapcsolatos mérsékelt undorom ellenére szabályosan megsajnáltam a srácot. Ahogy ott feküdt, bágyadtan, elkínzott ábrázattal, a szomorú, erőszakteljes életéről sztorizgatva… szóval nehéz megállni, hogy az embernek így vagy úgy ne essen meg rajta a szíve. Nem tudom, ha egy jobb pillanatomban talál meg, talán kész lettem volna valami komplett motivációs szónoklatcsomagot beadni neki, vagy ha egy annál is jobban, felvetettem volna magam vele személyi testőrnek. Mondjuk egy héten át.
Viccet félre téve – mert ez talán egy olyan pillanat, aminél mégsem szabad örökké csak röhögni – valahol visszaköszönt mindaz, amiről a minap Evans beszélt. Az egyszer tény, hogy a Mardekárosok többsége öntelt, vérmániás paraszt (nézz egyszer végig Lucius Malfoy-on, de úgy istenesen), de az elmúlt években megtartották a hét lépés távolságot mindenkivel szemben, akit társaságukra méltatlannak találtak. Szóval, hogy mondjam? Az egész bagázs magának való seggfejek kompániája, azzal együtt jobbára ártalmatlanok. Csak a szájuk nagy, vagy nem tudom. Legalábbis az utóbbi időkben ez az állítás igaznak bizonyult, aztán egyszer csak rájuk jött ez a… szóval elkezdődött az az egész, amire Evans is felhívta a figyelmemet. Röhej amúgy, nem? Azt hinnéd, hogy ezek a pszichopata halálfalószerű izék csak a Reggeli Próféta lapjain élnek, közben meg a mugli anyák fiai kénytelenek egy cigaretta csikkel kiégetni pár Mardekáros kölyök szemét, hogy ne rúgják őket feltétlenül seggbe. Na most, én nem mondom, hogy feltétlenül van összefüggés, de felelőtlenség lenne helyből tagadni ezt az egészet.
- Ne félj, majd sírunk a sírodnál. – természetesen hülyültem. Rávigyorogtam, csak hogy ezt nyomatékosítsam is. – Másrészről, mondd csak, ismered Lily Evans-t? Hm? Vörös, szeplős, kábé ilyen magas, - felemeltem a kezem, bár a földön ülve addig nem értem el, ahol Lily Evans fejtetője lenne, ha éppen itt lenne. – néha baromi idegesítő, és… szóval van neki egy ilyen… hogy is mondjam? Szakköre. Figyelj, ez most elég hülyén fog hangzani, de véletlenül pont tudom, hogy önvédelmi átkokat akar ott tanítani mugli születésű varázslóknak és boszorkányoknak. Szóval… nem tudom, öreg, az alapján amit mondasz, talán fel kéne keresned Evans-t. Még hasznodra válhat. – emlékszel még arra a részre, mikor Lily azt mondta, hogy ez egy titkos szervezet, és hogy ne hívjak csak úgy oda minden jött-mentet? Haha. – De nem tőlem hallottad. Harmadrészt, kaphatok én is egy olyat? – böktem a cigarettájára. Aztán meg a bal szemöldököm valahová a homlokom közepére csúszott. Mintha egy kicsit túl gyorsan jutottunk volna el az elsősegélynyújtástól (jó, oké, olyan nem is volt a dolog hagyományos értelmében, de most ne vesszünk el a részletekben) a lelkizésig. – Most nem azért, de ezt úgy mondod, mintha egy kicsit tényleg szeretnéd, hogy randevúra hívjalak. Nem kell köntörfalazni, mondd csak ki bártan!

