A szívem olyan erővel pumpálja a vért az ereimben, hogy egészen megszédülök, ahogy többször egymás után megpróbálkozok kiválni az előre hömpölygő tömegből. Mondanom sem kell, sikertelenül. Persze az is lehet, hogy semmi köze ehhez a véremnek, csupán annak az egy üveg sörnek, amit azoktól a viszonylag kedvesnek kínéző mugli fiataloktól kaptunk, akikről később kiderült, hogy hiába ők kb az egyetlenek rajtunkkívül, akik nincsenek szétetoválva, vagy nincsen a testük agyonlyuggatva, attól még ugyanolyan bunkó parasztok tudnak lenni, mint bármelyik másik apró kis klikk, akikre szinte ránézni sem mertem. Erről bővebben tudna mesélni az a srác, akit ingekből és pólókból rögtönzött hordágyon kellett kicipelni a tömegen keresztül, miután az a gyönyörű, szelídarcú, szőke lány fejbevágta egy kiürült borosüveggel.
Amikor Sirius megzavarta a tükéletesen eltervezett semmitevésünket a Potter birtokon, és rákötöttük azt a Sex Pistols lemezt a varázsgramofonra, azt hittem, hogy ennél csodásabb, vérpezsdítőbb és különös módon izgató dolog nincs is a világon. És tényleg. De egy élő koncert London gyárnegyedében, ahol minden tele muglikkal. Nos, az már egy egészen más kérdés.
Ahogy kiérünk az ajtón, és végre a pórusaimon keresztül képes beszivárogni valami kis levegő, azonnal újra próbálkozom, de ezúttal magammal rángatom az előttem álló srácot is, akiről csak remélni tudom, hogy James az, és nem kapok a fejembe én is egy borosüveget. Bár annyira fáradt vagyok, olyan nehezek a tagjaim, hogy lehet, most az lenne a legygorsabb és biztonságosabb út, hogy hazajussak.
A Jamesnek kinéző alkakot a nyakánál fogva rántom oldalra, és próbálom magam előtt irányítani.
- Mégis hova a fenébe tűnt el Sirius? Meg akarom ölni – talán idekint, most, hogy a tömeg is ritkulni kezdett, már nem lett volna szükség arra, hogy ennyire ordítsak, de a füleim még mindig be vannak dugulva, szóval nem észlelek magamon semmiféle abnormális viselkedést.
Jamesen időzik egy pillanatra a tekintetem, majd a válla fölött könnydén átnézve pásztázom a tömeget. Szinte beleszédülök, és szaporán kapkodom a levegőt, ami most egyszerre akarja pótolni a hiányt. - Bár, ha el kezd kötekedni ezekkel az alakokkal, akkor lehet, hogy megszabadulok ettől a piszkos melótól – érzem, hogy arcom kipirult, és hosszabbra nőtt hajam most csapzottan, izzadtan lóg a szemembe, a lábaim pedig még mindig remegnek az élménytől. Ha eltekintünk attól, hogy majdnem meghaltunk, akkor kijelethetem, hogy ennél csodásabb még nem történt velem. A zene a bőröm alá mászott, és még mindig itt bizsereg, annyira, hogy egészen megszédülök. James mellkasába kapaszkodok, hogy nehogy leessek.
- Ó-R-I-Á-S-I V-O-L-T- szinte betűnként tagolom, még mindig iszonyatos hangerővel. Beharapom alsóajkamat, és olyan arccal nézek le rá, mintha életem legjobb blowjobját kaptam volna tőle, vagyis hát életem elsőjét, mert Megannal még nem.. szóval értitek. Nem, tényleg nem attól az egy (kettő?) sörtől érzem, hogy forog a világ körülöttem.

Két dologban biztos voltam.
Először is: a muglik hasonlatosak a hangyákhoz, és én már soha, de soha a jó kurva életben nem fogok úgy beszabadulni közéjük, hogy össze ne nyomjanak, mert, mint utaltam rá, akár a hangyák, ők is baromi kevés helyen akarnak baromi sokan elférni. Ami sajna nem megy úgy nekik, mint ahogy szeretnék. Kivéve, ha az az eredendő céljuk, hogy minden második lépésem után kapjak egy térdkalácsot vagy egy könyököt a gyomromba vagy a mellkasomba – mert, akkor azt kell mondanom, hogy egész jól megy nekik a tömeges közlekedés.
Másodszor: kikúrt részeg vagyok.
Magam sem tudom, pontosan mi történt. Az egyik pillanatban még Siriust karoltam át, mikor a dübörgő basszus elemi erővel próbálta letépni a fejünket a helyéről. És teljes volt az extázis. És az extázison kívül minden más hiányzott. Úgy például a további emlékek is. Ami alapvetően nem volt túl nagy baj, amúgy sem volt túl sok szükségem rájuk, míg zombi módjára sodródtam a tömeggel arra, amerre a belém rúgó térdkalácsok és könyökök vezényeltek. Már rég nem szólt a zene – lehet ezt egyáltalán zenének nevezni? nem lenne jobb szó a himnusz? a hitvallás? vagy bármi? csak mert nem vagyok biztos, hogy ugyanarra fogunk gondolni, ha csak szimplán azt mondom, zene – ellenben mostanra azok is ordítottak, akik a koncert alatt még képesek voltak kussban lenni. Lassan belekortyoltam a vodkás üvegbe, amit szorongottam. Mikor utoljára ránéztem, mármint úgy igazán szemügyre vettem, ahogy beleittam, még a feléig volt. Most alig lötyögött valami az alján. Valami Trudie nevű, borotvált fejű csaj vette nekem, mikor idefele jövett a boltban az eladó nem volt hajlandó nekem odaadni, mert nem mutattam fel neki a személyimet. Személyi, baszd meg. Azt se tudom, mi a szar az.
