Odakint lassan leereszkedik az éjszakai sötétség, már most is sima a homály, ahogy a kavicsos úton a birtokon álló ház felé lépkedem. Nem sietek. Napok óta talán ez az első eset, amikor kicsivel vacsora után beállítok, és furcsa, idegen érzés motoz a gyomromban. Mintha rettegnem kellene. Nekem, e ház urának! Aki rendelkezem élet és halál fölött ezen a földön! Epét érzek a számban, s hogy eltereljem gondolataimat a kölyök arcáról, kék szikrákat lövök a levegőbe. Néhány szívdobbanás, és hűséges kutyáim már rohannak is felém, valószínűleg egész délután a földszinti társalgóból nyíló teraszon sütkéreztek, de még így is tudják, ki a főnök. Ők hűségesek. Nem próbálnak meg kijátszani, hiszen tudják, mi jár az árulóknak. Megvakarom Castor fültövét. Tíz éve van már mellettem, karcsú dobermann pofáját ezer közül is megismerném. Nero lelkes csaholásának hangjától kísérve sétálok fel a lépcsőn.

A terasz nyitott ajtaján át egyenesen a társalgóba érkezem, ami üresen áll. Nem is bánom. Veszek néhány mély levegőt, miközben köpenyemet hanyag mozdulattal az egyik szófára hajítom. Olyan, mintha Marius cselekedete kirekesztett volna az addig ismert, és otthonosan berendezett életemből. Mintha kizártak volna - az anyja és ő. Először Agatha halála, amiért sokak szerint én vagyok a felelős. Nem mondják ki. Annál több eszük van. De látom a félelem bujdosó árnyékát a szemükben, a megvetést az arcukon. Főleg a legkisebb lányomén.
Most meg ez. A kölyök reménytelen. Megbocsáthatatlan tettével veszélybe sodo---

Hirtelen égbe maró csörömpölés zökkent ki a gondolataimból. A kutyák azonnal megindulnak a főlépcső irányába, átvágnak az előtéren, én pedig gyors léptekkel, sétapálcámat erősen markolva követem őket.
- Hogy merészelted?! - ordítok rá a földön fekvő házimanóra, akin most minden dühömet szándékomban áll kitölteni. A manó az alagsorba vezető lépcsőtől néhány méterre kuporog, a fokokon azonban egy porcelán étkészlet romjai rajzolódnak ki. Elmémre nehéz, súlyos drapériaként feszül a vörös indulat.
- Állj fel! - utasítom dörgő hangon, és amint lábra áll, a kezemben tartott sétapálcával három ütést mérek a hátára. Hogy közben térdre esik, hogy nyöszörög, jajveszékel, az mit sem érdekel. A biztonság kedvéért a lény bal kezére taposok, ha esetleg megpróbálna meglógni.
- Eteted a fiam házi kedvenceit?! Ellenszegülsz a parancsomnak?! Nézz rám, manó!

Csörömpölés, peckesen kopogó kutyakarmok, ordítás. Rezzenéstelenül hallgatom az este csendjét darabokra törő disszonáns koncertet, és még utolsót simítok a hajkefével az arcomba hulló tincseken. Komor tekintettel nézek farkasszemet önmagammal, mielőtt megadnám magam annak, aminek következnie kell. Még sóhajtani sem engedem magam, mielőtt a hálószoba meghitt melegét magam mögött hagynám – hangtalanul süppednek meztelen talpaim a folyosón terpeszkedő vastag szőnyegen, merev tartással ereszkedek lefelé a tölgy lépcsőn. Félúton megállok. Megszokott mozdulattal simítok végig a köntösöm selyemövén, és csak egészen halvány szikrányi rosszallás van a szememben, mint ahogy azt ilyen órán, jóval vacsora után, a lefekvéshez készülődő kis rituáléimat megzavarván még épp illik.

Nem kérdezem, mit csinál, és nem kérdezem, miért teszi. A manó tudja, hol a helye, és tudja, hogy ez nem egy hálás világ a számára. Sokszor elgondolkodtam már életemben, vajon sajnálnom kéne-e ezeket a valóban szánni-való lényeket, de képtelen vagyok rá. Anyám a mai napig mondogatja, hogy a gyermekeim születése óta napról napra lágyabb a szívem. Talán igaza van. De rajtuk kívül másoknak nem nagyon maradt hely odabenn. Egy ideje néha azt érzem, még Cyprian is mindent megtesz annak érdekében, hogy kiküzdje magát onnan. Ritkán… nagyon ritkán, megijedek, hogy egyszer még sikerülni fog neki. A gyenge pillanatokat azonban dacos türelmetlenség váltja, és pontosan tudom újra: ez sosem történhet meg. Nem igazán.

Halkan megköszörülöm a torkomat, hogy véletlenül se kerülhesse el senki figyelmét az érkezésem. Balom lanyha görcsösséggel kapaszkodik a korlátba, pillantásom a férjemét keresi. Magam sem tudom, hogy békíteni szeretném-e jobban, olajt önteni a tűzre, vagy megpróbálni megoldást keresni. Ez a helyzet… nehéz. Váratlan, komplikált, felemészt, nem csak aggodalommal, de mikor egyedül vagyok a hatalmas házban, egyenesen félelemmel tölt el. Nem tehetünk semmi elhamarkodottat. És nem tehetek semmit… semmit, amitől bármelyik gyerekemnek akár csak a haja szála is meggörbülhet. Soha többet.
- Talán azt szeretnéd, ha feljárnának vacsorázni? Vagy ha éhen halnának? Ha kijárnának, és a birtokon csatangolnának a gyümölcsfák között? – a hangom maga a hűvös nyugalom, mélybársony közlés, még közel sem számonkérés.

Évek óta nem hallom már a lépteit. Nesztelenül, hangtalanul közlekedik a kúriában, ahogy egy napsugár és a hűvös, éjszakai levegő siklik végig a padlón - egyenesen be a bőröd alá. Az évek alatt szerves, kiszakíthatatlan részévé vált az életemnek, és tudom, voltak idők, amikor csupán az ő hűsége tartotta össze a családunkat. Nőként végtére is, ez a dolga. Erre nevelték. Most azonban, amint ott áll, a lépcsőn, hálóköntösben, furcsa érzésem támad. Mintha évekkel tértünk volna vissza. Ez a jelenet valószínűleg őt sem korbácsolja fel túlzottan, hiszen hányszor előfordult Marius születése után, hogy testi fenyítéssel fegyelmeztem az engedetlen manókat, akik mindig kivételezni akartak a fiúval. Ha megparancsoltam, nem vihetnek neki vacsorát, az egyikük lekváros kalácsot csúsztatott be az ablakán, másikuk pedig teát csempészett fel, mikor a parkot jártam.

