Orosz vagyok. És ez mindent elárul. Vagyis nem arra kell gondolni, hogy mennyi vodkát iszunk, és milyen hideg van, hanem a jellemre. Merev, kimért, rideg. És ez tökéletesen jellemzi a családomat, egy kivétel sincs. Talán én valamikor szerettem volna jobb lenni, mint ők, de ezt a törekvésemet hamar kinevelték belőlem. Apám szenvedélyesen szolgálja a Nagyurat, és ha ennek a hűségnek akárki keresztbe merne tenni, noss addig élne. Anyámat talán sosem szerette csak megtűrte, és épp ezért anyám egy megsavanyodott nővé vált. Valaha biztos voltak érzései, de apám mindent kiirtott belőle. Kötelességének érezte a gyereknevelést, a családalapítást, de sosem csinálta ezt szívből. Így én és a bátyám is csak kötelezettségek vagyunk neki, akiknek egyengetnie kell a sorsát, hogy továbbvihessük apánk jó nevét. Mindig mindenben behódol és igazat ad neki, még akkor is ha látszik rajta, hogy nem úgy gondolja.
A mi családunkban olyan nincs, hogy szerelem. Egyszerűbb, ha ezt az érzést eltemeted magadban, mert úgyse lesz rá soha szükséged. Ha pedig mégis így éreznél, a legnagyobb pofont a saját szüleidtől fogod kapni. Régimódi lenne? Talán. Ők csak azt nézik, hogy tovább vigyék a gyerekeik a jó hírnevüket, az aranyvért, a tökéletes, makulátlan múltat. A bátyám Antonin is ezzel járta meg, s én is beléptem abba a korba, hogy kitűzték a fejemre a céltáblát. Nem tartott sokáig míg megtalálták számomra a tökéletes férjjelöltet.

Az ilyen családi vacsorák mindig veszekedéssel zárultak. Általában csak a nagy bejelentésekkor trombitáltak össze minket és nem is beszéltünk soha másról csak a fő témáról. A legutóbbi ilyen összejövetelnél közöltök a bátyámmal, hogy megtalálták a jövendőbelijét, így az én gyomrom most hatalmas görcsben volt. Nem éreztem még magamat készen arra, hogy valakinek a menyasszonya legyek, majd később a felesége. Gyerek voltam, és az is akartam még maradni egy kicsit. Hiszen 16 évesen melyik családban normális az, hogy az esküvőjén kezdjen el gondolkodni az ember? Persze attól, hogy jegyben járunk valakivel az minálunk még nem jelentett egyet a házassággal. Azzal szerencsére vártak, úgy kb. az iskola befejezéséig.
Az asztalfőn apám ült, kényelmetlen egyenes háttartással, és gyakran elemeztem ki őt ilyenkor, hogy ez a testhelyzet biztos, hogy nem üdítő a számára, de így legalább tekintélyt parancsoló volt. Már akinek. Sosem tudtam rá úgy gondolni, mint az apámra, inkább amolyan felettesre, aki ítélkezik az életem fölött, aki eldönti a jövőmet, akinek a szava szent és sérthetetlen, de nem azért mert az apám. A bátyámra inkább néztem úgy fel, mint egy apára kellett volna. Ő kikérte a véleményemet őt érdekelte is, hogy jó-e az úgy ahogy ő döntött felettem.
Fekete élére vasalt öltönyt viselt, egy apró porszemnek sem engedte volna meg, hogy beférkőzzön a szálak közé. Tökéletesen keményített ingjét egy sötétszürke nyakkendővel egészítette ki. Arca tükörsimára volt borotválva és szinte látni lehetett, ahogy párolog róla a pacsuli szag. A szokásos komoly tekintetét öltötte magára, szája lefelé görbült, ugyanúgy ahogy a szeme sarkában lévő ráncok. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor láttam mosolyogni, de jóízűen kacagni még soha. Pont, úgy ahogy anyámat se. Ő apám jobb oldalán ült, hófehér ruhája vékony testére simult, és tökéletesen egybemosódott ugyanilyen szín bőrével. Nyakán egy hatalmas méregzöld nyaklánc lógott. Szép arcát hollófekete haja keretezte, száján vérvörös rúzs ékeskedett. Anyám gyönyörű volt, alacsony növésű, törékeny, de szép. Gyermeki arcán mindig megbújt valami fájdalom, kín. Látszott rajta, hogy nem boldog és ezt nem is rejtette véka alá. Vele szemben ült a bátyám, akin lezser farmer és félig kigombolt sötétszürke ing volt. Egyik gombja arrébb is volt gombolva így féloldalasan állt rajta az amúgy szépen vasalt ruhadarab. Kilógott a sorból, pont úgy ahogy én. Nem adott annyira az ilyen úri dolgokra. Én is csak egy mélykék blúzt vettem fel, fekete nadrággal. Hajam szoros copfban volt hátra fogva lófarokba, szinte már húzta a homlokomat.
Az asztal finom falatokkal volt megterítve, amin látszott, hogy nem anyám főzött, ő talán soha nem is volt a konyha közelében sem. Az orromba beférkőzött a finom sült hús illata, amit már tányéromra szedtem, de még egy falat sem hiányzott róla.