Na, mindegy, szóval kortyoltam egyet, és magam elé bandzsítottam, hátha akkor összeáll, hogy mi is pontosan az útirány, mikor valaki nyakon ragadott és meglepő erővel más irányba rángatott. Hát akkor legyen, nem mintha amúgy képes lennék ellenkezni.
- Hogy ki? Sirus? Ne haragudj, soha nem hallottam róla. – dünnyögtem, már amennyire részegen ordítva az ember megközelítheti a dünnyögést. Megdörzsöltem a szemeim, aztán szép lassan megfordultam. – Ó, jé, helló. – pislogtam Remus-ra. – Fogd ezt egy picit. – a kezébe nyomtam az üveget, csak hogy aztán üdvözlően arcon paskolhassam. – Jó szarul festesz. – előbb balra söpörtem a homlokából minden haját, aztán meg inkább jobbra, aztán, látva, hogy ez így sem jó, végül inkább mindkét irányba. – Máris jobb. – visszavettem az üvegem, ő meg az ingembe kapaszkodott. – I… igen. Igazad lehet. – bólogattam Remus kipirult, mosolygós arcába. – Szerinted minden este ezt szokták csi – itt böfögtem egyet. – öhm, csinálni? Arra gondoltam, holnap is eljöhetnénk.

Nem nehéz felmérni, hogy kettőnk közül ki a részegebb, és az sem titok, hogy melyikünk ivott ma este nagyobb mennyiségben tömény piákat, legalábbis a tény, hogy még csak meg sem ismeri először a hangomat, elég gyanússá teszi a dolgot. Mielőtt még méltatlankodhatnék, hogy azért az oldalbordáidról nem szokás csak úgy semmi kedvéért megfeledkezni, már szemben is áll velem, de nem tudom kivenni az arcát, mert az a vodkás üveg éppen úgy kerül be a látóterembe, hogy kitakarja James arcának nagyrészét, amit most nem is bánok annyira, mert megannyi kellemesebb dolgot el tudok képzelni James Potter össze-össze akadó tekintete helyett, megannyi vonzóbb dolog tolakszik be a fejembe, amiket mondjuk nem osztanék meg feltétlenül ebben az élethelyzetben, de az az üveg nem tartozik közéjük. Főleg, amikor konstatálom, hogy csaknem kiürült. Megrökönyödve nézek le James arcára, ahogy elveszem kettőn közül az üveget, egyszersmind megtiszítva a látási viszonyokat kettőnk között.
- Várjunk csak, ez ugyanaz a vodka, amit azzal a lánnyal vetettél az italboltban? Amiről határozottan kijelentettem, hogy nem hozhatod be magaddal a koncertre? - felvont szemöldökömet nem eresztem le, de számonkérésem hitele egyre inkább csorbul, ahogy a mondat végén csuklok egyet, aztán mielőtt még folytathatnám, mégegyet. Mondhatnám a szokásos szövegeimet, hogy James, ez tetemes mennyiségű alkohol, nem kellene. Tudod, hogy mi történik, ha ennyit iszol. De valahogy nem érzem fairnek, hogy ilyesmiről papoljak, miközben a látásom olykor-olykor megduplázódik, és a fejemben zakatolnak még mindig a dobszerek, pedig már rég véget ért a koncert. - Remélem legalább Sirius besegített – zárom le végül ennyivel a problémát, mikor minduntalan szemethunyok a kihágásaik, azaz bocsánat, a mi kihágásaink felett a Roxfortban.
Csak akkor komorodik el a tekintetem úgy igazán, amikor elkezdi paskolni az arcomat, és igazgatni a hajamat, és hiába próbálom úgy forgatni a fejem, hogy a keze ne érhessen utol, csak annyit érek el vele, hogy teljesen elszédülök és még úgy is festhetek ki, mint egy idióta. Habár nem látom a tükörképemet, ismerem annyira Jamest, hogy automatikusan összeborzoljam a hajam, mielőtt még mindenki előtt nevetséges helyzetbe hozna.
Tétlenül hagyom, hogy kihúzza a kezemből az üveget, és még csak egy lesújtó pillantást sem kap, amúgy sem maradt abban az üvegben annyi, hogy innen már szintet lépjen. Lefelé. Bár kitudja? Végülis James Potterről van szó. Mindig van lejjebb. Én meg kapaszkodok az ingjébe, mert valamennyire biztos pontnak találom ebben a világban, ahol nyilvános műanyagwc-k előtt vagy egy kilóméternyi sor kígyózik, vagy az oldalára fordították a részeg vandálok, vagy csak simán ellopták róla az ajtót és szörfdeszkának használták a tömegben.
Legalábbis James válla fölött körülpillantva ennyit konstatálok. Próbálok küzdeni a hirtelen jött inger ellen, de az csak még erősebbé válik, ahogy egyre többet agyalok rajta, és egy pár másodperc alatt hirtelen sűrgőssé válik, hogy kijussunk innen, minél hamarabb.
- Nem tudom, nem hinném. Szerinted holnapig visszatudják a muglik mindenféle varázslat nélkül építeni ezt a helyet? - erősen kihasználva Jamsie pillanatnyi stabilságát, feltornászom magam, és kiegyenesített háttal újra körbenézek – Szerintem minimum egy fél évet kell várnunk a következő koncertre – olyan arccal állapodok meg Jamesen, mintha most közöltem volna, hogy McGalgony idén bevezeti a kötelező fésülködést  Griffendélben. Tényleg baromira sajnálom, és ezt nem is titkolom, de egyre sűrgetőbbé válik a kijutás, ezt már csak abból is kitűnően lehet érzékelni, ahogy egyik lábamról a máskra tappogok.
- De most muszáj eljönnöd velem pisilni, aztán megkeressük Siriust – gyermeki türelmetlenséggel nyúlok a keze után, és forró, lüktető csuklójára szorítom izzadt ujjaimat, és már húzom is magam után, kifele ahhoz a sötét, bokros hely felé, ahol egyébként még Sirius is feltűnhetne, de valószínűbb, hogy nem fog.