Ez a példány talán már elfeledte, milyen emésztő tud lenni a haragom, és mennyire nem jár kegyelem az én otthonomban annak, aki megszegi a parancsot. A biztonság kedvéért még egy ütést mérek a manó hátára, erre valószínűleg már emlékezni fog, de végül a sétapálcát magam mellé szorítva fordulok Leandra felé. Megborzongok az undortól, mikor elképzelem a sárvérű férgeket az udvaron. A gyümölcsfák közt.
- Megmondtam a fiadnak, hogy vigye el őket innen! Megparancsoltam! Ő pedig ellenszegül, kockáztatva mindünk életét ebben a házban! Megmondanád, mit fogunk tenni, ha a Sötét Nagyúr egy megtisztelő látogatása alkalmával lelátogat az alagsorba és ott találja ezeket?!

Hangom fenyegetően, agresszív éllel cseng, és már előre környékez a borzalom a puszta gondolattól is. A Sötét Nagyúr nem jött el hozzánk Agatha halála óta. Kegyvesztettek vagyunk, egy bizonyos módon. Mégis elönt a félelem, ha arra gondolok, egy napon újra belép az ajtón.
- Megértetted a leckét, manó?! Válaszolj! - fordulok a rabszolga felé, mennydörgő hangom elnyomja az odabent halkan rezonáló rettenetet.

A jelent ismerőssége szívfájdító. Ismerős, és mégis idegen. Teljesen más, mint a megannyi hasonló felállás sora. Azt kívánom, bárcsak újra azokban az időkben lehetnénk. Amikor a gyerekek okoztak aprócska galibákat, melyek a manókon csattantak. Jogtalanul, de még mindig inkább rajtuk, mint azokon, akiknek a legfontosabbnak kellene lenniük az életünkben. Most is Marius okozott galibát. De nem aprót. Most is a manókon csattan a baj. Jogtalanul bár, de… de? Ha bárki azt hiszi, nem foglalkoztat minden átkozott, ébrenléttel töltött percemben, hogyan kerülhetnénk ki ebből a helyzetből, az hatalmasat téved. Ha tehetném, egy pálcamozdulattal eltörölnék mindent, ami veszélybe sodorhat minket. Mit minket… ha valaki megszeghetetlen esküvel fogadná, hogy a gyermekeimnek hosszú, és boldog élete lesz, felőlem élve eláshatnának, és örökre elfeledhetnének. És vinném magammal Cypriant is.

- Most csak az én fiam, ugye? - ridegen csattan a hangom, és csak azért hallgatom végig, mert ebben a házban, ebben a szívben még mindig van tisztelet. Nem csak a férjem, és nem csak az ő szabályai iránt, de mindenért, amit az örökségünknek hívhatunk. Egész eddigi életünkben a származásunknak megfelelően éltünk, a megfelelő nézeteket vallottuk, a megfelelő módon neveltük a gyermekeinket. Távol maradtunk azoktól, akik a varázslóvért beszennyezik, kiálltunk a nézeteinkért a megfelelő helyeken. Mint feleség, támogattam a férjemet, mindenben, tűzön, és vízen át; megszültem, felneveltem a gyerekeinket, hagytam, hogy egy magát Sötét Nagyúrnak nevező varázsló átvegye az uralmat szinte az otthonomban. Tudtam volna így élni. Persze, hogy tudtam volna, ezt tanultam egész életemben…! És mégis. Mindennek van vége. És mindenkinek van egy határa.
Nálam kétségtelenül az, ha valaki, aki uralkodni akar az életemben, elveszi tőlem a legdrágább kincsem ezen a világon.

Nem szólok erről egy árva szót sem, de nagyon remélem, hogy minden gondolatom híven tükrözi fegyelmezetten rideg pillantásom, ami Cyprian veséjébe kíván látni, ahogy letrappolok a lépcsőn, és szándékolt lendülettel viharzok el mellette a szalonba tartva.
- Akkor majd megkötözöm őket, és túsznak állítom be őket. Sebeket ejtek rajtuk. Könyörögni fognak az életükért, ahogy tenniük is kellene! - megvárom, amíg a manóval végez, és csak akkor válaszolok, amikor hallom a közeledő lépteit - Mégis hová vinné őket? Hogyan? Azt akarod, hogy őt is megtalálja? Azt akarod, hogy… - az aranylón csillogó sherryt rejtegető kristályüveg nyakára fonom az ujjaimat, ahogy hirtelen elhallgatok.
Nem. Nem tudom kimondani.

Mindig is mestere volt az elegáns belépőknek, az entrée-knak. Örök pecsét ő a karomon, a házasságunk pedig egy az úgynevezett karakteradó frigyek közül. Ő már csont a csontomból, hús a húsomból. Mélybe kapó, zsigeri módon létezünk egymás mellett, hideg kezek az éjszakában, egyre csak tapogatózunk a másik irányába, és ha űrt tapintunk, összerezzenünk. Leányként olyan könnyedén csavart az ujja köré. Kötelesség és buzgó vágy találkozott az arcomon - elvettem őt, mert parancsolták; akartam őt, mert nélküle félbe maradt volna minden.

Ő pedig tudja ezt. Ismer engem. Ismert huszonöt évvel ezelőtt, és ismer ma is. Én is ismerem minden mozdulatát, minden sóhaját, minden őszbe hajló hajszálat a fején. De nem értem meg. Űrt harapok ott, ahol egykor őt éreztem. Távol van, hiába vonul el a szalonba - közvetlenül mellettem. Szótlanul, forrongó dühvel meredek rá. Megaláz a rabszolga előtt! (Mielőtt követném Leandrát, még egy utolsó ütést mérek a manó hátára. Nehogy elfeledje a szavaimat!)

- Engem az nem érdekel! Ha annyi esze volt, hogy idehozza őket, akkor nyilván tud találni jobb ketrecet is az állatkertjének! - dühös szavaim nem először hangzanak el ezen falak között. A vitáink Marius felett az utóbbi időben jószerivel mindennaposak. Ha a kölyökben bármi jóérzés lenne, már rég megoldotta volna a helyzetet, nem nehezítve ezzel tovább a szülői terheken.
- Ne merj megint azzal az esettel jönni! - haragom izzó hullámokban ostromolja feleségem hálóköntösbe bújt alakját. Agatha. Mindig ő. Minden vitánk Mariuson át végül a nővéréhez vezet.
- Sokkal nagyobb veszélyben vagyunk, míg azok itt vannak! A Sötét Nagyúr mindünket meg fog ölni, olyan kínok között, hogy arra vágysz majd, bárcsak Agatha sorsára jutnál!

A harangom ingatag szörnyeteg. Minduntalan azon kapom, hogy valami ostobaságba akar hajszolni, de én nem követek el ostobaságokat. Mondanám, hogy hibázni sem hibázok, de ha a világgal tudok is őszintétlen lenni, magammal nehezen. Ennyi idő után, ennyi élet, ennyi történet után… őszintétlennek lenni vakság. Én pedig nem lehetek vak. Mi nem lehetünk vakok, és mégis azt látom, ha egy pillanatra is hagyom magam kívülről szemlélni az életem, a családom, a házasságom, hogy saját makacsságunk, saját büszkeségünk, saját haragunk, saját lázadásunk, saját különcködésünk, saját közönyünk – válasszuk ki mind a magunk legnagyobb hibáját – a hibás útra akar lecsalni minket. De mi jön akkor? Mi jön akkor, ha újabb hibákat vétünk? Lehet vajon még rosszabb? Nem vagyok naiv. Mindig lehet rosszabb.

