Egészen két hónapos koromig azt hitték az emberek, hogy az anyám egy bizonyos Gwendoline Hart nevezetű, 18 éves Tesco áruházi dolgozó, aki a bolt konzervrészlegén adott életet gyerekének zárás után. Szegény csajnak két hónapba telt, míg egy magánkopóval fel nem kutatta a valódi anyámat, aki Northamptonshire északi részén élt, és csak átutazóban dobta be az újszülöttet az akkor még egyedüli Tescoba. Férjes, dúsgazdag, szépkorú asszonyként nem igazán tudott számot adni arról, hogy hogy sikerült engem összehozni, annak ellenére, hogy a férje egy himlőjárvány következtében gyerekkorában nemzésképtelenné vált, így jobbnak látta, ha megszabadul tőlem. Taknyos kölyökkoromban, a Northampton-London között húzódó gyorsvasúti járaton, amit valódi otthonomnak tartottam sokáig, gyakran azon fantáziálgattam, hogy Gwendoline Hart az anyám, és évekig eljárogattam a northamptoni Tescoba, ahol most is dolgozik egyébként, és tavaly előléptették az áruház menedzserévé. Annyira magán kívül volt, hogy meghívott egy sörre a műszakja után. Persze fogalma sem volt róla, hogy én vagyok az az ocsmány csecsemő, aki kishíján a nyakán maradt.

Apám más történet.
Anyai nagyszülei egy köztiszteletnek örvendő varázslócsalád leszármazottjai voltak. Az Abszolúttól nem messze éltek, egy kedves, jól bútorozott polgári lakásban, jó szomszédokkal, szép szobanövényekkel. Ki tudja, talán még macska is volt. Nekik volt egy lányuk - ugye apám anyja - aki mindmáig egyetlen jól beazonosítható célt ért el az életében: hogy ezt az örökletes köztiszteletet a porba tiporta.
Aránylag korán lelépett otthonról, ami nem is lett volna akkora baj, ha az útja tovább viszi a Zsebkoszköz egyik kuplerájánál. Itt most jöhetne egy rendkívül alpári, ámde kedves történet arról, hogyan lett ő a helyen harminc éves korára az új Madame, de ugye én most apámról akarok mesélni. Térjünk is talán rá.
Apám klasszikus férfiszépség volt – ha már így kérdezed, IGEN, TUDOM, hogy ijesztően kevés vonását örököltem – mindig is színész akart lenni, de különösebb tehetség híján, miután a Roxfortból kicsapták, végül az anyja alkalmazta. Onnantól gyakran látták az utcasarkon ácsorogva, hol a Zsebkoszközben, hol pedig Soho azon részein, ahol csak ritkán jár párban a szellem és az erkölcs. Fiatalok, idősek, férfiak, nők… és egy volt ebben a sorban az a Northamptonshire északi részén élő nő is, akire anyámként hivatkoztam, és aki szabályosan pánikrohamot kapott, mikor megtudta, hogy ad1.) létezik a Roxfort ad2.) a Roxfortban boszorkányok és varázslók tanulnak ad3.) én pedig felvételt nyertem oda.

Szerintem el nem ítélhető módon innentől igyekeztünk a lehető legkevesebb időt egymás társaságában tölteni. Apámat leköti a munkája (köszöni, jól el van vele, kiderült, hogy minden színészi vénáját hasznosítani tudja benne), így a nyári szünetek és a karácsonyok végtelen sorozatát jellemzően nagyanyám púderporos lakásán unatkoztam végig, miközben bárki, aki megfordult arra, módszeresen keresztül nézett rajtam.

