- Öltözz fel, mert megyünk... - kopogás nélkül nyitok be Dakota szobájába, de csak a sötétséget megtörő holdfénnyel és a bevetetlen ággyal találom szemben magam. A húgom történetesen nincs a szobájában pedig itthon kellene lennie. Két órával ezelőtt néztem be a szobájába és ugyanez a látvány fogadott, azóta túl vagyok egy mélyenszántó beszélgetésen az apámmal, akinek percről percre be kellett számolnom a minisztériumban eltöltött napjaimról. Csak egymás után közöltem a száraz tényeket miközben gondolatban már vagy ezerszer megöltem az apámat, de ő csak tovább forgatta a dobókockát az ujjai között – aminek sosem láttam értelmét, de azt hiszem így menőbbnek látszott tőle. Ki tudja talán később majd nekem is lesz ilyen idétlen szokásom, amikor jampecnek akarok tűnni a fiam előtt. Bár biztos, hogy valami hatásosabb módszert fogok választani például valami egzotikus állatot fogok simogatni miközben szigorúan nézek rá és tíz percenként bólintok egyet meg odanyögök egy komoly „jól van, fiam”-ot.
Mindez viszont nem változtat azon a tényen, hogy Dakota már megint eltűnt. Csak remélni merem, hogy nem volt olyan bátor, hogy egymaga nekivágjon Londonnak és valami hülyeséget csináljon. A délelőtt folyamán többször említette, hogy baromira unatkozik de nem kimondottan foglalkoztam vele, mert lekötött a Próféta aznapi száma, amiben valami különös kegyetlenséggel elkövetett sárvérű család meggyilkolásáról írtak és eszembe jutott, hogy Alecto nagyon lelkes volt pár napja valami miatt amit nem volt hajlandó elmondani.
Pár percig csak állok némán a szoba közepén és gondokozom a lehetséges opciókon, hogy vajon hová is mehetett de ember legyen a talpán, aki képes valami összefüggést találni Dakota cselekedeti között. Végül csak, hogy csináljak valamit felhajtom az ingem ujját és a zsebembe süllyesztem az egyik kezem míg a másikkal az orrnyergem masszírozom, amikor egyszer csak beugrik: faház.
Nagyon régen voltam már a házban, ahol gyerekként olyan sokszor elbújtunk Dakotával a szüleink elől vagy éppen ha valami puccos partit rendeztek a házban és nekünk nem volt kedvünk a többi gyerekkel játszani. Természetesen azok a kölykök akik követtek minket ide és voltak olyan merészek, hogy bejöjjenek a házba, nos azok csúnyán el lettek verve – természetesen utána én is megkaptam a magam büntetését, de megérte. Ez a mi menedékünk volt.
A mi menedékünk aminek az ajtaját nyitom és ott találom a húgomat egy ismeretlen sráccal, félre nem érthető pózban. Egy pár másodperc erejéig mérlegelem a lehetőségeimet. A szemeim szikrát szórnak ahogy a tekintetem a páros egyik tagjáról a másikra siklik, ahol a másik annyira el van merülve a húgom bájaiban, hogy nem is veszi észre, hogy társaságot kaptak.
Nem törődöm Dakota kérlelő tekintetével, ahogy a hangja sem enyhíti a haragot, amit most érzek miközben az arcomról nem sok érzelmet lehet leolvasni. Amikor megjegyzi, hogy csak egy mugli a szám rándulása jelzi, hogy képben vagyok és nem váltam szoborrá. Egy lépéssel szelem át a köztünk levő távolságot és ragadom nyakon a srácot, hogy aztán minden tiltakozása ellenére a falhoz nyomjam és jó erősen gyomorszájon vágjam. Összegörnyed és lecsúszik a padlóra, de nem menekül meg ennyivel. Ha már mugli, akkor megkapja azt a tiszteletet tőlem, hogy muglihoz méltóan bánok el vele és nem érzékeltetem alsóbbrendűségét azzal, hogy előkapom a pálcám és egyetlen átokkal elveszem tőle az életét. Most nem.
Még jó, hogy feltűrtem az ingem ujját így nem lesz az egész anyag tiszta vér. Az öklöm a srác orrával találkozik és fájdalmasan reccsen egyet a csont, ahogy megadja magát a kemény ütésnek. Nem törődöm a nyögéseivel, tovább püfölöm az arcát amit már nem csak a saját vére borít, hanem a felszakadt bütykömből csordogáló aranyvér is. Aztán egyszer csak nem védekezik tovább, nem mozdul és fogalmam sincs, hogy azért mert meghalt vagy csak éppen elájult. Mindenesetre feltápászkodom és a srác levetett pulcsijáért nyúlok, ami az egyik kanapéra lett hanyagul rádobva majd beletörlöm a kezem.
- Mégis mi a fenét képzelsz magadról, Dakota? - elkapom a csuklójánál fogva talán sokkal erősebben szorítom, mint ahogy azt kellene de nem érdekel – Egy muglival? Most komolyan? - közelebb rántom magamhoz, hogy már csak centik válasszanak el tőle és vészjósló tekintetettel nézek le rá. Ilyenkor bezzeg olyan törékenynek, olyan picinek látszik – Behoztad őt ide, ahová még más aranyvérű kölyköket sem engedtünk be soha. Csalódtam benned – elengedem a kezét és ellépek mellette, a szekrényhez amit már idősebb korunkban töltöttem fel apám whiskyjeivel. Most pont kapóra jön, hogy olyan előrelátó voltam régen. Letekerem a kupakot és nekidőlök a szekrénynek miközben iszok egy kortyot a maró folyadékból és szótlanul meredek magam elé.