Irina & Igor

Egy pillanat alatt elhopponáltam. Olyan gyorsan, hogy azt hiszem ennyire még sosem akartam, hogy ilyen jól sikerüljön. A nyál összerándult a számban, a hányinger kezdett el kerülgetni. A düh már teljesen szétáradt a testemben, belül fel akartam robbanni. Csak egy valaki fogott vissza ettől. A karjaimban tartott lány. Mindennél fontosabb számomra és ezt mindenki nagyon jól tudja. A szüleink megköttették velünk az esküt, hogy egymásnak szenteljük majd életünket, folytatjuk a családi hagyományokat és én tiszteletben tartom mindezt. Nálam ez nem csak egy dolog, komolyan is veszem az egészet, és mindenáron védelmezni fogom életem végéig azt a lányt, akihez az életemet fogom majd hozzákötni, azt, aki mindig is ott volt nekem, azt, akit most a karjaimban tartok szorosan: Irinát, a testvéremet.
Lehet, hogy nem mutattam akkor, abban a pillanatban, de őszintén, nagyon megijedtem. Mindig, minden percben félek, hogy elveszíthetem őt, úgy, hogy igazán még nem is lehetett az enyém. Talán mindezért történt az is, hogy a lehető legmesszebbre hopponáltam otthonról. Nincs szükségem arra, hogy most egy ideig megtaláljanak. Nem akarom, hogy megkérdezzék, mi történt az őrült öcsémmel. Jelenleg úgy érzem, senkinek az ég világon nem tartozom magyarázkodással a tetteimért és talán sosem fogok már oda visszatérni. Amiben bíztam most, az csakis Anglia és a Szent Mungó.

Órákig álltam kint az ajtó előtt. Ha nem tudtam volna, hogy jó kezekben van, már rég betörtem volna és sötét dolgokkal fenyegetőzhettem volna. Csak néztem ki a fejemből, előre és újra és újra lejátszódott bennem az éjszaka látottak. Ennyire durva dolgot talán még én sem láttam. Nem tudom, hogyan fogom majd ezt feldolgozni, hogyan fogok majd aludni éjszakánként, de azt viszont tudtam, hogy most Irinával kell foglalkoznom, neki nagyobb szüksége van rám és én, még csak valahogy túlteszem magamat ezen az egész helyzeten végül, talán egy hét múlva valamiképp sikerül kiölnöm a képeket magamból. Viszont ő? Neki támaszként itt kell lennem. Az ajtó végre kitárul, az orvos pár szót szól, de elmegy, én pedig belépek és az ágy szélére ülök, miközben óvatosan megfogom a lány kezét.
- Már itt vagyok, ne félj.

