Take it easy. Könnyű mondani, próbálnál te nyugodt maradni, ötcentis tűsarokban, feszes ruhában pezsgőnek álzázott mangószörppel a kezedben lavírozva a megannyi puccos idegen mellett. Progon és Adil követi a miniszter minden lépését, mi Enver-el azonban kicsit szabadabbra vagyunk eresztve. Inkább az a dolgunk, hogy bájologjunk, de főleg megfigyeljünk a távolból. Mintha bárki is ártana neki egy diplomáciai fogadáson. Aki innen maradandó sérülésekkel fog hazamenni, az én vagyok, mert vagy kitöröm a nyakam a következő pár percben, vagy a bokámat, de arra nem sok esély van, hogy ép testtel megússzam ezt az egészet.
Éppen az egyik sarokban állok és próbálom felvenni a szemköntaktust Enver-el, aki meg a másik sarokban áll, de annyira le van foglalva, valami hatvanas matrónával, hogy nem is figyel rám. Így helyette inkább a termet kezdem el pásztázni, érdeklődésse, de kellő távolságtartással. Antik viktoriánus-korabeli bútorokkal, megannyi lámpával felszerelt, fényárban úszó, az én szememnek nagyon giccses terem ez. Ilyesféle eseményre tökéletesen alkalmas, bár én azt hittem, hogy ha már ennyi titkos a küldetés, akkor majd barlangokban fogunk hetekig állomásozni és földalatti vályatokban közlekedünk majd. Ezért pakoltam be a kedvenc bakancsomat, barlangászszerelésemet, és úgy egyáltalán bármit. Ezért kellett végül Adiltól kölcsönkértnem ruhát és cipőt. Meg ezeket a csillivilli ékszereket, amik annyira lehúzzák a fülemet, hogy ha nem lenne benne elég tartás, már rég legurult volna a fejem a helyéről. Őszintén remélem, hogy senki sem fog bedobni egy feneketlen tóba, mert azon nyomban elsüllyednék.
Milyen szerencse, Bora, hogy egy méretünk van. Naná! Mekkora mázli. Így legalább legitimen festhetek úgy, mint egy burritó két piszkafára feltűzve.
Erőltetek egy mosolyt az arcomra, am inkább vicsorrá képződik, és úgy üdvözlöm az előttem álló középkorú házaspárt. Korábban már láttam őket bejönni, a miniszter szerint valami befeketetők, talán az aurorkapitányság szponzorai?a Szükség van egyáltalán szponzorokra, ha z állam pénzeli őket? Nos, ha olyanok a munkakörülmnyek, mint nálunk, Albániában, akkor rá is férne az anyagi támogatás. Azon kívül, hogy megjegyzik, milyen angolosa is beszélem az angolt, nem sok értelmeset lehet velük csevegni, így mikor már igazán elkezdek külünféle helyeken viszketni, elnézést kérek, és odébb botladozok.
A mosdó éppen elérhető közelségben van, de mivel éppen foglalt, így tovább megyek, ki a lépcsőházba, amit elvileg csak vészhelyzet esetén lehetne használni. Még a villany sem  kapcsolódik fel, és jó pár fokkal érezhetően hűvösebb van itt, én mégis úgy üdvözlöm, mint a megváltás. Mikor meggyőződök róla, hogy teljesen egyedül vagyok, a korlátnak támaszkodva lerúgom a cipőimet, és a hűvös padlón tappogok. Amíg már nem éget annyira. Vajon miért nem hoztam el a tornacsukámat? Mégiscsak be kellett volna csempészni a táskában, ahogy a mangószörppel tettem. Lemondóan, mégis megkönnyebbülten sóhatok fel. Közben ruhám cipzárjával kezdek el bajlódni. Meg akarok szabadulni tőle, de nem érem el, akárhogy nyújtózkodok. Ide segítség kell, különben azon nyomban megfulladok.
A hajam az erőlködésben félig leomlott és bosszúsan veszem észre, hogy az eddig gondosan kordában tartott átlagos szőkére színezett tincsek most megnt lilában pompáznak.