És a haragom… a haragom nem segít. Nem segít, hogy nincsen igazi célpontja. Célozzam a Sötét Nagyúrra? Minek? Hogy a lányom sorsára jussak nem csak én, de az egész családom? Célozzam vele a fiamat? Az egyetlen fiamat? Hogy a lányom sorsára juttassa magát, és az egész családot? A lányaimra? Ők ugyan mit vétettek? Kinek? És Cyprian… Cyprian úgy áll ott előttem, mint az egyetlen lehetőség, akire haragudhatok úgy, hogy tudjam, nem kergethetem vele olyan utakra, amelyeket mind megbánunk. Hogy ez fair volna? Hát mondtam én ilyet? Egyszerre akarok a karjai közé bújni, ugyanúgy, mint amikor az első esténket töltöttük a kettőnknek túlságosan is nagy házban, és egyszerre akarom felé hajítani az ujjaim között szorongatott üveget.

- Akkor mégis mi érdekel?? – vetem vissza türelmetlenül a kérdést, és mostanában gyakran előfordul, hogy nem találom a szavakat, és nem találom a férjem szavai mögött az értelmet - Merlinre, Cyprian, hiszen még gyerek! Hogy lehetne hibátlan? Hogy lehetne mindenek után hibátlan?? És kinek a dolga lenne segíteni neki? Kié, hm? – és kinek a dolga lett volna segíteni Agathán? Kinek a dolga lett volna megakadályozni azt, ami a családunkkal történt? Kié, ha nem a miénk? Az övé, és az enyém. Nem csak egymásnak fogadtunk örök hűséget, de örök eskü köt minket a vérünkhöz is, nem igaz?
Dacos lemondással csóválok egyet a fejemen. Pohárért nyúlnék, de végül csak ügyetlen, hozzám nem illő mozdulattal teszem le az üveget, amit gondolatban már ezerszer törtem ripityára - Ne merjem…? Talán el akarod felejteni? Talán az arcomba tudod hazudni, hogy a lányunk után nem gondoltad egyszer sem, hogy ajándék lenne az övénél is rosszabb sorsra jutni?

Kinek a dolga lenne segíteni neki? Kié? A feleségem szavai mélyen, zsigeri módon visszhangoznak bennem, olyan húrokat szaggatva, amelyeknek a létezéséről minduntalan próbálok megfeledkezni. Miért nem ölsz meg inkább?! Miért jobb a kínzást kiporciózni? Minden nap éppen egy csepp a teába, a borba, az arcszeszbe, a hitvesi ágy párnahuzatjaira, míg minden józan gondolatod bűzös ömlengéssé, értelmetlen vergődéssé nem hígul. Ő, akinek utolsó leheletéig támogatnia kellene az urát! Huszonöt év után azonban nem számít többé, mire neveltek annak idején. Őseink a föld alatt porladnak, vérük mégis minden dobbanással számon kér.

A harag nem segít. Ám amint megpróbálom lenyelni, epét érzek a torkomban és émelygés környékez. Rád zúdítom. Holtomiglan. Holtodiglan. Mert a gyermek halálával gerjesztett örvény beszippant mindkettőnket. A harag tart fent. A harag láncol hozzád. Az indulatok közt fel-felbukó tisztelet, és valami hóbortos, gyermeki rajongás, ami karjaimat a térdeid köré kulcsolja.

- Gyerek?! Hány évesnek kell lennie ahhoz, hogy felelősséget vállalhasson a tetteiért?! - indulattal fűtött hangon szúrok vissza. A sétapálcát a szófára hajítom. Csaholó kutyák hangja követ az előszobából. - Hány évet kell élnie, hogy rájöjjön, mi a jó és mi a rossz?! Kinek a dolga lett volna megakadályozni ezt a fertőt, mielőtt elburjánzott benne? Te mindig is végletekig elnéző voltál az összes szemtelen kihágásával!
A te hibád. Igen, minden szavam, minden tagom ezt üvölti. És az enyém, zúg odabent.

Talán az arcomba tudod hazudni, hogy a lányunk után nem gondoltad egyszer sem, hogy ajándék lenne az övénél is rosszabb sorsra jutni? Lemerevedve tapad tekintetem a jól ismert, dühtől eltorzult arcra. Hányszor vágytam a kezedet szorítva zokogni? Hányszor vágytam összerogyni a borzalomtól szűkölve, és elnyugodni az öleden? Nincs feloldozás számomra. Nálad sincs.
- Elfelejteni? ELFELEJTENI?! - az üveg, amit eddig Len szorított, most ezer darabra törik a kövön. Tartalma kis patakokban csorog, amerre szabadulhat a míves kristálybörtönből. - Vigyázz a szádra, Leandra! Fogalmad sincs... neked fogalmad sincs... - dühösen kapkodok levegő után.

- Szóval az én hibám? Igazán? Ezt szeretnéd mondani? - valami elfojtott nevetés bujkál a hangomban, mert képtelen vagyok másként reagálni. Sírni szeretnék. Őszintén, és igazán tudnék sírni, amióta Agatha meghalt, ami utoljára talán hét éves koromban fordult elő velem.
"Leandra, ne sírj. Mondom ne sírj! Nem adunk fegyvert az ellenség kezébe. Soha, soha, soha! Elég, ha mi ketten tudjuk, hogy egy nő is lehet olyan erős, és hatalmas, mint egy férfi, ugye? Ugye? De hát nem épp az a legnagyobb előnyünk, ha nekik erről fogalmuk sincs? Úgy, úgy. Szárítsd csak fel a könnyeidet, gyermek. Mindjárt kész a vacsora." Anyám szavai egész életemben úgy kísértettek, mintha minden pillanatban, még most is a hátam mögött állna, féloldalasan, és a vállam felett lesne mindent, amit csinálok, jót, rosszat, és hogy bírálattal, meg kéretlen véleménnyel illessen. Mindig ezt csinálta. Még akkor is, amikor már tudtam, rég nincs szükségem rá ahhoz, hogy talpon maradjak. És nem is sírtam, jó régóta nem sírtam. Amikor hallottam, akkor sem sírtam. A szerény temetésén, akkor sem. De már várom a percet, amikor képtelen leszek tovább jéggé változtatni a torkomban dörömbölő zokogást.

Olyan lettem, mint a rideg márvány. Sosem akartam ezzé válni, talán épp ezért volt olyan könnyű. Az évek teszik oly egyszerűvé azt is, hogy rezzenéstelen arccal fogadjam az üveg szétrobbanását, és mozdulatlanul álljak a pusztítás bűvkörében. Mintha nem vághatnám meg magam egyetlen mozdulattal. Mintha nem takaríthatnám fel egyetlen mozdulattal. Nem kiáltok a manóért, és nem mozdulok. Ajkaim szorosan összepréselve meredek a férjemre, és hiába igyekszem, hiába szeretem, hiába tisztelem, még mindig mindent csak a harag mos bíborvörösre.