Talán neked is ismerős lehet az az állapot, mikor tudattalanul szemléled a Világot; mikor a körülötted lévő emberek sokasága sokkal jobban megijed és az íriszeikben megülő félelem sokkalta jobban tükrözi saját lelkükben dúló viharukat. Felcsendülnek a szokásos “nem lesz semmi baj”, valamint “ne aggódjon, már jó kezekben van” kezdetű mondatok, ám elmém képtelen felfogni ezeknek jelentését. Egyedül arra tudok koncentrálni, hogy kiszáradt a szám; cserepesre száradtak ajkaim, s akárhányszor érintem oda ujjaimat, minduntalan vércseppek pöttyözik. Akár egy élettelen rongybaba, úgy fekszek az ágyon; hideg testem alatt érzem a puha-szúrós anyagú paplant; elmémben minduntalan visszhangzik a kezelőorvos nyugodt tónusú, monoton-karcos hangja. Egyelőre nem tudom felfogni, feldolgozni azt, ami történt… kizárom a betolakodó gondolatokat, s teljes nyugalomban szemlélem a plafonon villogó fehér-neon fények játékát, egészen addig a szekundumig, míg nyílik az ajtó és Igor alakja bukkan elő. Hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakad fel tüdőmből, karjaimat ölelésre tárom szét, s ha engedi, akkor riadt kismacska módjára veszek el testének melegében. Akkor és ott… abban a tizedmásodpercben, mikor a zöld fény felvillant, azt hittem, vége mindennek; hogy az arc, amit egykoron szerettem, csupán egy kedves, távoli emlék lesz. Akkor és ott… abban a sűrű forgatagban azt hittem, hogy örökre elveszítettem Őt.
- Én… - torkomra forrnak a szavak; nyelek egy hatalmasat annak érdekében, hogy légcsövemet ne zárja el semmi. - Én úgy sajnálom. Nem kellett volna ezt tenned…
Gyengéden kapaszkodok bele a férfi felsőjének kissé durva anyagába; nyakamat az arcához fúrva, mélyen lélegzem be ismerős illatát, amely megnyugtatja kissé zaklatott ritmusban verdeső szívemet. Akár egy riadt rabmadár, a bordakosaram védelme alatt, úgy próbálgatja meg szárnyait egyre nagyobbra kitárni, hogy aztán szabadon szárnyalhasson, de egyelőre hiába. A múltban történt szörnyű események láncként kulcsolódnak bokámra, s ennek súlyaitől egyelőre nem tudok szabadulni; a teher túlságosan is nehéz.
- És akkor… - kezdek bele halkan, ujjaimmal láthatatlanul morzsolva egy pár könnycseppet szemem sarkából. - Most mi lesz? Mihez fogunk kezdeni?
Íriszeimben a könnyek mellett az őszinte érdeklődés csillan meg; bárhol is vagyunk, bármit is tervez a testvérem, a vőlegényem, én követni fogom őt. Nem fogom megkérdőjelezni a döntéseit, ahogyan azt eddig sem tettem; csendes és hűséges társaként fogok mellette állni, támogatva őt minden meghozott döntésében. De ebben talán nem… talán az öcsénk meggyilkolása túlságosan is nagy falat ahhoz, hogy egyetlen szó nélkül lenyomjam a torkomon. Az első gyilkosság, minek szem-és fültanúja lehettem és nem tetszik… egy kicsit sem az én gyomromnak való.

Minden átkozott pillanatban csak az járt az eszemben, hogy mennyire félhet ott bent egyedül, és fogalmam sincs, mit érezhet. Vajon fél tőlem? Elijeszthettem? Hiszen nem mindennapi dolgot látott ott, abban a szobában. A szeme láttára, teljesen érzéketlenül és egyetlen szó nélkül ontottam ki egy családtagunk életét. Nem tudom, mennyire látta ő eddig rajtam ezeket a dolgokat, hiszen amikor a közelében vagyok olyannyira elgyengülök, jólesően szívom magamba az ő kedvességét és gyengédségét. Hozzá eddig még egy rossz szót sem szóltam és bár tudom, ennek is eljön egyszer az ideje, most nem ezeken a dolgokon kell gondolkodnom, hanem, hogy mi történt, hogy nekem be kell lépnem és odaállnom a lány mellé, szorosan megfogva kezét és biztatni őt, hogy semmi baja sem lesz majd. Idővel biztosan. Hiszen mind tudjuk, hogy ezek a szavak csak pillanatnyi megnyugvást képesek adni a lelkünknek, hiszen elvárjuk, hogy a másik ilyenekkel árasszon el minket, aztán ugyan úgy visszatérnek a gondolatok. Belépek, leülök hozzá és a tekintetét keresem. Engedem, hogy átöleljen és hozzám bújjon, még így is, hogy kicsit most undorodom az érintésektől és a gondolatoktól, amiket felidéz bennem a helyzet, de ezt nem fogom neki a tudtára adni. Majd elmúlik. Mindig csak ezt mondogatom magamban. Szavaira, kezeim a vállára csúsznak, kicsit eltolom őt magamtól, hogy tudja, milyen őszinték a szavaim, hogy lássa közben az arcomat is.
- De kellett. - Határozottan jelentem ki azt, amit gondolok is és talán kicsit durvának is tűnhet ez az érzéketlenség még mindig, de nem engedhetem meg, hogy eluralkodjanak rajtam ezek az elgyengítő érzelmek: az együttérzés és mi egyebek mások iránt, csakis Irina felől érzek hasonlókat. Apró csókot lehelek homlokára, megpróbálva megnyugtatni őt ezzel. - Szerettem volna, ha ott fejezed be az iskolát, de a körülményekre való tekintettel... és mivel nekem úgyis ide kell költöznöm... - Fintorodom el. Én is odaát fejeztem be az iskolát, jó lett volna, ha Irina is be tudja, de már késő. Nem fogom otthagyni őt egyedül, sőt, a szüleimmel pedig végképp nem, ki tudja, mi fog most történni ha kiderül az igazság, hogy én öltem meg az öcsénket. A munkát, amit pedig elvállaltam ideát, azt pedig nem tudom lemondani. Túl késő, Irina kell hogy ezt is megszenvedje. - Jövőhéten be tudom vinni a Roxfortba a papírjaidat. Átkérlek az iskolába. Nem lehetsz tőlem olyan messze... így már nem. - Apáskodom felette, mintha parancsolnék neki. De végül is azt is teszem. Hiszen nem ellenkezhet velem. Ha pedig igen, akkor sem tud semmit elérni, úgyis tudja, hogy az lesz amit én szeretnék, amit én jobbnak látok. Azokkal a dolgokkal pedig a szüleink is egyet szoktak érteni.