- Egyél! – szólt rám kisebb érzelmek nélkül anyám, és rám se nézett csak a homlokát ráncolta mikor látta, hogy nem mozdulok. Az asztal alatt a mellettem ülő bátyám kezéért nyúltam, és úgy szorítottam mintha az életem múlna rajta. Finoman rászorított ő is, amitől enyhült a fogásom, de túlságosan remegett így. Végigsimított mutatóujjával kézfejemen, amitől sírni támadt volna kedvem.
- Cveta!- törte meg végül apám a csendet és én úgy kaptam felé a fejemet mintha azt vártam volna, hogy megengedi, hogy felálljak és elhagyjam az asztalt, de tudtam, hogy erre nem sok esély van. Komótosan emelte fel szépen borotvált arcát, hogy mélyen a szemeimbe tudjon nézni. Ettől a pillantástól hatalmas gombóc kezdett növekedni a torkomban, és a hányinger is elkapott. Ha egy falat húst le kellett volna nyomnom biztos, hogy egy az egyben látom viszont.
- Jövő hónaptól menyasszony leszel! Gratulálok! – És ennyi. Jóízűen harapott egyet a krumpliból, amit előtte a villájára szúrt. Fejét már vissza is billentette tányérja felé, és olyan könnyedén rágcsálta a falatokat mintha erről a témáról nem illene többet beszélni. Én vadul meredtem rá, mintha ezzel ki tudnék csikarni belőle valami választ a bennem tomboló ezernyi kérdésre. Még szorosabban szorítottam Antonin kezét, aki így abbahagyta a tányérja tartalmának turkálását és másik kezét is az asztal alatti kezemre helyezte. Ez amolyan néma együttérzés volt közöttünk.
Anyámra néztem, aki rám se merte emelni a pillantását. Üvölteni lett volna kedvem, tajtékozni, rombolni, de én jól nevelt kislány módjára a helyemen maradtam és csak lábujjaimat görbítettem befelé görcsösen az abrosz alatt. Ezt nem látja senki.
- Ki? – bukott ki végül belőlem az egyetlen kérdés, amit a legfontosabbnak tartottam az összes közül. Apám továbbra is jóízűen falatozott, és válaszra sem méltatott, mintha ez nem lenne annyira lényeges dolog. És igazából tényleg nem volt az, hiszen ez sem segített a helyzetemen. Akár tetszik akár nem, ha ők eldöntötték, akkor ő lesz a jegyesem és ezen nem változtat az, hogy akarom-e vagy sem, bennem mégis egyre jobban ment fel a pumpa. Jogom van hozzá, hogy tudjam, kivel kell leélnem az életemet.
- Ki a franc az apa? – már meg is bántam, hogy kimondtam. Lejjebb csúsztam a székemben mintha ott se lennék, de apám villanó tekintetéből rögtön tudtam, hogy nem sikerül a megsemmisülésem. Kimérten felemelkedett és megtámaszkodott az asztal szélében. Ingujja kissé felcsúszott a vállán így láttatni engedte csuklóját és vele együtt a sötét jegyet is. Hatalmasat nyeltem mintha ezzel a torkomban lévő gombócot is le tudtam volna nyelni, de az továbbra is ott maradt és én akaratomon kívül kezdtem el sírni. Ez inkább a lelkem sírása volt, valamiféle néma könyörgés, ami kivetült a testemre, sós cseppek formájában. Anyám ennek láttán apám keze után nyúlt, ezzel eltakarva a tetoválást, de apám úgy rázta le magáról anyám puha kezeit mintha valamiféle pillangó lenne, amit csak odébb tud hessegetni az ember.
- Nem beszélhetsz így velem, értve vagyok? Az pedig, hogy ki lesz a férjed édes mindegy. Úgyis hozzá fogsz menni, ha tetszik, ha nem. Megértettük egymást? – hajolt előrébb az asztal fölött, szinte már éreztem, ahogy lehelete felszárítja könnyeimet. Segítségkérésért fordultam a testvérem felé, de ő csak lehajtott fejjel bámult maga elé, beletörődve apám tettébe. És ekkor villant be, hogy ő is tudja. Tudta már hamarabb, mint én, apámék biztos megosztották vele, hogy ne érje a bátyámat váratlanul, ha kikelek magamból, hogy próbáljon lenyugtatni mert csak ő tud rám hanti.
- Szerintetek nincs jogom tudni, hogy kivel kell együtt élnem? Komolyan? – már bömböltem, mint egy kisgyerek, de nem érdekelt, hogy mennyire csinálok magamból komplett idiótát. Felálltam hát én is az asztaltól és mélyen apám szemeibe néztem, de Antonin szorítása vissza rántott, amiért így utólag hálásnak kéne lennem, így megúsztam egy két pofont.
- Mondd el neki Antonin! A te szádból talán megérti ennek a súlyát. – nyúlt apám Antonin válla után, és láttam, ahogy hatalmas, vastag ujjait belemélyeszti bátyám húsába. Újabb nyelés és kérdőn kutattam az arcát, hátha ki tudok belőle olvasni valamit, de mindenre számítottam csak arra a válaszra, nem amit kaptam tőle. Apám arcán már valami kárörvendő mosoly játszott, hát tessék ez az a mosoly amit életében párszor megengedett magának.
- Regulus. -