Óvatosan húzom arrébb a nehéz, porlepte, vörös sötétítőfüggönyöket, amik halk sóhajjal adják meg magukat akataromnak; tekintetemet a csillagos égboltra szemezem és gondolatban messze szárnyalok ettől a helytől; abban az alternatív univerzumban ez az egész meg sem történt; nem több egy rémálomnál, amiből felébredvén, realizálom, hogy teljes biztonságban vagyok. De nem most, nem itt, nem ebben a házban, nem ezen falak árnyékába húzódva; ahol úgy érzem magam, akár egy kalitkába zárt rabmadár, kinek ketrece talán aranyból van, de lelke sohasem lehet elég szabad ahhoz, hogy bármit megtehessen; ha Igor képes lenne rá, valószínűleg még a gondolataimat is kontroll alatt tartaná, nem csak cselekedeteimet. Elnyomok magamban egy halk, formázatlan sóhajt, ahogyan ujjaimmal egy láthatatlan ráncot simítok le hálóköntösöm széléről; az álomnak már rég meg kellett volna környékeznie, de tudom, amint lehunyom szemhéjaimat, újra átélem annak a borzalmas napnak minden egyes pillanatát; a felejtés még nem nyomta rá bélyegét a jövőmre; továbbra is tanácstalanul szemlélem azt a járatlan ösvényt, ami előttem húzódik. Gyengéden rezzenek össze a neszre és halk zajra, ami vélhetően a nappaliból szűrödik be; kíváncsiságom felülkerekedik józan eszemen, tudni akarom, hogy vajon ki lehet az, akit szintén nem hagynak a démonai ilyen késői órában. Mielőtt a józan eszem felsikolthatna, addigra már át is lépem a küszöböt, kellően halkan vonva magamra Marcell figyelmét, ám megszólalni sincsen lehetőségem, a férfi rögtön magához ragadja a beszélgetés fonalát. Egy darabig méltatlanul figyelem őt; szögletes vonásait és ébenfekete tincseit; egész lényét, amint delejes képzelgésbe vonja a beszüremkedő Hold ezüstös fénye. Végül, teszek felé egy óvatlan lépést, ujjaimat magam előtt fűzöm össze, hogy még véletlenül se tegyek semmi meggondolatlanságot; mondjuk akár felé is nyújthatnám, elfogadva az italt, de egyelőre nem teszem.
- Nem azért vagyok itt, hogy a bátyám büntetéséről faggassalak. - ingatom meg a fejemet lassan, minek hatására pár kósza tincs az arcomba hullik, úgy pillantok fel a nálam jóval magasabb férfire. - Amit Igor tett, az nem volt szép és megértem, hogy bűnhődnie kell érte. Ő pedig vállalni fogja a tettei következményét, ebben biztos vagyok, ahogyan abban is, hogy neked már régen megenyhült a szíved az irányába. Legalábbis, merem remélni, hogy a zord külső mögött egy megértő lélek lapul.
Szavaimat követően akaratlanul is mosolyra rándul ajkam széle; tekintetemet kisebb nehézségek árán elszakítom Marcell-ről és a meglengetett üvegre szegezem. Még második blikkre sem tűnik úgy, mintha méreg lenne benne, sőt, mintha nem is alkohol lenne, ez pedig felettébb meglepő; az ember lánya abba a hamis illúzióba ringathatja magát, hogy a szomorú férfiak közössége hajlamos hajnalok-hajnalán az alkohol mámoros bűvkörébe menekülni, hogy minden bút és bánatot elfeledhessenek.
- Az attól függ… - hagyom nyitva a mondatot egy pár szívdobbanás erejéig; csak addig, míg a légzésem és szívverésem visszatér a normális kerékvágásba, s míg közelebb lépek a másikhoz, hogy ujjaink egy múló szekundum erejéig egymáshoz feszüljenek. - … hogy mi van benne. Jól jönne egy kis… búfelejtő. Csak a bátyámnak ne mondd meg, hogy ma este itt láttál, mert akkor lehet kitér a hitéből, vagy ami még rosszabb; elönti az agyát a vér és összezúz mindent a csinosan berendezett házadban. Ezt pedig te sem akarhatod, ugye?
Őzeket és kiskutyákat is megszégyenítő módon pislogok a férfire; hatalmas, barna szemeimben tükröződik a félhomályban fellelhető csillagok sokasága, s míg a feleletre, vagy valamiféle reakcióra várok, addig újra körbekémlelem tekintetemmel a csekély, ám annál nívosabb bútorzattal és portréval megáldott helyiséget. Be kell vallanom, hogy Marcell-nek, vagy a szüleinek igenis van ízlése; a hely nem kifejezetten az a halálfaló-szállás, amit a szó említése során az ember maga elé vizualizál. Ez akár egy csöndes, szeretetteljes otthon is lehetne; házaspárral, nevetgélő gyerekekkel, házimanóval, virágokkal a hátsó kertben.
- Mint tudod, az utolsó évemet a Roxfortban kezdem és… elképzelésem sincsen, hogyan fogok viszonyulni az ottani emberekhez. Mármint, ők… annyira… - keresem a megfelelő szavakat, elmémben mégis üresen lógnak, amiket nem tudok egymáshoz illeszteni, így csupán fogaimmal harapom be puha, rózsaszínes ajkamat; orcámat kellemes pír önti el. - Normálisak. Szeretnék közéjük tartozni; csak egy lenni a sok diák közül, akinek az a legfőbb problémája, hogy nem csinálta meg a Rúnaismeret házidolgozatot. Annyira nagy kérés ez?