Remus „a világon bárkinél jobban tudok szenvedni” Lupin épp azt csinálta, amihez a világon a legjobban értett: James mágiatörténet házi feladatát. Szolgaian, ámde kevés átéléssel. Utoljára azon kaptam rajta, hogy a pennája végével kis szívecskéket rajzolt a lap szélére. A szívecskék közepén egy-egy helyes kis M. Vagyis hát lényegében nagy M betűkről beszélünk, a kis az inkább csak ilyen becéző-jelzőszerűség akart lenni. Ez világos, nem?
Az állam az asztallapon pihent, vagy nem is annyira az asztallapon, mint a magam félkész házi dolgozatán. Igyekeztem nem túl aggódni a dolgot, ami azután, hogy akkor dőltem rá, mikor a tinta még nedves volt, és így az állam nagy valószínűséggel el is kente az egészet, igazán nem kis teljesítmény. De hát nem, nem volt miért aggódni. Amúgy is pocsék volt az egész. Amúgy is elszállt minden ihlet. Még szorongattam ugyan a pennát, de inkább csak az önámítás kedvéért, hogy ezt még lesz erőm folytatni, pedig Newton Scamander utazásainál sokkal jobban érdekelt, hogy mégis ki lehet az az M, akit Remus épp igyekszik különös kegyetlenséggel lesatírozni a lap széléről. M, mint? McGalagony? Nem nőttünk már ki belőle? Ki fogunk nőni valaha is?
Sóhajtottam, már-már teátrálisan hangosan, csakhogy Remus fürkésző szemei rám tapadjanak, és tanúi legyenek annak, hogyan tápászkodok fel az asztallapról és kezdem el dörzsölgetni az államra kenődött tintát.
- Csak szétkented. – mondta a segítőkész szándék leghalványabb jele nélkül. Vállat rántottam, aztán felkönyököltem. Ránéztem a lapomra. Az elkenődött sorok között még mindig jól kivehetők voltak a „LESZAROM AZ EGÉSZET”, a „SEX PISTOLS”, az „I LOVE WEED”, vagy épp az „ÉHES VAGYOK” szavak. Egy ideig bámultam, aztán határozatlan mozdulatokkal megfogtam, félbe téptem, aztán azt is félbe, és azt is, és azt is, és azt is, aztán már nem ment tovább, de azért csak próbálkoztam egy ideig. Végül inkább feladtam. Szétszórtam a fecniket a földön. Most Remus sóhajtott. Ha nem is pont csalódottan, de pont úgy, hogy az emberen szokás szerint kitörjön a bűntudat, lehajoljon és el kezdje összeszedegetni a fecniket.
Szóval ezért van az, hogy valahol az asztal alatt kúsztam épp, mikor betoppant Sirius. Egyébként a könyvtárban aránylag ritkán látni őt, ezért érzem fontosnak, hogy erről külön is beszéljek.
Levágódott Remus mellé, történetesen az én helyemre, míg én zavarodottan pislogtam az asztal alól kifelé.
- Bármit is fizetett neked James, a kétszeresét adom, hogy nekem add ezt a szart. – mondta Sirius.
- Kopj le. – felelte Remus, aztán a tipikus szenvedő hangnemén még hozzátett pár jól begyakorolt passzust, hogy amúgyismitképzelnekróla, meg hogy ezkülönbensemJamesélesz, meg ilyenek.
- Én megcsinálom neked. – szóltam egy ponton közbe. A szavaimat előbb átható csönd, aztán meg öblös nevetés követte. Egyébként Siriustól aránylag nem ritka ez a reakció, szóval nem érzem fontosnak, hogy erről tovább beszéljek.

Néha elég nehezemre esik elhinni, hogy James és én barátok vagyunk. Mármint annyi minden szól ellene. Például, hogy képtelen elfogadni a második reggeli létjogosultságát, vagy hogy szerinte iszonyatosan undorító dolog kétnaponta fürödni, és utána visszavenni azt az inget, amit előtte viseltél napokig. Talán emiatt nem hívott meg magához nyárra sem, dacára annak, hogy Remus és Sirius, sőt, Lily Evans?? is Potterék kúriájában töltötte a nyár tetemesebb részét. Nem mintha változtatott volna valamin az, ha meghívott volna. Úgyis nemet mondtam volna. Nem érzek semmit kellemetlenebbnek ezek a világon, mint Potter házaspár családi fészkét, a konszolidált kis aranyvérű létük minden egyes apró részlete képes az őrületbe kergetni. “Mik a céljaid, Peter? Na és találtad ki már, hogy mit csinálsz, ha elvégzed a Roxfortot? Ez egy nagyon fontos dolog, mi a véleménye a szüleidnek?” Semmi, bassza meg. Fogalmuk sincs, hogy mi történik velem, még annyira sem mint nekem. Anyám abban a hitben él, hogy az iskola még minimum egy évet tart, vag kettőt, az apám meg azt hiszi, hogy az anyám mindent kézben tart. Soha nem beszélnek egymással, amit meg belőlem nagy nehezen harapófogóval ki tudnak húzni, azzal nem mennek sokra.
Tüntetően bámulom az üres tányért, aztán a monton mozdulatokkal, kínos lassúsúggal kérődző Jamesre emelem a tekintetemet. Most, hogy ketten maradtunk a reggelizőasztalnál, mintha teljesen megnémult volna. Persze, mert eddig a bennfentes nyáron történt eseményekről susmogtak, most meg hát nics itt miről beszélni. Egy darabig farkasszemet nézünk, majd figyelem, ahogy a sokat rágott falat átszivárog az emelkedő ádámcsutka mellett. Merlinre, mindjárt kifordul a szájából a kaja! Hogy lehet ilyen lassú, ha evésről van szó?
Érzem, hogy a nyál összegyűl a számban, ahogy a még félig tele tányérját bámulom. A baconös tojás már biztosan teljesen kihűlt, de üsse kavics, én még képes vagyok hidegen is megenni, ha ezen múlik. James tekintete valahová a vállam fölé vándorol. Szolidan, de nem túlságosan érdekldő arcot vág, leereszti a villát, és én anélkül, hogy hátrafordulnék, tudom, hogy vagy egy új kvidicsseprű vagy egy pár csöcs lehet a dologban. Türelmetlenül forgatom a szemeimet, amit ő tökéletesen figyelmen kívül hagy, így egy mély, panaszos sóhaj kíséretében megszólalok.
- Akkor azt már nem kéred, ugye? - tekintetemmel hivogató jelet küldök a fél tányér, kihűlt baconös tojás felé, de mivel ez hatástalannak bizonyul, kézzel is rásegítek, és éppen csak egy picit emelkedi meg a hátsóm a székről, amikor magam elé húzom.