- Lakkcipő? Te szerencsétlen. - együtt érzően pillantottam rá, tudod, valahol csak szar lehet, ha a húszas évek mugli divatjából elszabadult akármi a seggedbe rúg, de komolyabban belegondolva ez az együtt érzés nem is annyira őszinte, mint szeretném. Egyre csak arra megy gondolni, hogy milyen jó, hogy mindez nem velem történt meg. Mármint... őszintén, ki akarna a helyében lenni? - Miért? Az egy olyan halál mód, amiért halni érdemes. - de komolyan, mindig vevő vagyok a szar viccekre. Én magam is egy szar vicc vagyok. Haha. Akkor most kettőnk közül ki is a szomorúan kiábrándító? Vagy a kiábrándultan szomorú?
- Vagy akkor majd csak simán meghalunk. És majd valami más áll a síromon. Ki tudja? - vigyorogtam, a hülye és morbid témákon mindig vigyorgok. Nem tudom, ez afféle hülye reflex, amire kár is több szót fecsérelni, mert mégis ki a faszt érdekelne pont az én belső lelki világom? Na, erre válaszolj, ha tudsz.
Aztán bumm, egyszer csak témaváltás, ami nem is kéne annyira meglepjen, ha már egyszer én váltottam témát eredendően, de azért valahol mégiscsak megtisztelő volt, hogy nem röhögött pofán, amint ezt az egészet felvetettem. Mármint... én például ezt tettem volna. Tudom jól, Evans-el is ezt tettem, vagy mi. Összeráncoltam a homlokom a monológja végén. Mi a picsáért ne simogatnák? Jó, nyilván nem szó szerint kérdezem ezt, hanem.... hanem, hanem, hanem? Nem is tudom már pontosan.
- Nem, Cox, a világ tényleg nem rózsaszín. - néha rosszabb vagyok az ilyen kibaszott nyálas beszédek elkezdésében, mint szeretnék lenni. - De figyelj, szerintem tévedsz. Csak azért, mert a házadban kiugróan magas a degenerált gyökerek száma, még nem tartunk téged is feltétlenül annak. Mármint... nem minden Mardekáros gonosz. - rohadtul utálom a gonosz szót, olyan habzószájú, világuralomra vágyó őrülteket sejtet, valahányszor kimondom, pedig a Dolohov féléktől, úgy önmagukban nézve, utoljára erre asszociálnék. - Pont úgy, ahogy mondjuk nincs benne minden Griffendéles sem Evans bandájában. Ez nem egy kibaszott iskolai szakkör, ahol pontokat gyűjtögetünk, sőt, ha lebukunk, akkor jó eséllyel csak... veszíteni fogunk belőlük. És akkor ez még a legkisebb bajunk lesz. Szóval, csak azt mondom, ha valaki már odatolja a képét, az csak-csak képes lenyelni a házak közötti rivalizálást. Senki nem fog beléd marni, csak mert Mardekárosként odamész, ha egyszer valamit tanulni akarsz. Az egyetlen feltétele, hogy te se mardosd ezért magad. Hm? Menni fog? - biztatóan rámosolyogtam, mint ahogy Dorcas-ra szoktam közvetlenül szex előtt. - Ne félj, érthetne ennél nagyobb szégyen is. - már ennél a Mardekáros létnél. Aztán lehet, hogy tényleg a szar viccek miatt fogok meghalni, mondjuk azért, mert ő nyír ki miattuk. Röhögtem a randevú kérésén, rágyújtottam a cigarettájára, egyébként egész látványosan, direkt erre már találtam is egy varázslatot, amivel a pálcám végén egy apró lángcsóva jelenik meg. Slukkoltam egyet.
- Persze, hogy sejtik. Ez egy rohadt iskola, természetes, hogy úgy terjednek a pletykák, hogy mindenki előbb tud róla, minthogy egyáltalán a dolgok megtörténjenek. De most mit tudnának tenni? Majd jól megátkoznak, ami szar, de legalább vissza tudsz támadni. Amúgy sem azoktól kell a legjobban tartani, akik itt maradnak. Mármint, el tudod te képzelni, hogy ha itt ilyeneket művelnek, mihez kezdenek az iskola falain túl? Mert ha nem, olvasd nyugodtan a Prófétát, sokat dob a képzelőerőn. - levertem a hamut.