- A francba, a fenébe, miért vagytok ti is ellenem? – mordulok rájuk idegesen, és egy pillanatra lehunyom a szemem, a korlátnak vetem a hátam és csak hallgatom a kiszűrődő zajokat. Hamarosan vissza kell mennem, mielőtt még feltűnne, hogy eltűntem.

Most először, rövid ittlétünk alatt, úgy érzem, bárcsak otthon maradtam volna. A kis komfortzónámon belül, ahol habár nem tehetek szabadon bármit, de azért többnyire nem is vesznek rá, hogy akaratom ellenére olyasmiket csináljak amit egyébként sohasem tennék, hacsak nem lenne nyomos okom rá.
Dühösen markolok bele félig leomlott tincseimbe és legalább azokat próbálom valahogy kisöpörni a szememből, de minduntalan visszavágnak, lehetetlenség őket kordában tartani. A következő tervem az, hogy legalább frissen felszabadult lábaimmal teszek kört , csak úgy a hideg lépcsőkön, hátha valami enyhülést hoz. Csakhogy mire hátraarcot vágnék, tekintetem egyenesen találkozik egy ismerősnek tűnő szempárral.
- A franc… - hirtelen kapok a szám elé, valószínűleg az előző káromkodásomat is végighallgatta. Ha mondjuk van legalább annyi eszem, hogy albánul vezetem le  a feszültséget, akkor most nem lenne semmiféle problémám. Csakhogy már annyira belejöttem a nyelv használatába, hogy már káromkodás is simán, zsigerből jön. No nem mintha egyébként is nem lenne olyan természetes velejárója a hétköznapjaimnak. Nem akarok szépíteni magam előtt, egy mocskosszájú fehérnép vagyok, de azért szerettem volna, ha ez csak később derül ki, és mondjuk egyetlen felsőbb vezetéshez tartozó varázsló sem lenne ennek fültanúja. Pláne nem a miniszter.
Érzem, ahogy arcomon megjelenik valami halvány pír, de hát már annyira kipirult az arcom egyébként is, hogy nem sokat változik a külső szemlélődő számára.
- Nohát, kibe nem fut bele itt az ember a lépcsőházban, amikor mindenki elől el akar éppen vonulni – szólalok meg enyhén magasabb hangon, zavartan, egyik mezítelen lábamról a másikra állva – Csaknem a minszterrel? – válaszolom meg magamnak a továbbra is kínosnak tűnő kérdést.  Egy zavart mosolyt küldök felé, ahogy a reakcióját próbálom felmérni. Ahhoz képest, hogy itt káromkodok, és súlyosan zavarom az est pompáját, nem tűnik feltétlenül idegesnek, inkább mintha jól elszórakozna rajtam. Ezt felmérve egy hangyányit lenyugodnak a kedélyeim, még akkor is, ha nem akarok feltétlenül a bohóc szerepében tetszelegni. Igen is azt akarom, hogy komolyan vegyenek.
- Ha nincs esetleg egy pár tornacipője vészhelyzet esetére, akkor attól tartok, nem tud segíteni – pillantok le a meggyötrt mezítelen lábakra, majd újfent a miniszter tekintetét keresem.
- Azt hittem, hogy egy kis levegő majd segíteni fog, de aztán maga elrontott mindent. Mármint ne vegye sértésnek, de attól nem érzem magam kevésbé feszélyezettnek, hogy a mágiaügyi miniszter két lépésre tőlem bámul valami félig elfojtott mosollyal, amikor éppen úgy nézek ki, mint egy partravetett rozmár – mint mindig, amikor zavarban vagyok, most is megindul a szófosásom. Mire ráeszmélek, hogy miket vágok a fejéhez, szegény ártatlan, odatévedt miniszternek, már késő.

Első körben meglep, de valójában el tudom képzelni, hogy egy ilyen parti előbb-utóbb  mindenkinél kiüti a biztosítékot. Nem számít, hogy az a valaki elsőbálozó, mint én, vagy rutinos, mint a miniszter, ugyanolyan joga van rémesen unni, vagy éppen elmenekülni a rivaldafény elől. Fejemet oldalra döntve, nézek fel a férfira és egy apró mosoly bújkál az arcomon.