- Ha még a saját otthonomban sem mondhatom azt, amit akarok, Cyprian, akkor akár néma is maradhatok életünk hátralevő részére - és téged fog bántani minden ki nem mondott szavam, és téged fog megvágni minden sóhajom. Körbenézek a rendetlenségen, és elgondolkodom - vajon hányadik lépés vágna meg? Fájna vajon egyáltalán? - Igazán? Fogalmam sincs? Akkor mondd el! - kérhetném. Kezeim közé foghatnám a kezeit, hűvös csókkal simíthatnám a homlokát, tarthatnám két karom közt, amíg békére nem talál. De nem fog. És nem csak azért, mert nem tudom ezt megadni neki.

Jól ismerem a keserű asszonyi némaságot. Ott a szándék, arcának minden egyes vonásában. Megbüntetlek a hiánnyal, a csenddel, a csendben elhaló lélegzettel. Megkínozlak, mert hiába a szeretet, hiába ez a kettőnk közt szövődött furcsa, olykor vakító valóság - csak percekre vagyunk igazán boldogok. Egy szívdobbanás köt össze minket, olykor a miénk, máskor az életé, amit teremtünk, ami annyi aggodalom és a fiú esetében, annyi csalódás és fájdalom forrása. Ez mind a miénk. Eltéphetetlen szövet. Bár mélyre hasítunk, sosem válik ketté.

- Igen, a te hibád, hogy a fiú ilyen! Ha nem babusgattad volna annyit, most mi sem lennénk halálos veszélyben, de mit is értesz te ehhez?! Asszonyként sosem arra neveltek, hogy előre gondolkodj! - hangomból csöpög a gúny, a vád, furcsa, mérgező elegy. Egy pillanatra eltompít a szavaim hordozta igazság. Én moshatom a kezem? Én, aki mindig a csőcselék megvetésére neveltem a gyereket? Én, aki megbüntettem volna Agathát, ha a Nagyúr haragja nem sújt le előttem? Végtére is, megtagadta e háznak törvényeit, megszökött egy sárvérűvel, az ilyen nem maradhat megtorlás nélkül. De a halál - a halál váratlan kegyetlenséggel csapott le közénk. Elragadta a szívemnek annyira kedveset, mert bármennyire is égetett a düh, a szégyen, a vér az vér. Többé nem te irányítasz, Cyprian. Mene, mene, tekel, ufarszin.

- Manó! Azonnal ide!
Ezúttal egy másik szolga érkezik, az előző valószínűleg félt ismét a szemem elé kerülni. Itt vagyok, gazdám. Takarítsd fel az üvegcserepeket! A szolga máris munkához lát, undok, bütykös kezeivel és földet söprő orrával előttem hajlong, miközben csupán egyetlen pillantást vetek rá, a mélységes undor tekintetével. Minden más ebben a percben Leandráé, aki szoborként áll velem szemben. Gyönyörű. Elborzasztó tökéletesség az övé. Áthatolhatatlan a kegyvesztett számára. Magam is egy vagyok az ilyenek közül. Érdemtelen arra, hogy hozzá férkőzzek. Három éve már, hogy hideg, vastag jégpáncél választ el tőle. Fagyos ölelések között.
- Fogalmad sincs. Mert minden lépésért, amelyet tesznek, én vállaltam a felelősséget. Helyettük és helyetted is. Az ő szökésével és a megtorlással is engem büntetett meg a Nagyúr, mert nem voltam elég kemény! - kígyóhoz illő sziszegés csupán ez a néhány szó. A manó fülel. Egyre renyhébben szedegeti az üveget, egyetlen szót sem akar elmulasztani. Legszívesebben lábbal tipornám ezért az arcátlanságért, de nem tehetem, mert akkor a pillanat, ez a csendes, őrlő várakozás - kettétörik.

Tisztán emlékszem a napokra, húsz, vagy annál is több évvel ezelőtt, ha ilyesmit mond, lesütöm a szemem, és ráhagyom. Az igaza – vagy a nem annyira, de vélt igaza – élét hitvesi hízelgéssel vettem volna el. A végén nevettünk volna. Én legalábbis biztosan, ő pedig igyekezett volna úgy tenni, mintha nem tudna nevetni velem együtt. Lett volna persze egy kis büszke dac ajkaim találkozásának ívében akkor is, de közel sem annyi, amennyi most van.
Hiszen lehet egyszerre igaza, hogy közben tévedjen. Tévedhet úgy, hogy közben igaza van. Eme kettősség mindennél jobban bosszant. Hiszen egyfelől igaza van. Ki bajlódik ebben a korban azzal, hogy igazi felelősséget tegyen nők vállára? Ki kockáztatná, hogy „gyenge” szívekre bízzon fontos döntéseket? Ki hagyná az érzelmektől forró női fejeknek, hogy tervezzenek? Jó érzésű apák biztosan nem. Okos apák biztosan nem. Ostoba, végtelenül ostoba férfiak… mit meg nem tennének? De mégis. Nem az én dolgom, hogy irányítsam ezt a családot. Soha nem az én dolgom volt, és nem is szeretném, hogy az én dolgom legyen. De a lányaimat én neveltem. A fiát meg ő. A lányaimat ő kényeztette. A fiát pedig én. Az első lányunk elbukott, és talán most a fiunk következik. Nem vagyunk-e hibásak akkor mindketten?

- Semmivel sem fogod magad kevésbé bűnösnek érezni attól, ha engem okolsz – mondom könnyed – hiszen én már csak tudom -, épp hogy odakapó gúnnyal a szilánkokat söprögető manó felett, a rendetlenség közepén állva merev tartással, és úgy érzem, ez a tökéletes leírása a családunk helyzetének. És a mi helyzetünknek. Veszélyessé vált lépni bármerre is, ezért mi csökönyös büszkeségnek álcázzuk tétlenségünket, és tehetetlenségünket. Én legalábbis végtelenül tehetetlennek érzem magam – bármi, amit tehetnék, potenciális katasztrófába fulladhat. A családra nézve, a gyerekekre nézve. Még Cyprianra és rám nézve is. Épp ezért kivárok. Noha magam sem vagyok tisztában azzal, mire is várok pontosan… addig pedig marad a bűn… és a bűnhődés.

Mintha csak azt várnám, hogy a manó utat takarítson nekem, akkor indulok meg Cyprian felé, amikor talán már semmi sem kerülhet a talpam alá. Szigorúan nézem, ahogy alig féllépésnyire megtorpanok tőle - Ha ez fáj legjobban, Cyprian, akkor ezekre a kérdésekre valóban nincs több szavam számodra… - három év, és még mindig itt tartunk. Bennem pillanatok alatt törölt el mindenféle hűséget a lányunk halála, szinte nyomtalanul – talán a férjemnek mégis csak igaza van. Képtelen vagyok előre gondolkodni. De émelygek minden észérvtől, ami veszéllyel fenyegeti a családom lélegző tagjait.