Tűnődve vezetem végig tekintetemet a férfin; a bátyámon, a vőlegényemen, a védelmezőmön és az egyetlen emberen ezen a Földön, ki feltétlen bizalmamat és hűségemet élvezi. Egy kósza gondolat ver gyökeret elmémben, éppen csak bontogatja szirmait; mi lesz velem, ha ez a férfi, ez a csodálatos férfi egyszer csak megunja törékeny virágszálhoz hasonlatos jellememet? Ha azt hiszi, megóvhat még a széltől is; nehogy a szép porcelánon akár egyetlen hajszálrepedés is keletkezzen. De talán elérkezett az ideje annak, hogy ellent mondjak; hogy a saját lábaimra álljak és elengedjem azokat, amikbe eddig görcsösen kapaszkodtam. De hova is mehetnék; hova futhatnék, hova bújhatnék? Nincsen otthonom, nincsen többé családom, a barátokkal pedig mindig is hadilábon álltam. Gyorsan tovaűzöm hát kamaszosan lázadozó képzelgéseimet, s helyette pillantásommal újra Igort mérem végig; nem tudom nem észrevenni a szemeiben megülő félelem és düh kettős elegyét, amitől hihetetlenül veszélyesnek tűnik; sokkal veszélyesebbnek, mint akkor és ott, abban a pillanatban. Most, hogy minden rejtett oldaláról megismertem, már tudom, hogy mire képes… értem.
- Igor… - kezdek bele halkan; ujjaimmal lágyan cirógatva végig kézfejét, mégsem vagyok képes a szemeibe nézni; akkor nem, ha csak végtelen ürességet látok benne. - Csupán egyetlen évről van szó és… a vizsgákat akár otthonról is meg tudnám csinálni. Nem kötelező iskolába járnom, lehetnék akár… magántanuló is. Tudod, hogy ápolónő szeretnék lenni a későbbiekben és… tényleg nem szükséges most rögtön belerohanni egy váratlan helyzetbe. Csak arra kérlek, hogy gondold át, rendben?
Tudom, tisztában vagyok a korlátaimmal; hogy nem mondhatom ki a legegyszerűbb szót, a nemet; hogy nem ellenkezhetek a testvéremmel, hiszen értelme sem lenne; mindig az következik be, amit ő jónak vél és általában meg is bízom a döntéseiben. Most mégis rettegek, ha arra gondolok, valaha is át kell lépnem a küszöböt; hogy el kell hagynom őt az iskola és a tanulás kedvéért, de leginkább a magánytól félek; hogy bár a Roxfortban rengeteg diák van, mégsem fogok találni egyetlen barátot sem; hogy majd a sarokba húzódva, egy könyvvel a kezemben tegyek úgy, mintha a Világ, amit eddig ismertem, nem fordult volna ki a négy sarkából, kegyetlenül kiszakítva a megszokott kerékvágásból. Egyetlen egy év nem elég ahhoz, hogy igaz barátságokat köthessek, hiszen egy kívülálló vagyok, aki be akar törni egy olyan közösség szépen felépített dinamikájába, ahol már régóta megvannak a saját szabályaik. Nem tartozok oda… nem tartozok sehova.
- Mindkettőnknek egy kis időre van szüksége most… - hideg tenyerem kissé borostás arcára simul; lágy mozdulattal kényszerítem arra, hogy rám nézzen. Látni akarom őt; minden egyes vonását, az összes rezdülését; el akarok veszni íriszeinek végtelen mélységében, hogy ott, a feneketlen kútban végre újra önmagamra lelhessek; mert valahol útközben, míg a számomra kijelölt ösvényen haladtam, elveszítettem önmagamat. - És… hát… lassan betöltöm a tizennyolcat, itt az ideje, hogy az esküvőről is szót ejtsünk. Tudom, hogy ez most nem a megfelelő alkalom és valószínűleg nagyon korai, de te is tudod, hogy ez elkerülhetetlen.
Hazudnék, ha azt mondanám, egy kicsit sem borsózik hátam a gondolat nyomán, de már régen beletörődtem önnön sorsom alakulásába; hogy a szálakat nem mozgathatom kedvemre; hogy csupán egy eszköz és báb vagyok ebben a harcban, amit a férfiak vívnak meg egymással odakint a sötétben, szívem mégis fájdalmasan facsarodik össze, akárhányszor megjelenik lelki szemeim előtt a lehetséges jövőképem rideg, realisztikus alakja; ahogyan elsőszülettemet karjaim között dajkálom, tudván, hogy életének sóhajai meg vannak számlálva. De ennek talán nem kell így lennie; talán lehetek elég erős ahhoz, hogy megmentsem a haláltól; talán Igor hallgatna rám és megkegyelmezne; talán egy pillanat erejéig félre tudná tenni a belé diktált családi hagyományok elvét, amit oly’ hűségesen követett mindig is.