Nem realizálom a tényt, miszerint úgy megnyíltam Marcell előtt, akár egy könyv, amit kedve szerint olvasgathat és lapozgathat; nem is szokásom mindenkivel ilyen bensőséges hangulatban cseverészni, de a másik megnyugtató és biztonságot keltő aurája nem hagy semmi kivetnivalót maga után. A legelső pillanattól fogva megbízok benne, mert tudom, érzem, hogy akarattal soha nem bántana. Engem nem.

Talán nem a megfelelő emberrel hozott össze a Sors ma éjszaka; talán nem a megfelelő embernek nyílok meg teljesen és kérem ki őszinte tanácsát az életem további alakulásával kapcsolatban, sőt, Marcell szavait követően ez a bizonyosság egész valóságos formát kezd ölteni. Alig látható mosolyra rándul szám szeglete; sokkal inkább betudható egy kedves kis grimasznak, szavaimmal azonban nem mondok ellent, de nem is erősítem meg véleményét a férfinek; a külső nem minden, a külső csupán egy szép máz, ami a jó genetika, a helyes táplálkozás és pár más összefüggés eredménye. Egy múló váz, egy elporladó hüvely, minek belsejében van a tartalom; egy apró sóhajtást követően vonom magamhoz az alkoholt és bőségesen töltök mindkét pohárba annak tartalmából; torz grimaszba szaladnak finom vonásaim a legelső kortyot követően, ugyanis hiába az orosz származás, ha az alkohol, mint olyan, egyáltalán nem szerepel a képzeletbeli kedvencek listáján.
- Te is jól ismered őt; tudod, hogy soha nem könyörögne más bocsánatáért, mert túlságosan is büszke ahhoz, hogy ezt megtegye. Belül talán a lelkiismerete felfalja, de ezt a külvilág számára már csak azért se mutatja meg; nehogy úgy érezze, ezzel más elérte a célját. - akaratlanul is nosztalgikus mosoly játszadozik ajkaimon; ha akarnám se tudnám letagadni, mennyire jól ismerem a testvéremet, a vőlegényemet, a másik felemet; vannak pillanatok és szituációk, mikor talán bölcsebb döntést tudnék hozni Igor számára, mint ő maga. - De tényleg nem szeretnék most erről beszélni.
Lassan ingatom meg fejemet, még egy kortyot eltűntetve a poharamból; a kesernyés ital jólesően marja végig nyelőcsövömet, egy apró tűzlabdát varázsolva gyomromba; a folyékony bátorságtól még tettrekészebbnek és még merészebbnek érzem magam; még pár korty és olyan kérdéseket fogok feltenni, amiket józanabb pillanataim egyikében bizonyára ötvenszer átrágnék még előtte. De Marcell egy érett, tapasztalt férfi, ráadásul a Nagyúr seregének egyik tiszteletbeli tagja; elképzelhető, hogy választ tud adni a soha ki nem mondott kérdések tömkelegére, jobb esetben még titokban is tartja mindezt a testvérem előtt. Lassan biccentek egyet szavaira; teljesen igaza van, a Roxfort az a hely, ahol elkezdhetem életem további részének alakítását, ahol lerakhatom az alapköveket, abban azonban már nem vagyok ennyire biztos, hogy Igor is pártolná döntéseimet; amik olykor teljesen eltérőek a nézeteitől. Mire azonban most magamhoz ragadnám a beszélgetés fonalát, addigra Marcell tesz egy lépést felém; akaratlanul is odakapom pillantásomat, felmérve esetleges tetteit, a szívem azonban közelségétől és kérdésétől duplázódik meg azonnal.
- Nem, egy kicsit sem félek tőled. - a nemrégiben elűzött kellemes pír most visszaköltözik orcámra; szégyellősen sütöm le tekintetemet, de az egész nem tart tovább a pillanat törtrészénél, utána ugyanis kihívóan nézek a cirmos íriszekbe; felfedezve gazdája arcának minden ismerős és eddig ismeretlen vonását. A mesében is egy daliás herceggé változott a rút Szörnyeteg, kinek külseje alatt egy megértő szív lapult; Marcell esete sem különb, azt leszámítva, hogy a férfi igazán helyes géneket örökölt. - Nos… meghallottam a zajokat és kíváncsi voltam, ki lehet az, aki ilyen későn még fent van. Tény és való, hogy hallottam rólad sztorikat és pletykákat, de jobb szeretek a saját szememmel meggyőződni erről és hát… eddig még semmi olyat nem tettél, ami bebizonyította volna ezeknek az igazságtartalmát. Nem tudom, miért gondolod azt magadról, hogy egy szörnyeteg lennél, holott valójában kedves és érző szíved van.
Fogalmam sincs, mégis mi mondatja mindezt velem, de egyáltalán nem bánom meg; talán még szavaim súlyát sem realizálom, de az üres poharam bizonyítja jelenlegi állapotomat. Mire a józan eszem felvehetné a tempót, addigra kurtán, de gyorsan szelem át a kettőnk közé feszülő távolságot; ujjaimmal gyengéden simítok végig a férfi zakóján, lágyan igazítva meg azt; lesimítva a nem létező ráncokat.
- Ha valaki szörnyeteg, akkor az a családomról mondható el. - apró sóhaj szakad fel tüdőmből, mielőtt folytatnám; réveteg tekintetem az ujjamon feszülő gyűrűre esik. - Tudom, hogy ez hagyomány, amit tisztelni kell és tényleg szeretem Igort, nála jobbat elképzelni sem tudnék, de… néha úgy érzem, mintha egy aranykalitkába zártak volna; elvéve a választás lehetőségét, a szabadságot. Ha házasodnál, te is szerelemből tennéd, nem?
Kérdőn tágulnak ki pupilláim; fogammal lágyan harapok bele rózsaszínes ajkamba. Tényleg kíváncsi vagyok a véleményére, s talán máskor, más körülmények között szívesen ringatnám magamat egy hamis illúzió képébe.