Atyám erős férfi volt. A név, melyet viselt, minden tettével elszámoltatta őt esténként, mielőtt nyugovóra tért volna. Emlékszem elrévedő vonásaira, ahogyan a patinás kandalló tüzébe bámult, hosszú ujjai közt egy pohár lángnyelv whiskyvel és tekintetét elködösítő emlékei közt kutatott. Megadtam ennek, amit megérdemelt? Az megszolgálta, amit kapott? Ő maga tette el láb alól két fivérét, még az atyja halála előtt, hogy a vagyon biztos, egyedüli örököse lehessen. Megingathatatlan keménységgel irányította az anyámat, s engem, az egyetlen fiát is. Mikor azzal a tekintettel bámult a tűzbe, tudtam, hamarosan felkel a karszékből, három koppantást mér sétapálcájával a szobám ajtajára, és következik az eligazítás, az okítás, a szónoklat. Gyakran hajnalig monologizált. Felszántotta a talajt a szavainak. Megerőszakolta a földet, hogy teremjen, mert teremnie kell, mert a nemes és nagy múltú Flint család fája nem törhet derékba!

Megértettem. Az asszonyokra nem lehet számítani. Érzelmeiktől vak lovakként csatangolnak a szakadék szélén. Ő választotta a Nott család lányát számomra. Szemrevaló. Az én fejemben beismerhetetlen jelzők egész sora keringett Leandráról, melyeket nem oszthattam meg vele – csupán a zárt ajtók mögött. Ahol atyám nem bélyegezhette férfiatlannak a rajongásomat a nejem iránt. Azután atyám eltávozott. Eltörölhetetlen örökséget hagyva.
És valóban. Nem érzem magam kevésbé bűnösnek attól, hogy minden indulatomat az ő arcába vágom. De mit tehetnék? Csak ezt ismerem. Csak ezt tanultam. Csak ezt láttam. Csak ezt tudom. És a gúny, ami a nejem szavaiból éppen leheletfinoman döf felém – régi ismerősöm.

– Ha keményebb vagyok, ő –  nyelek egyet, remeg az ádámcsutkám és remeg mögötte a légszomj, a düh – Agatha, még ma is a miénk lenne. Ezt akartad hallani, mondd csak?! Érzel örömöt? Vagy megelégedettséget?! Sarokba szorítasz a saját házamban, és egyetlen önelégült mosoly sem jár hozzá?!
Dühöngök. Fél kézzel megtörlöm a homlokom, tekintetem vérszagra gyűlő vadállat módjára villan a manóra. Lemennydörög a haragom! Csak figyelj, Leandra, csak figyelj!
– Manó! Eleget hallgatóztál már! – egy határozott mozdulattal rúgok bele a lény undorító testébe. Egyensúlyát vesztve zuhan a szilánkok közé, a kötényébe összegyűjtött cserepek szanaszét gurulnak. – Kotródj!

Ezúttal sem akarom egy pillanatra sem megállítani a haragját – észrevétlen, apró kis lépéssel csupán teret engedek neki, a tekintetem csak akkor villan a manóra, amikor úgy ítélem, túl sok ideig tart neki menekülőre fogni. Már bennük sem bízok. Most már igazán senkiben sem bízok, csak és kizárólag magamban. Mert már nem tudom, kinek mi jár a fejében. Egyedül Aureliában tudok úgy olvasni, mintha nyitott könyv lenne, de csak azért, mert olyan kísértetiesen emlékeztet magamra, az ő korában, bizonyos vonásaiban legalábbis rettentően. Talán belőle hiányzik az a rátartiság, amivel én már akkor is tudtam, hogy sokkal egyszerűbb a szépségemmel ígéreteket kicsikarnom másokból, mint az eszemmel. Nem bánom, hogy talán számára ez már más lesz. Ami azonban a többieket illeti… Cailin nem beszél. Remekül ért hozzá, hogy sok szóval az égvilágon semmit se mondjon, pont, ahogy megtanítottam rá. Érdekes időkben vág ez vissza az arcomba. Mariust bármennyire is szeretném megérteni, még mindig nem tudom, mit is gondolt. Mire számított? Cyprianról pedig hiába tudom körvonalakban megmondani, mit érez, vagy mit gondol, azt nem tudom, ami talán a legfontosabb lenne – mit akar tenni? Mi következik most? Megmozdulunk végre?

- Vagy már sokkal korábban elveszítettük volna – mondom csendes kánonban azzal, ahogy a manó mögött a szalon ajtaja csukódik, a tekintetemet pedig fogva tartja pár néma pillanatig egy az aranyozott kilincsen táncoló gyertyaláng keltette fénypont - Semmit sem érzek, ami az örömhöz akár a legkevésbé is hasonlatos lenne – vándorol vissza rá a figyelmem kimért köntösbe bujtatva, finoman ráncolt homlokkal, fürkész tekintettel tanulmányozom, mintha a ma este folyamán most nézném meg magamnak alaposabban először, pedig én őt mindig látom. Mindig figyelem. Talán hallani akarja azt is, hogy ma még azt is elhiszem, nem hogy most, de máskor sem fogok érezni semmit, ami egy kicsit is kevésbé terhes, mint a gyász, vagy a kilátástalanság? Inkább hallgatok.

Visszafordulok hozzá. Talán hirtelennek tűnő mozdulattal kapom el a karját, noha máskor bizonyosan az ujjait keresném az enyémekkel. Nem csak érezni akarom, hogy valóban itt van, de kényszeresen marasztaló is az akár gyengédnek is elkönyvelhető gesztus - Nem vagyok hajlandó ugyanazt a beszélgetést lefolytatni újra, és újra, és újra… mit akarsz, Cyprian? Mit akarsz tenni?

Mit akarsz tenni?
A kandalló párkányának támaszkodom, lerázom magamról a nő kezét. Nem bírom elviselni ezt a határozott érintést, túlnő mindenen, ami eddig ebben a házban, az én házamban, járatos, biztos és örök volt. A fiú. Rá tettem fel mindent, jószerivel az ő nevelésének szenteltem az elmúlt éveket - szolgálatra készítettem, s magam is szolgáltam. Hogy ő gyengén, gyáván megtört a metódus alatt? Egy Flint sosem törik meg, egy Flint sosem éri be kevesebbel, mint amire elhívták, mint amire született. Egy Flint nem kajtatja a világban a végzetét, hanem önmaga munkálja meg, bármilyen fájdalommal is jár. Egy Flint nem engedheti meg magának azt az arcátlanságot, hogy a félkegyelmű söpredék házába kerüljön, ahol a házvezető a hasznos tudás és értékrend átadása helyett folyvást holmi szomjas árvákról sír.