Amikor egy-egy nagyobb csapat, kigúvadt szemű srác elcaplat mellettünk, mint egy aggódó anyuka, úgy nézek vissza Jamesiere, nehogy véltelenül levágják a csuklójától, és úgy szedjék ki a kezem közül, amíg nem figyelek. Végül is, James azért pont az a csinos, makulátlan pofi, akit nem szabad egyedül hagyni egy ilyen helyen, és igazából én is rohadtul ilyen vagyok, szóval már csak a magam érdekében is rángatom magammal, de ahogy elérjük a bokrok takarását, és orromat megcsapja a tömény húgy és egyéb szilárdabb ürülékek szaga, és ahogy egyre több miliméterét térképezem fel a helynek, a fa alatt térdeplő-hányó lánnyal és a bandával, akik úgy kuporognak egy rakás használt tű körül, mintha a saját kis szemétdombjuk lenne, ujjaim erőszakosabban szorulnak James csuklójára.
- Nehogy itthagyj – sziszegem a fogaim között, abban sem vagyok biztos, hogy hallotta, amit mondok, vagy hogy én komolyan itt akarom-e elővenni a farkam. Azért mégiscsak jó lenne, ha Sirius ittlenne, ha valaki meg akarna verni minket, még akkor is, ha nem érzem mostanában túlságosan biztonságban magunkat, ha a kelleténél többet iszunk.

A részegség legidegesítőbb része minden bizonnyal az, hogy megállás nélkül vigyorognod kell, és ha ezellen véletlenül tenni akarnál (mondjuk, hogy egyszerűen abbahagyod a konstans mosolygást), egyből elálmosodsz. Nos, legalábbis az én részegségemnek körülbelül ez a két állapota ismeretes, pedig hidd el, elég sok próbálkozásom volt ezen a nyáron, hogy a dolog újabb aspektusaival ismerkedjek  meg, ami végeredményben, úgy tűnik semmi másra nem volt jó, minthogy elpusztítsa a még ki sem fejlődött agysejtjeimet, és már nem részegen se legyek képes többre a mosolygás-álmosság kombónál.
Ez amúgy elég szomorú dolog, de egyáltalán nem erről akartam beszélni, hanem Remus Lupin-ról meg egy üveg vodkáról. Szóval… tudod ez egy ilyen nagyon ítélkező hangvételű, helyenként talán még humoros kis bosszankodás lett volna, kábé olyasmi konklúzióval, hogy ha többet raknánk össze a kettőt – már hogy Remus-t és a vodkát – az legalább egyikük komoly hasznára válna – segítek, Remus-nak. Többek között azért is lenne jó ez a nexus, mert biztos vagyok benne, hogy amennyiben egy kicsit jobban megismerné, egyből hajlandó lenne egy kicsivel nyíltabban fogadni a vele való intim és meghitt kapcsolatomat. Komolyan, végül is Petert is megkedveltettem vele ezen a módon. Ha valaki Peter-t elfogadja, a vodkát miért nem?
Na, mindegy, nem is ez a kérdés, legalábbis nem ez az a kérdés, amit épp nekem szegezett, szóval, azt hiszem, itt van a pont, hogy nekem azt meg kéne válaszolnom.
- Nem tudom. – hunyorogtam előbb rá, aztán a vodkás üvegre, aztán megint rá, aztán megállapodott a tekintetem mégis a vodkás üvegen. – Lehet. – de komolyan, számít ez? Egyik olyan, mint a másik, vagy legalábbis én nem érzek komoly ízkülönbséget azok között, amiket Remus jóváhagy és beenged egy koncertre és azok között, amikkel mindezt nem teszi meg. Végül aztán morcosan megint ránéztem, mert hát nem egészen igazságos, hogy a kollektív lecseszésünket már megint nekem osztja ki. Akkor sem, ha már én sem veszem magamra. De hát miből állna az, hogy megkeresse Sirius-t és inkább őt traktálja az örökös aggodalmaskodásával?
Szóval, a morcosság jött, ezzel pedig a mosoly eltűnt. Nem tudom, figyeltél-e, mikor azt mondtam, hogy részegen kizárólag mosolyogni és álmosnak lenni tudok – emlékszel? rögtön azzal kezdtem – szóval most, ha kevésbé lennél vizuális alkat, szögezzük le, hogy mikor azt mondtam, morcosan néztem, azt úgy értettem, hogy a mosoly lerohadt az arcomról, aztán ösztönösen átrendeződött az ábrázatom úgy, hogy abból csak egy ótvar nagy ásítás jött ki, aztán meg szemdörzsölés.
Aztán visszakerült hozzám az üveg, lecsavartam a kupakját, beleszagoltam, de inni nem ittam.
- Fél év, hah? – pislogtam párat. – Akkor… holnap asszem nem jövüü--- hé, tényleg kellek én a pisiléshez? – a marka a csuklóm köré fonódott, én a létező legnagyobb erővel az üveget szorítottam, aztán métereken át bukdácsoltam utána a tömegben. Igazán nem tudom, hogy mi olyat evett ma ebédre, amit én nem, hogy még mindig van benne erő.  
Nem tudom, hol álltunk meg. Nem tudom, hogy nekem volt-e ilyen fertelmes szagom, vagy a helynek, ahol álltunk. Nem tudom, miért gondolta azt, hogy egyáltalán megmozdulni merek, nem hogy egyenesen itt hagyni őt. Grimaszoltam, aztán belekortyoltam mégis egy újabbat a vodkába, aztán pedig elkeseredett próbálkozásokat folytattam, hogy az üveget valahogy a farzsebembe csúsztassam, végső elkeseredésemben pedig inkább csak csípőből lehajoltam, hogy a bokám mellé tegyem az üveget. Majd felegyenesedtem, és elkezdtem kicsatolni az övemet. Tudod, ha már úgyis itt vagyok…
- Ezután nem keresünk valamit enni? Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kurva éhes vagyok, és… hu, húú basszus, alig hallok! Te amúgy nem vetkőzöl le brunyáláshoz, vagy mi van? Mindegy. Na, de már hogy így a saját hangom, tudod ilyen… izé… neked nem? – megráztam a fejem, aztán rövid időn belül magamon valami mást is. – De szóval tényleg éhen halok. Nem vicc. Valamit tenni kell.  

