Az életem egy tökéletes hullámvölgy. A Potter-rel való szakításunk után – na, ha valaki azt várná, hogy a nevét sem ejtem ki többet, az téved, elvégre nem ér az egész annyit, mondom én- egyszerűen csak megfeneklett az egész kapcsolati tőkém (apám megint járatja a Financial Times-t), ami lássuk be, egészen kicsit szánalmas így, tizenhat évesen. A baráti körünk, ami valamikor kvázi egy volt, most két- vagy még több felé szakadt, és természetesen, ahogy az lenni szokott, a fiúk James mellé álltak a lányok meg… hát mögé. Mindegy is. Voltaképpen ő volt a gyorsabb, ő adta elő hamarabb a saját kis verzióját, csupán ennyin múlott a dolog, de egye fene, még egy év, és szabadulunk. Aztán talán lesz időnk élni. Újabb fogadalmat tettem, miszerint legalább próbálkozom, vagyis eljutottam odáig, hogy nem pizsamában indultam neki a folyosóknak – amúgy meg baszott hideg van itt, még nyáron is-, és letisztítottam a szemüvegem lencséjét, és NEM, nem Potter kezdett el kerek-keretet hordani, hanem én, de mindegy, megint csak az ő szava áll szemben az enyémmel; egészen tűrhetően nézek ki, nem mintha ez bárkit érdekelne. Mert, hát… értitek, engem se nagyon. Marlene ugyan elrángatott a múlt hétvégén Roxmortsba, de nem sokra jutottunk azt illetően, hogy pozitív véleményt, vagy egy csipetnyi lelkesedést csiszoljunk elő magunkból, - oké, inkább belőlem-, a magam részéről inkább csak hanyagolnám az ilyen erőltetett meneteket, minek tervezni? A jövő… hülyeség. Ma egyébként is kviddicsmeccs van. Ez a cseresznye a hab tetején, ami egyébként már úgyis romlott. De, ha van lány, aki örül annak, hogy következő hétre elmegy a hangja, az én volnék. - Hé! Dung! Várjál már meg. - nem vagyok valami kifinomult – tudom, köszönöm-, de nem akarok magamra maradni, nem olyan értelemben, hogy mindenképpen rá akarok csimpaszkodni valakire, csak… hát, Dung az Dung. Mellette az unalom is izgalom. Költőnek kellett volna mennem. - Kinek szurkolsz?- remek kérdés. Helyettesíti a „szia, hogy vagy”-ot és a „nem bánod-e, hogy így letámadtalak?”-ot is.
Önelégült vigyorral nézem, ahogy Carrie egy látványos zuhanórepülés után megindul a karikák felé, maga mögé utasítva a Mardekár egész béna hajtóseregét és egy laza mozdulattal, minden erőlködés nélkül beakasztja zsinórban a negyedik gólt. A tömeg a hátam mögött egy emberként bolydul fel és olyan lökést kapok hátulról, hogy ha nem kapaszkodok meg jóerősen a mellettem levő kétajtós szekrénybe, ziher, hogy átesek a korláton. Elképzlem, ahogy a testem a mélybe zuhan, és mint egy vastag téli suba, úgy landol a földön, és mindebből a lúzer bagázs semmit nem vesz észre, mert minden szempár a kvaff útját figyeli. Én is azt tenném, de egy piros-arany zászló úszik be a látóterembe, csaknem kiütve a szememet, én meg bosszúsan kapok utána, és mire a kis griffendéles pöcsfej még bármit szólhatna, összegyűröm és mint egy budipapírt seggtörlés után, kidobom a wc-csészének is beillő arénába. - Hé, öcskös, mi lenne, ha kicsit lenyugodnál, különben mehetsz te is utána – vicsorgok rá, és egyből emúlik a harcias kedve. Pár pillanatig csak tátogni tud, mint egy partravetett pisztráng, és mire megtalálná a megfelelő, menj az anáydba, Fletcher szavakat, én már ellököm magam a korláttól, és megindulok a lelátó mentén. Ha nyugodtan akarom véggnézni ezt az átkozott meccset, akkor jobb, ha inkább átmegyek a Mardekár pavilonjába, ott legalább nyugton ülnek az emberek. Mint egy sereg paralizált birka, úgy meresztgetik a szemeiket, de ezután a gól után még egy zászló sem lebben. Utat török magam előtt, és megindulok feléjük, de még félúton sem vagyok, amikor meghallom a nevemet. Nincs sok kedvem most dumálni, de ha valaki a meccsen engem szólít, akkor annak csak egy oka lehet. - Elkéstél, Meadows, nem ér már fogadni. Azt a meccs előtt kellett volna – arcomon újfent megjelenik egy vigyor, zsebrevágott kézzel nézek végig a csajon. - Ha a Griffendél nyer, akkor negyvenöt galleon, hatvan knút és négy sarló üti pontosan a markomat, szóval szerintem ez tiszta sor – vakarom meg a tarkómat, mintha valami nagy dilemma lenne, de hát én ma valahogy nagyon ráérztem és mindenki más meg benézte. Reggel arra ébredtem, hogy kurvára viszket a bal tenyerem. Szóval ma bíznom kellett a megérzéseimben. - Egybként is esélytelen, hogy Black elkapja azt a cikeszt. Potter köcsög, de nem hibázik, és én szeretem a kiszámíthaó embereket – tekintetem egy pillanatra a háta mögé siklik, ahol éppen a falrafestett ördögöt sikerült kipécéznem. Habár a cikeszt nem látom, és ahogy elnézem, még ő sem. - Gondolom te is azért kufircolsz vele – vonok vállat, mintha semmi különösebbet nem mondtam volna, mert egyébként tényleg nem nagyon érdekel mások magánügye, de hát a Roxfortban nem választás kérdése, hogy akarsz-e tudni róla. - Úgy néz ki, ez hosszú meccs lesz még – szólalok meg váratlanul, és a kabátom belső zsebében kezdek kutatni, míg elkerül egymás után két csinos töklés üveg. Az egyiket csak úgy jószívűségből, mert éppen jó napom van, ingyen és bérmentve Dorcas kezébe nyomom. Igaz, nem töklé van benne, hanem gin, és még az álcázással sem vesződtem túl sokat. Ez lesz az utolsó kviddicsmeccsem ebben a rohadt iskolában, nekem aztán édes mindegy már.
Kezdőlap