A fiú, a fiam - rég volt, mikor utoljára így neveztem őt -, teljesen elveszítette önmagát a veszélyes jótékonyság útvesztőjében. No persze, a családunk, az édesanyja s magam is, mindig támogattuk a társadalom szemében fontos ügyeket. Rendszeresen zsíros csekkeket nyújtunk be a Szent Mungó Ragálykúráló Ispotályba, magam pedig tőkét nem sajnálva segítem egy Mugliivadék-ellenőrző bizottság felállítását, tehát Mariusnak volt honnan örökölnie szociális érzékenységét. Ugyanakkor ez a fertő túl megy minden határon. Többé ne adhatok haladékot neki. Többé nem, mert a Nagyúr nem fog késlekedni a megtorlással, ha tudomást szerez a történtekről. És tudomást fog szerezni...

Mit akarsz tenni? A kandalló sötét márványpárkányáról felemelve a homlokom, tekintetem egyenest a nejem arcára villan. Mit vársz? Mondd, mit vársz? Mellettem leszel, bárhogy döntök is? A fogadalom, amit nekem tettél, erősebb lesz a gyűlöletednél?
- Lemegyek és megölöm őket.
Cipőm talpa alatt ropog az üvegtörmelék, ahogy hűséges kutyáim árnyékától követve, átvágok a társalgón, az előszobán, és a lépcső felé veszem az irányt.

Örökkévalóságnak tűnik. Mintha fojtogató örökkévalóságok telnének el a mondataink, a gesztusaink között. Hiába akarom elkapni, ha máshogy nem is, legalább a valóság fizika síkján, pont úgy surran, menekül az érintésem közül, mint ahogy minden szavunk konokul galoppozik el a másiké mellett. Mintha más nem is létezne – kitérés, és menekülés. Kivárás, és tervezés. Fulladás, vagy porrá égés…
Ha nem az övével, hát a sajátjaimmal fonom össze az ujjaim magam előtt. Mint a türelem mintaképének rideg, kegyetlen szobra, mely beszélni képtelen, de követi a tekintete minden mozdulatodat, akármelyik sarkába bújnál is a helyiségnek. Nem akarok ez lenni. Nem akartam ezzé válni. Mégsem találok másik szerepet, amit magamra ölthetnék úgy, hogy az eszem, és a szívem is békében legyen vele.

A válasza először csak őszintén meghökkent. A torkomra forr minden tiltakozás, vagy bátorítás. A körmeim a kézfejembe vájnak, olyan merev mozdulatlanságba dermedek, hogy az már szinte fáj. Megint csak örökkévalóságnak tűnik, mire az ajkaim keskeny ó-t formálnának, híven tükrözvén első érzéseimet. De már érzem közeledni a vihart. A vihart, melyet eddig oly gondosan kerültem, amitől ódzkodtam, aminek próbáltam nem megadni magam, nehogy megalázzon, végül elpusztítson. Akárha lassítva mozduló elvarázsolt fénykép lennék – a kezeim szétszakadnak. Balom ott kapaszkodik meg a kandalló peremében, ahol az előbb még a férjem keresett céltalan, pillanatnyi nyugalmat. A tekintetem rémülten mered rá. Az ajkam megremeg. Végül pengeéles mosolyra húzódik… és hamar érkezik utána a nevetés is. A nevetés, ami őszintétlen őrülettel, rideg kegyetlenséggel, illetlenül hangosan söpör át a helyiségen, és előbb-utóbb megfullaszt. Örülnék, ha a könnyek fojtogatnák most a torkomat, ha csak a magamba temetett gyász lenne az, ami utolsó csapásként lesújtva rám most fog összeroppantani, de tudom, hogy nem erről van szó. Nem. Ez egyszerű hisztéria. Az, amit tízévente, ha egyszer megengedek magamnak, mert mindig okosabb nőnek tartottam magam annál, hogy hamis krokodilkönnyekkel, zabolázatlannak beállított színészkedéssel érjem el a családomban, amit akarok…

Ösztönösen tudom, hogy nem engedhetem ezt meg neki. Egyszerűen nem. De mégis mivel bírhatnék meghátrálásra egy akaratot, ami olyan méltó társa volt az enyémnek, ami előtt mindig önként hajtottam fejet? - Akkor akár megölhetsz engem is, mielőtt odalenn folytatod a munkát – jobbom a derekamra kúszik, szúrni kezd az oldalam, levegőért kapok egy óvatlan pillanatban - Ha ilyen könnyen darabokra tudod törni a fiad életét, bizonyára ez sem okozhat problémát. Ha még egy kicsit is az a férfi vagy, akihez hozzá mentem… akkor minden kétséget kizáróan te is tudod, hogy ez a két tett tökéletesen egyensúlyban tartaná bármely mérleg két nyelvét.

A borzasztó, hisztérikus nevetés úgy süvít át a tereken, mintha szélvihar törekedne mindent kiforgatni a sarkaiból. Ez nem vall rá. Ez őrület, ez téboly, és már csak nyomokban fáj, ha arra gondolok, mellettem vált ilyen asszonnyá. Az évtizedek megtanítanak lerázni a súlyokat, bennük feloldódva felejthetsz, könnyű lehetsz. Pillanatokra ugyan, mégis átélheted, hogy minden rendben van, nem fenyeget a minden veszélynél hatalmasabb fenyegetés. Haragja azokra sújt le leginkább, akik hűtlenül elhagyják, s ehhez elég egyetlen félreérthető pillantás. A Sötét Nagyúr féltékenyen építi hatalmának virágzó rendszerét. Az áruló kifeslik belőle, akár így, akár úgy - a szövet végül tökéletes lesz. Vagy legalábbis évtizedeken át ebben hittem.

És most?! Mi maradt a hűséges szolgálatból? Most, amikor ő felemelkedik, most, amikor a neve rettegéssel tölti el a csőcseléket - másoknak buknia kell. De nem nekem! Nem nekünk! Képtelen vagyok megtenni azt a pár, megváltással és viharral kecsegtető lépést, lefelé az alagsorba. A nő rikoltó, hagymázas őrületben hevülő nevetése nem enged. Kutyáim a legfelső fokon várakoznak. Hideg ösztönök, parancsok vezetik őket. Életemben először irigylem ezt.
Leandra szavai a csontomig hatolnak. Hatalma van felettem. Fáj beismerni, mégsem tagadhatom. Nem szabadna engednem neki! Mégis sarkon fordulok, egy felbőszült állat üvöltése szakad ki a mellkasomból, miközben visszacsörtetek a társalgóba, és ezúttal erősen megragadom, mind a két felkarjánál fogva.
- Teljesen megtébolyodtál! Hogyan végezhetnék veled és a fiúval?! Őrült perszóna! - arcába ordítva már tudom, nem vagyok képes függetleníteni magam többé tőle. Nem egyedül hozom a döntéseket, melyek ezt a családot érintik. Sosem tettem. Leandra mindig ott volt a végső ponton, mindig befolyásolta azt, még akkor is, ha túl fáradt vagy túl vak voltam ahhoz, hogy lássam. Kíméletlenül megrázom a karjainál fogva, térj észhez, térj észhez, hiszen téged nem veszíthetlek el! Agatha leszaggatott végtagjainak, megcsonkított testének visszképe elönti az agyam, kérlek, ne, kérlek, ne engedd, hogy ismét végignézzem! Magamhoz szorítom Lent, kapaszkodva belé, a jelenbe, a mostba, a képek mégis égetik a szemem.