- Végül is jogosnak tűnik, hogy néha a miniszternek is szünetre van szüksége. De nem hinném, hogy ezt odabent mindenki feltétlenül értékeli – arra gondolok, hogy milyen szépszámban vették körül az emberek, hiába váltott társaságot, ugyanolyan érdeklődést övezte. Pedig fogadni mernék, hogy egy rakás baromságot hordott össze. Ezt persze nem dörgölöm az orra alá. Egyelőre biztos nem. - Pedig egy pillanatig reménykedtem, hogy idővel az ember hozzászokik – szólalok meg elgondolkodva és a csukott ajtó felé pillantok, majd tekintetem ismét a férfin állapodik meg – De azért elég jól viseltem, nem? Mármint ahhoz képest, hogy ez az első puccos esemény, amin részt veszek – vallom be őszintén, és némi büszkeséggel a hangomban. A gettóban nem volt szokás bálokat rendezni, a Durmstrangos éveim alatt meg inkább azok közé  a bajkeverők közé tratoztam, akik laza farmernadrágban és bakancsban néztük végig kárörvendően, ahogy a lányok feszengve illegetik le magukat a lépcsőn és fogadásokat kötöttünk, ki hányadik lépcsőfok után fog eltakyolni. Nem vagyok büszke rá, sőt, így felnőtt fejjel bánom is egy kicsit, hogy legalább egyszer nem mentem el a karácsonyi bálra.
Magyarázó szavaira felnevetek, most először kissé felszabadultabban, majd mezítelen, meggyötört lábamat kissé felemelem. Egy harminckilences láb azért már rég nem mondható gyerekméretnek.
- Hmm.. szerintem egy próbát megér. Vagy legfeljebb levágjuk a sarkamat – utalok egy már-már közhellyé vált mesére, amiről fogalmam sincs, hogy egyáltalán aranyvérű varázslókörökben mennyire ismert, úgyhogy nem is szeretnék nagyon belebonyolódni.
Persze azzal, hogy azt mondja, ne érezzem rosszul magam, még nem oldott meg semmit, de azért bólintok, és hátamat újból a korlátnak vetem. Úgy néz ki, hogy egy darabig még itt fogok hűsölni, és a kollégáim sem vonthatnak felelősségre, hogy nem építem eléggé elszántan a kapcsolatokat.
Az ajánlatára egy pillanatra a tekintetem a kezemben lévő üres pezsgőspohárra téved.
- Ne zavartassa magát... - szabad kezemmel máris kutatni kezdek abban az iszonyatosan kics női táskában, ami természetesen tértágíó bűbájjal van ellátva. De mivel nincs benne túl sok cucc, hamar kiemelek egy ezüstszínű, hideg flaskát belőle. - Nem nagyon volt más alkoholmenetes ital a vízen kívül, úgyhogy inkább hoztam magamnak egy kis tartalékot. Megkínálhatom esetleg? - emelem felé a kis laposüveget, amivel ha most elkapnak, simán azt hinnék, hogy valami zugivó vagyok.

Az elején még megfordult a fejemben, hogy útban vagyok vagy akaratomon kívül is feltartom, de ahogy telnek a percek, úgy marad meg a jókedélye is, sőt, mintha oldottabb is lenne valamilyen szinten, és attól sem lesz zavarban, hogy én zavarba jövök egy pillanatig. Egyszóval vagy élvezi a társaságomat, vagy csak nagyon nem akar most bent lenni, és bármelyik is legyen a befutó, nekem kötelességem gondoskodni róla. Főleg, mert egy cipőben evezünk. Vagyis hát én éppen cipő nélkül, de ki tartja ezt már számon, de most őszintén.