Nem tudom, hogy minek kellett volna kevésbé meglepnie Jamesszel kapcsolatban. Hogy képes vadidegen emberektől elvenni a piájukat, és azt a saját, önző céljaira felhasználni – ami esetünkben a túlzott ellazulás, mert másképp lassan már nem megy, mert hiába is tagadjuk meg, hogy róla beszéljünk, azok a dolgok megtörtntek az évzárón, nem egy rossz vicc volt csupán, bár az lett volna – vagy hogy tényleg képes itt, ebben a helyben elővenni a farkát, mert hát még csak nem is neki kellett annyira pisilni.
Arcomra kiül a leplezetlen undor, de valahol mégis dolgozhat bennem az a minimális mennyiségű alkohol, ami persze nálam közel halálos dózis, mert azért lábujjhegyre állva, azt gondolván, hogy feltűnés mentesen, de egyébként totál egyérteműn pislogok kíváncsian a körben ülő srácok felé. Mert valahol mégs érdekel, hogy mi történik, persze sohasem lenne bátorságom hozzájuk szólni, közelebb menni vagy egyáltalán megmozdulni, és csak bambulok hosszan, míg James hangja ki nem zökkent, és akkor végre teletapra ereszkedek, és lepillantok, de hogy vajon mi a fenéért is tettem ezt, amikor tudtam, hogy éppen mit csinál? Nem, én határozottan az a fajta srác vagyok, aki mindig a többitől legtávolabb eső piszoárhoz megy egyenesen, sőt, ha nyűgös napjaim vannak, addig nem is vagyok hajlandó hugyozni, amíg mások is bentvannak. De ez most nem az a helyzet, mert itt várhatnék amíg Griffendél Godrik fel nem kel a sírjából, hogy itt egy cseppet lenyugodjanak a körülmények, ráadásul az egyenletes csorgás, ami nem akar abbamaradni -mégis mennyi folyadék lehet ebben az egyszem fiúban? - csak méginkább ösztönöz, szóval nekilátok fintorogva és szemforgatva a nadrágom kigombolásának, aztán pár pillanat múlva már én is csatlakozok, tekintetemet mereven a sugár érkezési pontjára szegezve. Igen, legalább ebben túlszárnyalom Jamest, de nem teszem szóvá, csak egy büszke vigyorféle bukkan fel a szám sarkában.
- Biztos csak azért van, mert nekem jobban kellett – végül, hogy a kínos szituációt mék kényelmetlenebbé tegyem, megszólalok, mintegy magyarázkodva, de aztán elharapom a mondatot, és valami totál más témába kezdek bele, hogy eltereljem a figyelmét. - Egyébként mit keresett Lily Evans egész pontosan nálad? Vagyis hogy került oda egyáltalán? Ne értsd félre, bírom a csajt, most már, de azért...- tény, hogy elég fura volt az egész, és tény, hogy sohasem beszéltünk róla a nyilvánvalón túl, és valamiért úgy éreztem, hogy ez a megfelelő pillanat, hogy megkérdezzem, de talán mégsem ez volt. Mert most képtelen vagyok igazán koncentrálni. Éppen abbamarad a csorgás, és én gombolom vissza a nadrágomat, amikor a bokrok alatt, éppen velünk szemben felbukkan az a kis vörös, cingár testű apró állatka, macskaszemeit éppen rámvillantva, és ijedten rezzen össze minden egyes visibálásra, ami valahonnan a hátunk mögül érkezik.
- Hé, James, látod te is? - fölösleges oldalba böknöm, mert szerintem elég nehéz nem észrevenni, de ebben az állapotban még azon sem lepődnék meg, ha egyébként nem vette volna észre. Aztán újból oldalba bököm, már csak reflexből. - Szerezd meg nekem – és ezúttal a bökéshez polóhuzogatás is társul, és valami gyermeki lelkesedéssel kikerekedett szemek, amivel most Jamesre nézek kérlelően. Az, hogy miét nem tudom én megszerezni azt a macskát, még számomra sem derült ki.
- Ha megszerzed, három adag sültkrumplit kapsz, vagy kolbászt, vagy kuka kólát, vagy amilyen gusztustalan, egészségtelen dolgot csak megkívánsz – ebben a lelkiállapotban valószínűleg a saját anyámat is eladnám, de hát nem lenne ez sem elég nagy áldozat, hiszen technikailag már Potteréknél lakom, akkor legalább többet látnánk egymást.

Úgy egyébként nagyjából azóta tudott tény előttem, hogy tizenhárom évesen egy különösen meghitt és romantikus pillanatunkban összemértük a tenyerünket. Azóta tudott tény, hogy néha együtt zuhanyozunk (mármint, egyszerre, egy időben, de természetesen más-más zuhanyzófülkében), meg ott vannak azok az átváltozás előtti percek is, mikor a helyzet fájdalmas iróniájából fakadóan az elsődleges célunk nagyjából annyi, hogy megmentsük az új, még éppen nem foltos gatyáit attól, hogy a farkas testének megadva magukat szétszakadjanak (amire ugye az egyetlen biztos módszer az, hogy eleve nem viseli őket, és hiába mondja, hogy forduljunk el, vannak olyan dolgok, amiket akkor is látsz, ha nem nézel oda), na meg úgy az életünk erős háromnegyedét együtt éljük, ahonnan nézve már-már természetes, hogy akartan-akaratlanul tisztában legyek bizonyos tulajdonságaival. Egyébként röhejes, mert Remus legfeljebb fél centivel magasabb nálam, szóval nem értem, hogy máshol meg miért van fél centinél nagyobb különbség rajtunk. Szeretném mondani, hogy beletörődtem, de igazából az egyetlen vigaszom, hogy adatott nekem bármekkora is, legalább többet használom. Jó, nem, nem is leszek ettől olyan különösen boldog, végül is ki az, akinek nyugodt szívvel elmondhatom mindezt, hogy a lelkem ténylegesen felszabaduljon? Minden napomat elnyomásban és rettegésben élem. Ezt pedig soha, senki nem tudhatja meg.