Talán igaza van. Akár igaza is lehet, nem? Megtébolyodtam. Belebolondultam a gyászba. Megőrültem a kudarctól, amit anyaként, és talán feleségként is elszenvedtem. Engedtem a szívemnek, elvágtam magam az észérvektől, el a tervektől, az örökségünktől, az elvárásoktól. Merőben személyes érzéseim alapján akarok döntéseket hozni, és ha mindez önmagában nem lenne elég rossz… az eddig sziklaszilárdnak hitt értékrendszer is megingott bennem. Nem is megingott. Már legalább egy évvel ezelőtt összedőlt, csak elfordítottam a tekintetem a romokról, hogy ne kelljen feltakarítanom. De már rég tudom, hogy nem érdekel a Rend. Nem érdekel a Nagyúr. Nem érdekel a vér, és én nem érdekel a kötelesség. A családom. Egyedül a családom érdekel. Egyedül azok az emberek, akiket valaha is egyszerű, tiszta szeretettel szerettem. Úgy szerettem őket, ahogy otthon sosem tanítottak meg. Mert otthon rend volt, és otthon kötelesség volt. Rideg, távolságtartó, udvarias szeretet. Szeretet, amely hasznot keresett, és csak hasonszőrűnek járt.

Ironikus módon Cyprian volt az, aki elkezdett felülírni bennem mindent. Ami kötelességként indult, az zárt ajtók mögött egészen másnak érződött. És míg a fiatal szív naivitást feltételezett rögvest önmagáról, józanul kételkedett, hogy miért épp ő lenne a szerencsés kivétel, addig az évek bizonyították, hogy nem naivság sarjadt a fiatalkori szívekben, épp ellenkezőleg. Szeretni kezdtem, és végül szerettem örökre. Nem azért, mert muszáj volt. Hanem mert nem tudtam nem szeretni.
A gyerekek pedig csak mindent jobbá tettek. Hiába volt a kötelességem férjhez menni, családot alapítani, gyerekeket szülni, ha lehet, nem is egyet, és ha lehet, legalább egy fiút, de boldog voltam, hogy megtettem, mert szerethettem őket is, és ha egy idő után nem is hagyták, hogy fogjam a kezüket, és nem is hagyták, hogy tudjak életük minden apró mozzanatáról, azt éreztem, hogy szeretnek ők is. Végül pedig az élet azt akarta, hogy egy fontos darabkáját elveszítsem a boldogságomnak. Más mondhatná, hogy jutott nekem még belőle elég… de vannak hiányok, melyeket semmi, és senki nem pótolhat.

A tekintetem száraz, ahogy visszanéz rá, hiába akarok sírni. Rezzenés és nyikkanás nélkül tűröm az engem szorító, gúzsban tartó markok kegyetlenségét, és legszívesebben csak két tenyerem közé simítanám az arcát, hogy én tudjam, nem vagyok egyedül, ő pedig beismerje, hogy sosem volt…
De a kemény szorításban nem mozdulhatok, csak akkor képes ölelésre fonódni a karom, amikor magához von, és hideg tenyeremet a szíve fölé szoríthatom - Éppen ezért nem ölheted meg őket, hát nem érted? Ártatlan, szerencsétlen embereket. Te nem ez az ember vagy, Cyprian. És ha kételkedsz is benne… én itt leszek, hogy emlékeztesselek rá. Vagy itt leszek, hogy gondoskodjam róla – soha nem is leszel…!

Nem tudok úgy tenni többé, mintha nem számítana. Hajdan megtettem. Éreztettem a fölényem, és élveztem, ahogy vágyakozik utánam, ahogy próbál becserkészni, és miért is ne adná meg magát az ember a feleségének? Ha újra ott lehetnék, majdnem harminc évvel ezelőtt, azokban az első hónapokban, amikor semmi nem számított, és félő volt, hogy bolond módon veszni hagyok mindent, amit apám rám bízott, csak hogy a feleségem kedvében járjak... nem döntenék másként. Ennek így kellett lennie. Mégis fáj, ahogy kettőnk csontjai beleropognak ebbe az ölelésbe. Nincs itt semmi otthonosság, semmi nyugalom, csupán két megfáradt ember, akik hosszú éveket éltek le együtt - most fuldokolva kapkodunk egymás után, és szükségem van Leandrára, szükségem van rá, hogy ne veszítsem el a józan eszem, hogy dönteni tudjak és hordozni a döntéseim következményeit. Szükségem van rá, mert még a csigolyáinak ropogásában is ott ül egy otthonos közösség. Nélküle nem maradna más, csak a csontok zenéje. Szétmarná az agyam, ha ő nem borulna fölém, újra és újra, megóvva ezzel önmagamtól.
- Nem ölöm meg őket - adom be végül a derekam. Hagyom, hadd peregjenek a másodpercek, hadd folyjanak ki az ujjaim közül, már igazán nem számít. Mélyen beszívom az illatát, nem is emlékszem, mikor szűntem meg ezt érezni. Mikor felejtettem el különbséget tenni a gondosan kiválasztott öblítő és a samponja közt. Minden egysíkúvá vált. Egy illat, ami verejtékkel és vérrel szennyeződött az évek során. Már egyikünk sem olyan tiszta, mint az elején. Talán én sosem voltam az. De ő. Ő mellettem lett ilyen. Émelygés rántja össze a gyomrom.
- Menjetek le a lányokkal vidékre. Itt nem vagyunk biztonságban, amíg Marius házikedvencei odalent vannak - epét érzek a számban. A kölyök. Mindig a kölyök. - A kölyök itt marad velem. De ti menjetek. Írj baglyot az iskolának, hogy kiveszed őket néhány hétre. Az a bogaras barom meg fogja érteni.
Ha ők nem mennek, majd megelőzzük a bajt másként.

Hatalmasat akarok sóhajtani. Kifújni mindent az elhasznált oxigénnel, megkönnyebbülni, behunyni a szemem, megpihenni, elengedni - de hiszen ez semmi. Kicsikarni egy ilyen apró kis mondatot, amit másoknak sosem kell kimondaniuk életükben, mert soha nem jutna eszükbe elvenni valakitől az életét, ez semmi. Nem változtat a valóságunkon, nem változtat a gondjainkon, és én nem önthetek sóhajba minden türelmetlenséget, veszteséget, boldogtalanságot, mert nem pihenhetek meg. A mellkasáról merev mozdulatokkal húzom a tenyerem a vállára, nyugtázva a szavait megszorítom egy kicsit, az aztán céltalanná váló mozdulat végül a nyaka oldalán talál megnyugvást. Érzem a szívverését. Pont úgy ki-kihagy egy-egy merev szólásra készüléssel, mely végül némaságba fullad, mint az enyém. Mint egy félélet. Egy félélet, mely annyival kevesebb, mint a korábbi életünk. Pont egy élettel kevesebb. Többet nem veszíthetünk el belőle. Még akkor sem, ha nem a mi vérünk az.