- Így persze érthető, hogy miért ücsörög idekint – bólintok egy ravaszás mosoly jeleni meg a szám szegletében, hogy bizony értem, miről van itt szó. - Biztos ez is ilyen politikus taktika, de hát működik. Azok az emberek olyanok mint a jó piócák, folyton ott csüngnek magán – bólintok elismerően, persze nem annak szántam. Meg van a véleményem a politikusok köpönyegforgatásáról, és azokról a dolgokról, amiket sohasem tudna befogadni a gyomrom. Mindezeken túltekintve azonban érzem, hogy ráfér egy kis szünet. Magabiztos maszkja mögül kiszivárog óhatatlanul is a fásultság és még ki tudja mennyi ellentmondásos érzelem. KI tudja, talán most hasonult meg önmagával és ennek most én szemtanúja lehetnék?
Persze eszem ágában sincs kárörvendeni senkin, inkább megajándékozom nem éppen minőségi társaságommal, de azért remélem értékeli.
- Vágom én, nincs túl sok kedve most ehhez az egész cécóhoz. Nem kell magyarázodni – intem le, még mielőtt belekezdhetne, bár igazából az sem biztos, hogy bele akart volna menni – Én nem kérdezek, de ha nagyon elakarja mondani, hogy mi piszkálja a csőrét, akkor itt vagyok. Nem vagyok pletykás – vonok vállat és közben töltök a poharába abból a nagyszerű mangószörpből, majd amikor már a pohár tele van, a sajátomat is újratöltöm. - De akkor meg kell vennie a hallgatásomat azokka a cipőkkel. Most már nincs visszaút – megengedek egy a korábbiaknál fesztelenebb mosolyt és visszacsúsztatom a flaskát a feneketlen táskába, mielőtt még bárki kiszúrná, majd a poharamat meglendítem az övé felé. Éppen csak egy alig hallható koccanás, és már lépek is hátrébb, hogy szabad utat engedjek a miniszternek.
- Azt hiszem, úgyis kimaradt az ünnepi programból a körbevezetés. Szóval, ha első héten folyamatosan elkésünk majd a munkából, akkor az a maguk hibája lesz – mondhattam volna, hogy a maga hibája, de tudom, hogy az ő szerepe ennél protokollárisabb és hogy igazából semmi köze az adminisztratív teendőkhöz. Még azt is megkockáztatnám, hogy azt sem tudja, hogy tulajdonképpen mit csinálunk itt. Na jó, ez azért erősen túlzás. És én nagyon is hajlamos vagyok az ilyen túlzásokra. De hát bemutathatja a politikusok emebri oldalát, most itt van rá az alkalom, mert úgy tűnik, mégis akad nekik. Kezembe kapom a cipőket és mezitláb indulok a hűvös lépcsőn felfele, ráérősen, hogy nehogy túlságosan előre menjek és elkeveredjek a rögtönzött idegenvezetőmtől.

Azért el kell ismerni, elég nagy mázlim van, hogy annyi ember közül éppen a miniszterbe botlok. Gyümölcsöző kapcsoatokra vágytam, és tessék, itt van egy. És mégis, valahogy nem akarok tolakodó lenni. Ami mondjuk megintcsak meglepő tőlem. Örülök, hogy egyetért velem, és nem háborodik fel rögtön. Egy nála konzervatívabb vén fószer biztos rámmordult volna. De nem, ő zavarbaejtően laza és szemtelenül fiatal. Megvárom, hogy töltsön magának, aztán visszadugom a flaskát a feneketlen táskába, és miuán elindulok a nyomában, kortyolgatok az italomat.
- Az nem lenne rossz. Kész labirntus ez a hely. Mérget vennék rá, hogy az egész tele van titkos folyósókkal – egy pillanatra megállok az egyik alvó portré előtt. Talán valamelyik volt miniszter vagy előljáró lehet, és ki tudja, talán éppen az ő potréja rejt egy titkos átjárót. Bár az túl egyértelmű lenne. Ennél azért többet nézek ki ezekből a britekből.