Egyébként ez nem az a gondolat, aminek a jóérzésű lezárása az lenne, hogy elkezdjek Lily Evans-ről beszélni, de nem tudok mit tenni, látjátok, hogy Remus erőlteti ezt az egészet, nem? Megvakartam magam (Merlin, de kéne egy zuhany!), aztán felhúztam az alsónadrágom. – Lábadozott. – az egyértelmű és a kézenfekvő igazság. – Mármint, főleg a szülei miatt. Elég csúnya volt a sérülése, de azért annyira nem rossz, hogy a Mungóban legyen, aztán igazából csak nem akarta azzal a frászt hozni a szüleire, hogy otthon nyomja az ágyat. – minden szó megnyomott, nyúzott, szörnyű részegségről árulkodik. - Anyámék imádják őt, meg igazából mindig is akartak egy lányt, vagy mi. – ezen most gondolkodhatnánk egy darabon, nem? – Az Evans szülők meg azóta ismernek, hogy negyedikben volt az a nyári projekt asztronómiára, tudod, amit Lily-vel csináltam, akkor párszor átmentem hozzájuk és… Nem mondom, hogy el voltak ragatda… izé, ra-gad-tat-va. – becsatoltam az övem. Részegen mindig közlékenyebb vagyok annál, mint amire igény van. – Mármint, biztos jobban örültek volna, ha Marlene-nál köt ki, de hát azt hiszem, az én szüleimet jobban meg lehetett győzni arról, hogy nem kell mindent elmondani az Evans szülőknek a… tudod, a Roxfortos izéről. Legalábbis nem egyszerre. A frász jött volna rájuk. – addigra teljes testemmel felé fordultam, mintha egy direkt nekem szóló performansz lenne az, hogy baszakodik az övével, szóval főleg őt láttam, mikor megkérdezte, hogy látom-e azt a másik dolgot. Felvontam úgy a homlokom közepéig a szemöldököm, aztán az említett irányba fordítottam a fejem, aztán lejjebb toltam a szemüvegem a képemen, hátha rosszul látok, aztán rájöttem, hogy szemüveg nélkül még kevésbé látok, mint egyébként, szóval visszaigazítottam, aztán sűrű pislogás közepette valami idióta vigyorra állt a képem. – Szerelmem. – suttogtam, aztán mit sem törődve Remus ájtatos nyivákolásával, lassan, halkan előre léptem párat, végig szempontaktust tartva a macskával, aki addigra érdeklődve figyelte minden mozdulatom. Pár lépés után leguggoltam (valahol abban a sártócsában, ami a saját húgyunknak köszönhetően született), kinyújtottam a jobb kezem, és a mutató ujjam a hüvelykujjammal dörzsölgettem hívogatón, miközben ciccegtem neki.  Nyávogott egyet, közeledett, odaért, megint nyávogott. Hátra fordultam Remus-hoz. – Szeret! – finoman megsimítottam a fejét. – Szeretsz, ugye? – és akkor, mikor már a farka tövénél simogattam, dorombolni kezdett. Egészen addig a percig nem is tudtam, mi az a boldogság.

Nem tudom, minek kellett egyáltalán megkérdezni, úgys tudtam, hogy James képtelen értelmes, elfogadható választ adni, főleg, ha nőkről van szó. Nagyon jól tudom, hogy mit csinált Lily Potteréknál, nagyon jól tudom, mert én voltam vele összezárva a legtöbbet, ami mondjuk annak köszönhető, hogy nem akartam kimozdulni, és ennek fényében talán én is beszélgettem vele a legtöbbet, bár erre nem mernék megesküdni, mert ugyan honnan tudhatnám biztosra? Bevallom, talán tényleg hülye ötlet volt éppen nadrággombolás közben Lily Evansről beszélni, de hát ha egyszer máskor nem volt alkalmunk.
Meglepetésemre egyébként azok a beszélgetések még csak nem is voltak olyan borzamasak, és nem volt az sok kínos hallgatás, amire fel voltam készülve többnyire csak hagytam, hadd adja ki magából a dolokat, közben meg totál ugyanarra a frekvenciára kerültünk, mert hát tulajdonképpen mindaketten bújkáltunk a szüleink elől, hogy kibújjunk  a magyarázatok alól és ilyesmi. Tualjdonképpen mindenki Potteréknál keresi a kiutat, amit őszintén nem értek, de legalább jó buli. Talán csak nem merjük bevallai, hogy milyen függőivé váltun egymásnak, hogy még nyáron sem bírunk szabadulni.
- Tudom, okostojás, hogy mit csinált. Jó, talán én kérdeztem rosszul – szólalok meg körülbelül egy örökkévalóságnyi hallgatás után. - De miért ott csinálta? Nincsenek neki barátai vagy ilyesmi? - és mire a nyelvem bemelegedik én meg talaláok lassítot üzemmódban a megfelelő szavakat, James már magyarázza is, hogy miért volt jobb opció McKinnonéknál. Igaz, a Potter szülő kártya kijátszása után már egy rossz szavam sem lehet. Mr. Potter zsenilisan értett ahhoz, hogy eufemizálja a holdtölte utáni leveleit. Hogyan lett az eltört öt bordából két picikét megrepedt borda, hogyan lett medvegyilkosságból egy nyuszi áldozat stb.