A javaslatra azonban összerezzenek. Hát tényleg nem jár az a pihenés, még egy percre, egy fél másodpercre sem, nem hajthatom a fejemet a vállára, nem hagyhatom, hogy csak ő legyen a támaszom, és nem hagyhatok rá minden döntést. Mert ezt a terhet senki nem hordozhatja egyedül, és minden házastársi szentimentalizmus mellett ott az árnya valami sokkal rosszabbnak is - nem hagyhatom, hogy egyedül hozzon döntéseket, mert nem csak neki kell együtt élni a döntések következményeivel - Cyprian, nem... - tiltakozom rögtön, kartávolságra húzódva tőle hagyom a tenyeremet a nyakán, a tekintetem azonban az övét keresi. Már nem kiabálok, nem büntetem ridegséggel, ha tudna, a testem élő, lélegző kérdőjellé kanyarodna, így azonban csak a tekintetem értetlen.

- Nem futunk el ezelől. Egyikünk sem. A lányok visszamennek az iskolában, ott van a helyük. Ott sincsenek kevésbé biztonságban, mint velem. Ami pedig engem illet... - nem fejezem be a mondatot. Összepréselem az ajkam, és megrázom a fejem. Én nem hagyok hátra senkit. Sem a lányaimat, sem az egy szem fiamat, sem a csökönyös öszvér férjemet. Ott leszek, ahol mindig voltam, ahol örökké van a helyem - ezen négy fal között, az oldalukon, ott, ahol mindig megtalálnak, ha szükségük lenne rám.

Hát annyira nem vagyok többé férfi a szemedben, hogy határozott utasításomat felülbírálod, félresöpröd, megtiprod? Elkínzott mozdulattal szorítom jobbom két ujját az orrnyergemhez, s mikor a fájdalom elviselhetetlenné fokozódik, már legszívesebben csak kinyomnám a saját szemem. De nem tehetem. Most erősnek kell maradnom, még erősebbnek, mint Agatha elvesztésének idején, mert mindannyiunk élete egy hajszálon függ.
- Leandra - sóhajtok, arcomra kimerültség költözik, mikor ismét találkozik a tekintetünk. - Mit kell tennem, hogy ismét tiszteld a szavamat? Mi végre vagyok a férjed, ha Mariushoz hasonlóan, folytonosan fellázadsz?!

Zörgő, porló üvegtörmeléken lépkedek, amint eleresztem őt, hogy másodpercnyi némaságba burkolózva, a birtokra néző kétszárnyú ablak felé forduljak. Kezeimet összekulcsolom a hátam mögött, fejemet felszegem, mereven kémlelem az eget. Szürke felhők hágnak egymásra.
- Volt idő, amikor megtetted, amire kértelek. Volt idő, amikor bíztál az ítéletemben. Jól tudom, mikor ingott meg hozzám való hűséged. - Mély levegőt veszek. - Elveszítettelek. Tudom. Most viszont nincs helye asszonyi akadékoskodásnak. Tedd, amit mondtam!
Ez nem kérés. Ez parancs, bármely szürke is.

Mi helye van itt efféle hiúsági kérdéseknek? Büszkeség, hűség, engedelmesség? Ha ő meginog, meg fogok inogni én is. Ha ő nem  hisz bennem, nem tudok hinni semmiben én sem. Ha ő azzal vádol, nem az vagyok, aki voltam, mássá változik ő is, és mert vádol, változok én is, míg semmi sem marad már nekünk, mi ismerős lenne... pedig ez nem az az idő, amikor ilyen kérdéseket feltehetünk. Nem az, ahol vádolhatunk, ha a másik nem arra dől a közös csónakot hajtva, amerre mi gondoltuk. Hát ennyi év után nem evidencia, hogy együtt evezünk, az életünket a másikra bízva? Hogy akarhatja, hogy én másfelé folytassam? Hogy akarhatja, hogy egyedül folytassam? Ő azt mondja, hogy menjek, és mentsem, amit lehet, de én csak azt hallom, menj egyedül, hagyj el.

Nem fogom megtenni. Tudom.
Akármit is mond, akármivel is vádol, akármit veszítünk el büszkeségből, dacból, hűségből, nem fogom itt hagyni, még akkor sem, ha nem elég bizonyítéka ez annak, hogy az vagyok, aki mindig is voltam. A felesége. Az egyetlen, a hűséges, a viharokban is szerető. Még akkor is, ha ezek nem azok az idők, ahol békésen időt adhatnánk magunknak arra, hogy igazán visszatérjünk oda, ahonnan indultunk...

Mennyire szeretnék pedig...! Szeretnék újra kezdeni mindent, a biztos tudással, a tapasztalattal. Újra ott szeretnék állni vele az oltár előtt, el szeretnék újra menni a nászutunkra, élvezném még kicsinyességekkel megsebezni a büszkeségét, csak hogy a legédesebb módokon engeszteljem, és amikor Agatha végül megszületik... mindent másként csinálnék.
- Nem.
Sóhajtom szinte lemondással, mintha nekem mondanának ellent, és nem fordítva - És tévedsz, Cyprian, még mindig tudsz tévedni rólam, vagy csak tévedni akarsz? Nem megyek sehova, mert nem veszítettél el. Nem megyek sehova, mert nem hagylak egyedül.

- Tehát inkább kedvedre való itt, ülve megvárni, amíg lelepleznek, és lemészárolnak. - Hangom olyan kérlelhetetlen, oly fásult, mint a novemberi, sáros avart felkavaró szél. Értelmetlen gondolatok buknak csupán felszínre, s jól tudom, az asszonyi dac, elszántság, akarat, nevezze nőm bárminek is ezt az erénynek hitt kerékkötőt, térdre fog kényszeríteni. Nincs férfi, ki megállna egy ilyen viharban, mikor az, kitől leginkább engedelmességet vár - mert hiszen ebben a helyzetben ezzel használna a nő legtöbbet, ha fejet hajtana ura akaratának -, nos, ő dacol. Ellenszegül. Helyénvalónak hiszi szoptatós dajkák és gyerekmesék eszményeit. Micsoda kellemmel, erővel ejti ki, nem megyek sehova, mert nem hagylak egyedül. Hős akar lenni, akár a fia. A fiú, aki minden ízében őrá ütött. Most Marius kéretlen, botor hősiességének tükrében törünk meg mindannyian. De az anyja, ő úrinő, nemes asszony, igazán lehetne már elég magához való esze. Menthetné mindazt, amiért egy napon, ha előbb, ha utóbb, az életünket fogjuk adni.
- Akkor hát nem. Ezúttal én hajtok fejet az asszonyi konokság szülte őrület előtt. Eltávozom.
S amennyiben nem állít meg, köpenyemet ismét a vállamra kanyarítva, elindulok, hogy a parkon keresztülvágva magam mögött hagyjam az ésszerűtlenség bőségszaruját. Az irodámban álló fotelek kétség nélkül alkalmasak arra, hogy igény szerint eltölthessek bennük pár éjszakát. Míg Leandra meg nem hajol. Vagy míg egyikünk el nem törik végleg.