Tekintetem kemény és sokatmondó. Ugyan szó sincs arról, hogy lenyugodtam volna, mégis amikor karjaim között tarthatom őt, átjár valami melengető érzés. Nem változom meg, még mindig ugyan az az ember vagyok, aki eddig is, csupán némi gyengeséget meg kell engednem magamnak, hiszen ha nem teszem, talán beleőrülök a gondolataimba, a tetteim következményeibe, akármennyire is lelketlen tudok lenni. Zavar, hogy nem néz szemembe, viszont én látni szeretném az övét. Állát picit feljebb emelem szabad kezemmel, a másikat hagyom, hagy cirógassa meg. Szavai közben nem engedem, kérlelését pedig szinte teljesen figyelmen kívül hagyom. Nem ígérek olyasmit, amit tudom: sosem tartok majd be. Lágyan simítom végig álla alját, majd elengedem azt, remélve, most már fel fog pillantani rám.
- Már átgondoltam, Irina. - Tekintetem egy pillanatig sem veszem le róla, ezzel is nyomatékosítani szeretném a mondandóm komolyságát. - A Roxfort tökéletes lesz ahhoz, hogy jó alapot szerezz az utolsó évedhez. És ott biztonságban leszel. Én pedig itt leszek a közelben, úgyhogy hétvégenként akár találkozhatunk majd. Én ezt szeretném. - Nyomom meg az utolsó mondatomat és elhallgatok, hogy kicsit fel tudja dolgozni mondandómat. Semmiképp sem szeretném ha rossz lenne neki, ezt szerintem ő is tudja. Viszont azt, hogy megalapozza a jövőjét és biztonságban legyen, annál inkább. Most pedig túlságosan undorodom az otthoni körülményektől ahhoz, hogy hagyjam olyan messze magamtól, és ismét egy pillanatra elveszítsem a figyelmem alól. Nem... ilyen nem lesz többé. Soha.
Jóleső borzongás fut végig rajtam amikor hűvös keze arcomhoz simul. Mint egy macska, úgy dörgölőznék most hozzá, kezéhez, hogy folytassa ezt a simogatást, de nem teszem, most nem.
- Valóban, a következő időszak sorsdöntő lesz...- Egészítem ki szavait saját gondolatmenetemmel. - Ezért is lesz majd jó, hogy kicsit külön leszünk. - Úgy érzem, innen jobban fogok tudni vigyázni rá. Meg kell teremtenem a jövőnkhöz kellő tiszteletet ebben a társadalomban és a megfelelő feltételeket is. Ehhez kezdtem el munkálkodni az elmúlt pár napban, hétben. Csak a komplikációkkal nem számoltam. - Mit szeretnél az esküvőről beszélni? - Nem érzem, hogy ebben megnyugvást talál vagy inkább őrületet. Hangom ellágyul, úgy kérdezek rá erre a kényes témára. Még nem vártam, hogy felhozzuk, úgy gondoltam, van még időnk ehhez. Egyik karommal átkarolom derekánál fogva, egészen közel vonom magamhoz, hogy érezzem testének melegét és a közelségét. Nincs túl sok kedvem most beszélni, ezért inkább azt várom, ő tegye meg.

