Tényleg azt hittem, hogy én megkerülhetem a rendszert, átléphetem a kibaszott hierarchiát, de valahogy hiába próbálkoztam, mintha csak falba ütköznék. Az, hogy volt mit legalább magamba tömnöm, csak Ackerley-papa jóindulatának köszönhettem és annak a ténynek, hogy a régi iskolatársaim mégsem felejtettek el, ahogy mondjuk én szerettem volna elzárni őket valahol nagyon mélyen egy kibaszott láda fenekében. Szóval a nyaram ugyanolyan volt, mint az összes eddigi. Semmivel sem éreztem jobbnak, vagy többnek magam a tizenhét vagy tizenhat éves önmagamnál, csak maximum annyial, hogy én is sokkal fásultabban, minden érdeklődés hiányában álltam neki bárminek. Ugyan, már ki akar szaros trágyagránátokat és varázsgombákat szállítani, amikor annyi minden van ezen a tetves világon és annak a sok balfasznak fogalmuk sincs róla?
Amikor a Yaxley csaj megkeresett, nem mondanám, hogy kibillentett volna ebből a rohadt, fásult, létértelem kereséssel töltött szürke hétköznapokból.  Csak biccentek az ajthoz közel ülőknek, és még legalább tíz másodpercig nyitva hagyom az ajtót, hogy egy kis fény betülekedjen a rémségesen lehangoló kocsmába, és hogy az a vén szivart, aki az ajtó mellett ül, legalább egy kicsit kirázza a hideg, amiért a múltkor nem volt hajlnadó borravalót adni.
Unottan hordozom végig a tekintetemet a társaságon, és csak nagysokára szúrom ki a Yaxley csajt, és némi habozás után elindulok felé a pulthoz, mintha csak véletlenül tévedtem volna oda, közben tekintetemet végighordozom a nagycsöcsű csajon, aztán újra Yaxleyre nézek. Hihetetlenül átlátszóak ezek a nők, és mégis annyira ártatlannak tudják magukat tettetni, ha a helyzet úgy hozza, hogy az már ámultra méltó. Yaxley például pont egy ilyen ember, és ezzel kivívta már rég az elismerésemet és a mély megvetésemet ugyanabban a pillanatban. Alaposan végigmérem, ahogy akalmam nyílik rá. Érzem a levegőben a kétségbeesett, kicsinyes bosszú szagát. Valami, amit már jobban ismerek, mint saját magamat. Undorodom minden atomjától, de hát a pénz beszél, ahogy mondani szokás, és aztán én nem sokat törődöm az erkölcs-kódexben leírtakkal.
Csak türelmetlenül ciccentek, amikor a késésemet teszi szóvá, és később sem szólalok meg rögtön, csak amikor már kezd túl sok lenni az infó, akkor intem le  határozottan.
- Ide figyelj, hidegen hagy, hogy mit művelt veled az a csaj, én csak leszállítom az árut, és ha nem bízol a jó öreg Dungieban, akkor el lehet menni, senki sem kötelez, hogy velem üzletelj – ugyanolyan hidegen bánok vele, ahogy a bátyjával tenném, vagy bármelyik aranyvérű seggfejjel, akiknek ismerem minden szaros kis titkukat, még azt is, hogy hányszor szarnak egy nap, hogy kivel kamatyolnak, hogy miket művelnek a kínosan szűk pedigrés klubjuk falai közt. És valószínűleg nem a Yaxley csaj lesz az utolsó, akivel összehoz a sors, de remélem, hogy ez az eset egyszer és mindenkorra pontot tesz a kínos robancviszályok sora mögé, amik leginkább a farokméregetéshez hasonlóak. Hányingerem van a kisded játékaiktól, jobban, mint valaha, és ha most egy kicsivel többet nyomok a szokásosnál, akár meg is mondanám a szemébe. Azt, amit sohasem tettem meg. Nem azért, mert annyira jólesne alakoskodni, de az üzletnek sohasem akartam rosszat. És a szomorú az, hogy ezektől a kis picsáktól sohasem fogok szabadulni, mert mi van, ha egyszer kirepülnek a Roxfort falai közül, de felnőni sohasem tudnak és még díszokleveles háziasszonyként is ugyanilyen irigy és szánalmas emberkezdemények lesznek?
Egy unott sóhajt követően felkönyökölök az asztalra, és az elém tolt korsóról tudomást sem véve, szabad kezemmel átnyújtom a kis plikket a pult mellett derékmagasságban, de félúton belefagyok a mozdulatba. Gyanakdova, s egyszer s mindenkorra tágra nyílt szemekkel bámulok vissza rá. Már nem is próbálom semlegesnek mutatni az arcomat, kiül rá az undor.
- Ide figyelj, Yaxley, ha valami kis olcsó ribancnak nézel, akit így úgy megvehetsz, hát rossz emberrel kezdtél – visszahúzom a plikket a zsebemben, és makacsul ragadom meg a korsómat, majd belekortyolok az italomba. Rühellem, ha méregetnek, pláne, ha úgy, és attól sem érzem magam jobban, hogy baromira rá vagyok most utalva erre a csajra. Tényleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy ne szállítsak, mégis indulásra készen állok, érzem, hogy még egy impulzus és fogom magam, itthagyom. Helyette csak letörlöm a kézfejemmel a habot a felsőajkamról és egészen közel hajolok – Amúgy sem hinném, hogy lenne bármid is ezen a kibaszott világon az apád pénzén kívül. Azzal meg bőven beérem – halovány kis fény villan a szememben, ahogy a bejárati ajtó újra kinyílik, de én ügyet is alig vetek rá, helyette a másik csajt nézem, s hogy még rátegyek egy lapáttal, felé bökök a fejemmel. - Az is lehet, inkább asztalt váltok, ott kellemesebbnek tűnik a társaság – egyetlen, rosszndulatú vigyor sejlik fel az arcomon, a hangom egyszerre türelmetlen és megvető, nem is akarok finomítani.