Mrs Potter meg csak triplacsokiskondérok nagymestere onnan már nincs mit vitatni a témát.
- Néha azt hiszem, hogy nem is léteznek valójában a szüleid, csak te találtad ki őket, mert olyan... - nem tudom mi lenne a megfelelő szó, nem tudom, hogy bármit mondhatnék-e róluk amit már nem hallott volna James ezerszer, úgyhogy inkább visszatérek az eredeti témához.
- De akkor is, Lily pont nálad. Tényleg nagyon elkeseredett lehetett, most már kezdem sajnálni – igen határozottan a pia teszi, bár szerintem józanon is valami ilyesmi következtetésre jutottam volna. - Ha nem ismernélek, még azt hinném, hogy valami luxuscelláért pedálozol a Nirvanában. Lily Evans, Megan Morhange, Sirius, Peter, én. Rájöttem, hogy ez a hőskomplexus még csak nem is valami újkeletű dolog nálad.
Valószínleg még tovább nyúztam volna ezt a témát, ha nem bukkan fel az a tökéletes áramvonalas lény ott előttünk, és James nem ugrik egyből a szavamara. Meglepődhetnék, de inkább csak a macska számlájára írom, és elkerekedett szemekkel, megbűvölve nézem, ahogy James megközeljti, és az meg hagyja, nem slisszol el, nem karmol, nem ugrik rá. Erre én is összeszedem a bátorságomat, és melléjük guggolok, enyhe kilengéssel, szerencsére jó nagy az a húgyfolt mindhármunknak. Eltátott szájjal, felváltva nézem a doromboló macskát, és James arcát, mert hát az is megéri a pénzét, de komolyan. És hosszú pillanatokig csak ezzel szórakoztatom magam, aztán elképzelem, hogy ujjaimmal a puha bundába szántok, és egészen beleborzongok. - Igen, minden kétséget kizárólag szeret. Peter is valahogy így szokott csinálni – bólintok elismerően, és végre összeszedem a bátorsgom, hogy én is hozzérjek, pont ahogy elkézeltem, a vad bundázatba szántok az ujjaimmal, mély nyomot hagyva, és felborzolva azt. Olyan puha. És meleg. És húgyszagú, de túl jó ahhoz, hogy abbahagyjam.
- Basszus, James, tudom, hogy mi jár a fejedben. Haza akarod őt is vinni – olyan finoman duruzsolok a fülébe, de magabiztosan, hogy még véletlenül se tudja visszautasítani. - Most, hogy Lily kiköltözött, van megint egy csomó hely. Az a nagy franciaágy úgyis túl nagy neked, és ő meg egy igazi hercegnő, a vak is látja – közben ujjaim már a nyakát simogatják, és fogalmam sincs, hogy mit gondolhat erről a fura édesármasról, de szerintem biztos élvezi valahol, különben már rég máshol lenne.

Tulajdonképpen a szüleim a századunk, sőt, egész civilizációnk legtökéletesebb emberei. A tudománynak áldozták életüket, egészen pontosan a szépségápolás tudományának, hülyére keresték magukat vele, majd mikor beleuntak, belefáradtak, kiöregedtek ebből, eladták az egész életművet – hogy még inkább keressenek rajta. Egyszerű, ámde boldog életük volt, ami minden politikai intrikától mentesen pergett, szóval… hát alapvetően mások, mint a többi aranyvérű család. Én magam ugyebár kései gyerek vagyok – mármint tényleg rohadt kései, ijesztő gondolatoknak utat engedően kései – de hiszek abban, hogy bearanyozom nyugdíjas éveik minden percét. Mindig is akartak családot, csak valahogy nem jött össze nekik (nem, nem fogom ezt elmagyarázni, nem vagyok hajlandó rá se most, se később), szóval komolyan, legalább akkora megváltás volt nekik, mikor az életükbe léptem, mint akárki másnak is az, hogy engem megismerhet. De tényleg! Ezt minden túlzás nélkül merem állítani. Én és a szüleim hármasa az univerzumunk egy ragyogó ékköve, egy valóságos csoda, innentől fogva valahol érthető, miért kételkednek ilyen gyakorta létezésünkben, létezésünk jogosultságában vagy szavaim hitelében.
Mindenesetre ezt alapul véve szerintem egyáltalán nem meglepő, hogy Evans pont nálam húzta meg magát, de ezt mégsem lehetett elmagyarázni Remus-nak, az ilyen maguktól értetődő igazságokat az örök szkeptikus és cinikus felfogásával nem képes benyelni, nekem meg vodkába áztatott aggyal a legkevésbé van türelmem és gusztusom ahhoz, hogy vérlázító kételkedését a helyén tudjam kezelni. Szóval csak sejtelmesen vigyorogtam, mint szoktam, mint egy betörni készülő mosómedve.