Gyenge pillanataim egyikében talán elkalandozok arról, hogy mi lett volna, ha másik családba születek; ha megkapom a szabad akarat és választás jogát, de tudom, hogy Igornál jobbat nem is kívánhatnék magamnak, elvégre mindig mellettem van, mindig kiáll értem és ami a legfontosabb; még a széltől is óv. A szerelem másodlagos, az egy olyan luxus, amivel a muglik áltatják magukat; holott a háttérben talán ugyanolyan hamis indokok állnak. Csöndesen hallgatom szavait; már akkor tisztában voltam a válasszal, mikor megfogalmazódott elmémben a magántanulóság lehetséges opciója, így nem ér különösebb meglepetésként a visszautasítás. Lelkem egy része végtelenül hálás neki, amiért mindig engem helyez előtérbe; amiért mindig megpróbál megóvni, de közben azt sem szeretné, ha hiányt szenvednék… aggodalmaimat azonban most nem tudom megosztani vele; a biztonságom a legfőbb szempont, a magány érzése elhanyagolható tényként lóg a levegőben. Már-már átadnám magam a kellemesen bizsergető érzésnek és a bátyám oltalmat nyújtó karjai melegségének, mikor is tovább fűzi gondolatmenemet, méghozzá egy olyan ponttal fűszerezve meg azt, aminek említésétől rögtön rémképek tolulnak lelki szemeim elé.
- Igor… - szólítom őt a nevén; a kétségbeesés lágy dallama akaratlanul is kihallatszik hangomból. - Ugye megmondanád, ha a terhedre lennék? Ha úgy döntenél, hogy a családi hagyományokat felrúgva, mégsem szeretnéd velem leélni az életed? Mert megérteném, teljesen megérteném, ha nem akarnál már engem, mert… semmit nem tudok nyújtani számodra. Nem vagyok erős, nem vagyok elkötelezett a Nagyúr mellett. Igazából… a családunk szégyene vagyok.
Ezek a gondolatok már régóta keringenek elmémben; régóta várnak arra, hogy végre szavak formájában is megszülessenek, de eddig túlságosan is féltem a következményektől; attól, hogy mindez milyen hatással lesz a körülöttem élőkre, vagy az esetleges jövőmre nézve. Mert Igor nélkül talán a holnapot sem élném túl; nélküle elvesznék ebben a hatalmas Világban, s fájó pont beismerni, de most nagyobb szükségem van rá, mint valaha. A kérdését követően csupán nyelek egyet, lassan ingatva meg fejemet, ezzel is jelezve felé, hogy inkább most ne boncolgassuk az esküvő-témát, hiszen bőven van rá időnk; ha a családunk nem liheg a nyakunkban, akkor nem kell elsietni, akkor talán tényleg lehet mesebeli esemény; olyan nap, amiről minden lány álmodozott gyermekkorában, beleértve engem is. De míg bizonyosságot nem nyerek a vőlegényem érzéseiről, addig az esküvő csupán egy akaratlagos rossz, amit el kell viselni; amit végre kell hajtanunk a szüleink erőltetésére.
- Tudod, hogy én nagyon szeretlek. - halkan vallom be a férfinek érzéseimet; azokat az érzéseket, amikkel eddig is tisztában lehetett, hiszen sosem tagadtam le a nyilvánvalót, s bár a kifejezése talán nem nyilvánult meg minden egyes pillanatban, a finom szeretetem mindig gyengéden körülölelte, akár egy puha takaró a téli, zord estéken. - Hogy számomra csak te vagy az egyetlen, de… szeretném, ha boldog lennél, ha igazán boldog lennél, mert megérdemled. Ha ez azt jelenti, hogy le kell mondanom rólad, akkor megteszem, de kérlek, nagyon szépen kérlek, hogy ne hagyd magad befolyásolni. Se a szüleink által, se a Nagyúr által…
Tisztában vagyok vele, hogy osztanom kellene a család és Voldemort nézeteit, mégsem teszem; nem értek egyet a muglik és sárvérűek esztelen legyilkolásával, hiszen ők is ugyanolyanok, mint mi; ugyanúgy bőr borítja őket, ugyanolyan szerveik vannak és ugyanaz a vér kering ereikben; ugyanúgy tudnak érezni, mint mi, legyen szó fájdalomról vagy boldogságról. Most azonban messzire hessegetem magamtól ezeket a gondolatokat, helyette a férfire pillantok; elveszve ölelésében, elveszve a pillanatban. Fogalmam sincs, mégis milyen belső indíttatásból, de a következő pillanatban arra eszmélek, hogy közelebb hajolok hozzá; hogy ajkainkat csupán pár milliméter választja el egymástól, de nem teszem meg a drasztikus lépést, helyette íriszeibe mélyedek. A pillanat eldönt mindent… a pillanat valóságos.

