– Petunia! Vajon az egyetemen vattát tömködtek a fülébe, vagy csak úgy tesz, mint aki nem hall? Márpedig ezt a termetet, ezeket a mozdulatokat ezer közül is megismerném – és még fel se vágtam igazán azzal, mennyire belém égtek a nővéremre jellemző gesztusok, manírok az évek során. Ha akarnám, egész évben előadhatnám őt a Roxfortban, nem érnék a repertoárom végére, de azt hiszem, ha ezzel nyitnék ezen a késő nyári estén, azzal nem lopnám be magam a szívébe.
- Tuney! Bocsánat, elnézést, szabad lesz? Kösz’, Potter, ne maradj le! – hadarok, miközben megpróbálok utat vágni magunknak a tömegen. Persze, ezt az estét valószínűleg egyikünk sem hármasban képzelte el – elképzeltük egyáltalán? -, vagy ha igen, hát nem a nővéremmel, de végül is csak köszönünk neki, nem? Már előre látom a szokásos beszippantott mandarinarcot, ami olyan oda nem illő Tuney lágy vonásain, és nem tudom, komplett, tankönyvi hülye vagyok-e vagy egyszerűen csak egy megbocsáthatatlanul naiv testvér.
Ha a nővérem továbbra is konzekvensen úgy tesz, mintha London forgatagában nem hallaná a hangom – oké, előfordul, hogy túldramatizálom a dolgokat, így simán lehet, hogy valóban nem hall engem -, megpróbálok odafütyülni neki. Évekbe telt, mire egy kis nyálas szörcsögés helyett épkézláb hangot tudtam produkálni a két ujjammal a számban, és nem is szeretném, hogy Potter ezt lássa, ezért megpróbálok neki hátat fordítani. – Bocs, ettől visszajönne az ebéded. Persze, ha ő hangosabban tud fütyülni, próbálkozhat. Talán Tuney is észrevesz minket. Ha pedig sikerrel járunk, széles karmozdulatokkal kalimpálva hívom fel magunkra még jobban a nővérem figyelmét, remélve, nem hoz olyan kínos helyzetbe, hogy egyszerűen elfordul és elmegy a másik irányba.
145 Fleet street, EC4
I solemnly swear
I am up to no good
James Potter
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
6
▽ Avatar :
Arthur Gosse
»
»Kedd 18 Okt. - 21:50
Mikor Lily megígérte, hogy idegenvezetést tart nekem London mugli részein, akkor… nos, nem egészen ilyesmire gondoltam. De persze nyilván nem ez az első alkalom, hogy a valóság alul marad a képzelettel szemben, mindenesetre legalább egy kikúrt lemezboltot megnéztem volna, ha egyszer már megígérte, vagy esetleg meghívtam volna őt valami szar kocsmába valami, a kocsmánál is szarabb sörre, ha ezt egyszer már én ígértem meg. Szóval, tudod, őszintén vágytam a sok szokásos, soha be nem teljesedő hülyeségre, ehhez képest pedig majd kifulladásig loholtam Lily után az utcán – nem is tudom, milyen utca ez – miközben csak arra tudtam gondolni, hogy mi a fene szükségünk lenne nekünk pont Petuniára, meg hogy vajon Mr. és Mrs. Evans azok helyett a neves könyvek helyett növényhatározót csaptak-e fel, mikor a lányaiknak nevet válogattak. Lemaradtam. Persze elég gyakran lemaradok, csak általában csoportos párbeszédek közben, ami hidd el, hogy nem olyan ijesztő, mintha ez egy muglikkal teli utcán történne. Meresztettem a szemem, hogy megtaláljam Lily-t, mire rövid időn vagy hárman nekem jöttek a „mit bámulsz” vagy a „tűnj az útból” vezényszókat hozzám intézve, majd annál a pontnál, mikor épp azon morfondíroztam, hogy akkor most pánikba essek-e inkább, vagy törődjek bele az egészbe, sodródjak az árral és kezdjek itt, ezen az utcasarkon egy új életet, na szóval annál a pontnál kiszúrtam Lily-t. Úgy egy méterrel előttem állt. Épp hátrafordult. - Nem is maradok le. – dünnyögtem, mintha legalábbis tényleg érdekelné, mi van velem. Ő tört előre tovább, én meg jobb híján maradtam a nyomában, igyekezvén teljesíteni az iménti parancsát. – Hagyd csak, nem is ebédeltem. – legyintettem. – Szóval, mit csinálunk ezzel a pics...khm, Petunia-val, ha tudomást vesz a létezésünkről?