- Philip Niels-t kifelejtetted. – hadartam, mintha az a szőke seggfej tényleg olyan számottevő lenne, hogy fontos azt szóvá tenni, hogy valaki megfeledkezett róla. – Meséltem, hogy rám akart sózni egy fűnyírót? Őrület! – csóváltam a fejem, inkább színpadiasan, mint akárhogy máshogy. – Egyébként mit vagy úgy oda? Tök jól elvoltunk Lily-vel, rendben hazajutott… ahogy Megan Morhange is, nem? Vagy azt akarod, hogy egyeztessek innentől veled is minden létező vendégemről, és fogalmazzak szándéknyilatkozatot arról, hogy mit akarok velük, meg… - megakadt bennem a szó egy böfögésnyi ideig. Azon böfögésnyi idő alatt kurvára el is felejtettem, hogy épp mit magyaráztam. – Húbazdmeg. – mondtam. Aztán kicsivel később, a macska előtt térdelve megint csak ennyi jött a számra, hogy – Húbazdmeg. – ahogy realizáltam, hogy a térdem a saját húgyomban ázik, de ennél jobban már nem érdekelt, túlságosan lefoglalt a bunda selymes puhasága, a kerek szemek élénk érdeklődése, a bajusz szálai, ahogy a világ négy égtája felé ágaztak abból az apró macska pofából, a fülek hegyessége, meg az a báj, ahogy a testével direkt a kezemnek simult, meg az a jó érzés, ahogy a kezem pedig direkt a testének. – Peter nem ilyen gyönyörű. – zizegtem teljes átszellemültséggel Remus-nak. És hát igazam volt. Peter még patkány alakjában sem volt olyan kedves, szép, mint ez a kis lény itt. Hiszen olyan áramvonalas a teste, az ember látja benne a csúcsragadozót, igen, ezek a mancsok arra teremtettek, hogy szöcskéket és egereket püföljenek vele, ugyanakkor annyira pajkos kis ábrázata van, hogy az ember legszívesebben ékszereket aggatna rá, vagy egyenesen egy koronát, hogy onnantól uralkodóként tisztelje. Én mondom, az egyiptomi muglik tudtak valamit. Érzel-e ilyesmit, ha Peter-re nézel? Nem.
- Mondj egy érvet, amiért ne tehetném meg. – vigyorogtam Remus-ra. Aztán, hirtelen ötlettől vezérelve, megragadtam a mellső lábai alatt a kis szőrmókot, aztán az orrommal egy vonalba emeltem. Oké, ez rossz ötlet, nagyon-nagyon rossz ötlet, annyira nem szeret kézben lenni, mint ahogy hittem. Semmi gond, két karmolást még kibír az ember, nem? És hármat is. És… aucs! Na, mindegy, szóval ez a mozdulat is csak azért volt, hogy aztán Remus kezébe adjam, végül is ez volt a kiszabott cél, mindeközben meg nem szabad megfeledkezni arról a sokkal, de sokkal fontosabb másik célról sem. – Neki is szerzünk kaját, ugye?

- Ja bocs, kihagytam Philip Nielset - csak fáradtan megvonom a vállamat, mert hát honnan is tudhattam volna róla, hogy kik használják átjáróháznak a Potter kúriát, mert James aztán nem igen szokott ezzel hencegni, mint azt tudhatjuk. Philip Niels meg hát pont egy olyan ember, hogy értem is, meg nem is, hogy vajon, hogy kerülhetett oda, de talán inkább nem akarom érteni. - Mégis mi a csoda az a fűnyíró? És minek az neked? - szemöldökömet addig ráncolom, amíg a kép teljesen eltorzul előttem. Így ezzel a háttérfénnyel együtt meg különösen előnytelen külsőt kölcsönöz Jamesnek. És habár vannak ötleteim, hogy mi is lehet pontosan egy fűnyíró, inkább nem akarok belegondolni. Abba sem, hogy Philip Niels hogy a csodába jutott hozzá. - Annál a srácnál valami nagyon félrecsúszott – jegyzem meg csak úgy, minden nyomós indok nélkül, mert egyébként nem szokásom ítélkezni az emberek felett, de ez valami keresetlen replika arra, hogy James már megint kihagy a dolgokból, mert mint kiderül, nem is akar velem egyáltalán minden apró részletet megosztani az életéből, és ez.. fáj. Nem gondoltam volna, hogy az a szúrás ilyen alattomos és kegyetlen lesz a bordáim között, mégis nagy erőfeszítésembe telik, hogy az arcvonásaimat rendbe tegyem, aztán mégse sikerül, és legörbült ajkakkal, sértődött tekintettel nézek rá. - Azért régebb nem titkolóztunk ennyit. Mármint leszámítva azt az időszakot, amikor ti elkezdtetek animágus leckéket venni, és elfelejtettetek szólni róla, vagy amikor próbáltatok úgy tenni, mintha nem tudnátok rohadtul, hogy vérfarkas vagyok, vagy amikor megfogadtuk, hogy Peter nem tőlünk fogja megtudni, hogy nem a húsvéti nyúl tojja a hímestojásokat. Húbazdmeg – inkább csak utánzom Jamest, mert ennél jobb szó, most nekem sem jut eszemben a helyzet pontos leírására, de a tény, hogy még hány hasonló esetet tudnék felsorakoztatni, több, mint elkeserítő.
Talán nem is evilági ez a teremtmény, aki a kis puha állát a kézfejemhez dörgöli újra-meg újra, és a kis lábai neki is a húgyban állnak, mégis boldogan hagyom, hogy tappancslenyomatot hagyjon az alkaromon. Aztán továbbra is guggolva nézem, ahogy össze-vissza karmolássza Jamest, és most már biztos vagyok benne, hogy azért küldték, hogy a világot egy jobb hellyé tegye, így amikor a srác már végképp nem bír vele, olyan odaadással és óvatosan veszem át a karjaimba, hogy még csak eszébe sem jut kapálózni, hanem nyugodtan simul a mellkasomhoz, én meg csillogó szemekke nézek rá, és csak fél füllel hallom James hangját, de így is minden értelmet nyer.
- Nincsenek jó érveim, és hát tényleg messze jobb befektetésnek tűnik, mint Peter – értek egyet, de tudom, hogy ezt majd napokkal később, a Roxfortban meg fogom bánni, amikor majd csokiskekszért akarom leküleni a konyhára, de ő be lesz sértődve, hogy beszereztünk egy új kiskedvencet. De az a probléma még odébb van. Hagyom, hogy a meleg, puha test helyet vackoljon magának a mellkasom és a kulccsontom között, és a dorombolása, mint valami halk motorbúgás, rezonál az egész testemmel.