Kérdése egészen váratlanul ért. Még annak ellenére is, hogy előtte ahogy a nevemet kiejtette a száján, jóleső borzongás futott végig rajtam. Hosszú ideig csak értetlenül bámulok rá, szavai ettől függetlenül természetesen elérnek hozzám. Mégis csak kezemmel végigsimítok haján, majd közelebb húzva magamhoz egy csókot nyomok a homlokára. Utána fordítom vissza tekintetemet csodás íriszeibe.
- Ne mondj ilyeneket Irina! - Ha akarnék sem tudnék most erőteljesen felszólalni, túl sok volt számunkra ez a mai nap, csupán csak ki kellene aludnom magam. De biztos vagyok benne, hogy ez nem fog olyan könnyen menni mint gondolnám. - Tudod jól, hogy mindennél többet számítasz nekem és a családunk hagyománya is. Felesleges ilyen badarságokon jártatni a gondolataidat... - Felvonom szemöldökömet. Sosem várnám el tőle, hogy pontosan olyan nézeteket valljon mint én. Sosem kényszerítenék rá semmit sem az ég világon. Hiszen ettől sokkal de sokkal jobban szeretem. Mindig is így ismertem, és így szerettem bele. Mellette lehetek igazán nyugodt és felszabadult. Ezt pedig sosem szeretném elveszíteni, hiszen akkor beleőrülnék az egészbe.
- Én is szeretlek. - Tudom, hogy most szüksége van ezekre a szavakra. Meg kell nyugtatnom őt, hiszen amit átélt, az, amit láttam valami őrült nagy szörnyűség volt és nyomot fog hagyni mindkettőnk lelkén, magunkkal visszük majd a sírba is. Ezért sem mosolyogtam még szinte egyetlen egyszer sem el magamat amióta itt ülünk és beszélgetünk. Ezért is vágyom annyira a lány ölelésére, közelségére, mint ahogy ez fordított helyzetben is. És örülök, hogy az esküvő témát végül is egyelőre el tudjuk tenni egyelőre. Nincs ínyemre most ezt taglalni. Egészen közel hajol hozzám, én először csak homlokainkat érintem össze, és egy pillanat erejéig lehunyom szemeim, élvezve ezt a csodás pillanatot, még ha a szavak, amiket kiejtett a száján nem is annyira csodásak.
- Sosem voltam boldogabb, kedvesem. - Kezem felemelem, arcát gyengéden végigsimítom miközben újra kinyitom a szemem és az övéit szemlélem. Szívem hevesebben dobban. - Ez a hely pedig a tökéletesebb jövőnk kezdetét jelenti. Csak te és én. Minden korlátok nélkül. A szüleink keménysége nélkül. Azon pedig ne aggódj, kérlek, hogy hová fogok tartozni, mit fogok csinálni majd. A lényeg számomra most az, hogy olyan helyek kapjak a Nagyúr kegyeiben, amivel egyikünknek sem eshet soha baja. - Ujjaim lágyan simítják arcát, de szavaim itt megszakadnak. Remélem meg tudtam értetni vele gondolataimat. Viszont attól, hogy szinte ajkunk is összeér - amit őszintén, nagyon is szeretnék -, mégsem teszem meg az első lépést, nem szeretném, ha felzaklatná magát még jobban a mai estén. Persze nem fogok ellenkezni, ha ő kezdeményez, hisz akkor már én is másik szemszögből fogom látni a dolgokat.

» Irina & Igor
» Igor & Dimitrij
» Little trip - Igor & Sho
» Nadia & Igor
» Igor && Dimitrij

Irina & Igor

Irina & Igor

Similar topics

Similar topics