- Érdekes. És működik? Én mindig úgy képzelem, hogy ezek az emberek egy pillanatra sem képesek kizökkeni a politikából. Legalábbis én folyton ilyenekbe botlottam ott bent. Rém unalmas is volt – teszem hozzá csak úgy mellékesen, aztán követem a nyitott ajtón át. Olyan érzés, mintha egy szentélybe léptünk volna be. Minden olyan rendezett, minden olyan puccos, hogy öt évi fizetésemből sem lennék képes berendezni egy hasonló szobát. Nem mintha lennének ilyen céljaim. Érzem persze, hogy most valami kivételes történik, biztos vagyok benne, hogy a miniszter nem rángat csak úgy mindenkit a szobájába. De persze az is lehet, hogy pont ez a taktikája. Talán nem ártana óvatosabbnak lennem, egy hangyányival bizalmatlanabb is lehetnék, és nem kéne készpénznek vennem semmit, amit egy politikus kiejt a száján. Otthon legalábbis ezt tanultam meg azalatt a pár rövid év alatt. De persze nálunk már megint egészen más a helyzet.
- Köszönöm – biccentek felé őszinte hálával és lepakolom a kezemből a poharat az egyik méregdrágának tűnő mahagóni asztalra, nem törődve azzal,hogy esetleg a pohár alja majd nyomot hagy rajta, varázslattal úgyis pikk-pakk helyre lehet hozni. Leteszem a saját cipőmet a földre, majd a gyerekcipőt is mellé helyezem. Aztán egy pillanatra habozok és látványosan zavarba jövök, de nincs sok választásom, a miniszternek hátat fordítva felgyűröm a szoknyámat és a combomhoz erősített pálcát kézbe veszem.
- Öhm.. elnézést, de aurorként mindig kéznél kell legyen a pálcám és ennek a ruhának itt épp nincs zsebe – megköszörülöm a torkomat, anélkül, hogy ránéznék elmormogok egy baziteo bűbájt és az apró balerinák elkezdenek növekedni. Várok egy pár pillanatot, amíg el nem éri a saját elnyűtt cipőmnek a méretét, majd egy újabb pálcaintés után a növekedés is abbamarad. Olyan finom anyagból készült a kis cipő, hogy amikor beledugom a lábam, mintha egy egészen más világba csöppentem volna. Kezdett már fázni a talpam. Egy pillanatig tappogok benne, hogy ellenőrzzem, csakugyan eltaláltam-e a méretet,és csak utána pillanatok fel a miniszterre – Hamupipőke sem érezhette magát csodásabban, amikor beledugta a lábát az üvegcipellőbe. Bár szerény véleményem szerint baromira kényelmetlen lehet egy üvegcipellő, de hát mire képesek a nők mindenféle zokszó nélkül – meg sem fordul a fejemben, hogy a férfi valószínűleg nem ismeri a mugli gyerekmesét, amit egyébként tisztességes feministaként szívemből gyűlölök.
Egy pillanatig meglepődök a kérdésén, de aztán rájövök, hogy ez valószínűleg csak formalitás. Meg hát aztán miről is beszélgetnénk itt kettesben, ha nem ilyesmiről?
- Azt hittem, hogy már alaposan elcsevegtek erről a témáról a másik miniszterrel. De valójában nem sok jót mondhatok. Nem az a hely, ami említésre volna érdemes. Nem hiába akarok onnan elszabadulni, ha kell, örökre – fogalmam sincs, hogy miért hoztam fel ezt a témát, de hát tényleg nem tudok ódákat zengeni – De persze azért bájos hely a maga nemében. Ha kifejezetten szereti, hogy minden lépését megfigyelik, vagy vágyik egy kis friss levegőre és pár békés hétre a hegyikecskék társaságában, akkor határozottan tudom ajánlani. Itt valahogy sokkal inkább otthon érzem magam. Még akkor is, ha egyébként tejesen el vagyok veszve. Sőt, valahol élvezem is ezt a helyzetet – elveszem a poharamat és ismét belekortyolok az italomba. - Egyébként ne vegye zokon, gondolom, már nem először szembesül ezzel, de maga szemtelenül fiatal. Amikor azt mondták, találkozni fogunk a brit mágiaügyi miniszterrel, egy legalább hatvanas éveiben járó, karótnyelt, tisztes öregúrra számítottam. Az ezért elég figyelemreméltó.