- Ne aggódj egy percet sem. Ma senki sem fog éhezni, ígérem – szenvedélyesen pillantok le, kipirult arccal, ahogy James tekintetét éppen egy pillanatra elkapva máris suhan tovább a végtelen messzeségbe, ahol a bokrok mögött ott az út, és az út végén ott vannak a gyorséttermek, az olajban tocsogó, forró falatok, a félig nyers marhahúspogácsák, érzem a levegőben, amit James még nem érezhet, mert nincsen megáldva hasonló éles szaglással, mint én, meg egyébként is annyira elnyom az átható húgyszag mindent. - Csak gyere utánam – adom ki a vezényszót, és egyenesen átgyaloglok még utoljára a húgyfolton, és még csak véletelenül sem arrafele indulok el, ahonnan jöttünk, és csak reménykedhetünk, hogy nem áll elénk egy drótkerítés vagy akár egy sima kerítés. Ebben az állapotban egyre menne úgyis. És ahogy az első bokrokon átvágok, és az arcomba csap a nyári szellő, amit valahonnan az autósztáda felől jöhet, mert tele van tömény kipufogófüsttel, és én mégis úgy érzem, hogy ezek a legszebb éveink, és hogy ezt nem veheti el senki, még akkor sem, ha betörnek az egyetlen helyre, ahol azt hittük, semmi baj nem érhet.
- Egyébként igazad van. Tök jól elvoltunk Lily Evanssel – szólalok meg kisvártatva, ahogy a tömeggel totálisan ellentétes útvonalon botladozunk előre a járatlan úton. - Az nagy igazság, James, hogy ha te nem citálnád magad köré ezeket az embereket, akkor valószínűleg soha az életben nem állok vels.ük szóba. Mármint itt most nem csak Lily Evansről van szó, hanem akár Siriusról, meg Peterről vagy akár Megan Morhangeről vagy erről a macskáról – nem tudom, mit akarok ezzel mondani, most, hogy életem egyik nagy revelációjára sor került.- És úgy csinálok, mintha baromira a terhemre lenne. Pedig.. valójában hálás vagyok.

Elnézően vigyorogtam rá, mert hát ki a fene ne szeretné kihagyni Lip Nielsen-t, ha éppen arra kerül a sor? Van valami a fizimiskájában, amitől KÖNNYŰ megfeledkezni róla. De hát kinek van szíve arra, hogy ezt az orrára kösse? Mindenesetre türelmetlenül ráztam a fejemet, ez a fűnyíró kérdés nem egy olyan dolog volt, ami megérdemelte volna, hogy túl sokat társalogjunk róla ( már csak úgy alapjogon sem), hát akkor képzeld el, hogy ÉLETED KONCERTJE után, még mindig félig extázisban, még mindig emésztgetve a tényt, hogy lehet, hogy örökre megsüketültél, valaki erről a szarról kérdez. Még jó, hogy ezt Remus teszi, mást lehet, hogy meg is ölnék. - Az... egy ilyen dolog. Lenyírja a füvet. Kell hozzá áram. - Ez az összetudásom, de már messzebb megyek vele, mint bármelyik mugliismeret tankönyv. - És hát nem kell nekem, de... elhozta. Én se értettem, köze van Dexterhez valahogy, de... de őszintén, annyira nem érdekelt, hogy felfogjam. - sóhajtottam, tényleg a tőlem kitelő legnagyobb őszinteséggel. Mármint... tényleg őszintén leszartam.
A hajamba túrtam. Úgy néztem rá, mint aki bármelyik pillanatban kész megsértődni rá. - Én nem titkolóztam. Csak nem figyelsz eléggé. Az tök más. - de hogy miben más...?
Hátszóval húbazdmeg. A macskák akárhány húbazdmeget megérdemelnek, ez egyféle alapigazság. Tökéletes tappancsok, puha fülek, mi másról álmodhat az ember fia? Mármint, tudod, ha jó ideje életed szexuális forradalma amúgy is abban merül ki, hogy holdtöltéről holdtöltére kizárólag Remus-t bámuld, ahogy ügyefogyottan próbálja takargatni magát átváltozás előtt, meg nyavalyog, hogy forduljunk meg, akkor... hát, ott már tényleg bajok vannak. Na, tehát bármikor le tud kötni egy macska, azon túl is, hogy ki vagy éhezve valami puha érintésre, vagy mit tudom én. Na, hát jobban érdekel ez az állat, mint az elsőre indokolt lenne, csak erre célzok.
De hogy Remus-nak mi az érve rá, arról fogalmam sincs. Nem mintha különösebb érv nélkül nehezemre esne megérteni.
- Aztán ki tudja, lehet, hogy össze is tudna barátkozni Peter-rel. Nézz rá! Nem... ellenállhatatlan? - a szemek, a szőr, a bajusz, és ahogy a bajuszszálak állnak! Az új ideálom. Kicsit hasonlít McGee-re is. Tökély!
- Nem aggódok. - vagy lehet, hogy igen. Franc tudja, pontosan mi történt, és mit csináltam, és miért csináltam. A vodka gonosz dolog. Nem végtelenül, de azért eléggé. - De... Remus, sokat fogunk menni? Mármint... én tényleg éhes vagyok.
Persze, hogy nyavalygok. Már miért ne tenném? Azért persze követtem, mert hát nála volt a macska, én pedig... talán vissza akartam szerezni. És enni akartam. Főleg enni. Mindenfélét összeenni. És hogy ebben a létállapotban, ebben a kínzó miliőben aztán hogyan és merre kell tántorognom, és hogy azt egyenesen teszem-e, és hogy a képembe csapnak-e faágak, vagy sem, az voltaképpen már mindegy. Ha neked nem, hát nekem mindenképp. Úgy egyébként örülök, hogy nem esek hasra a sárban (nahát! esett az eső?), másra már igazán nem tudok, nem akarok koncentrálni ezen az apró tényen kívül, de erre, ERRE Remus csak beszélni kezd.
- Ja, hát... ez marhára érdekes. Köszönöm. - Dünnyögtem. Mi a faszról beszélt? Mi köze van Lily-nek Sirius-hoz? - Mikor adod vissza a cicát?