Vékony ujjaim szaporán kalapálják a mögöttem lévő üzlet falának évszázadokkal ezelőtt leválásnak indult vakolatát. Alsóajkam csócsálva átkozom a pillanatot, mikor belementem ebbe az őrültségbe. A találkozással semmi bajom, épp ellenkezőleg, rég látott ismerőssel összefutni mindig kellemes dolog, bőven van miről mesélnünk egymásnak, témából kifogyni kétségtelen, hogy nem fogunk. Ötlete azonban több, mint kellemetlen számomra. Mióta csak ismerem, voltak különös szokásai, a „bújj el és ránts be magadhoz, mielőtt bárki észrevenné” dolog azonban még tőle is soknak tűnik. Megértem persze, férje féltékeny típus, lassan, akadozva forgó agytekervényei nehezen értelmezik a, ne bomolj, csak barátok vagyunk, kifejezést, mégse hiszem, ez lenne a megoldás a veszekedés elkerülésére. Ennek ellenére belementem persze, mert, ahogy Ő, úgy én se voltam teljesen normális soha.
Hosszat sóhajtva ellenőrzöm az időt, majd hátam a hűvös kőnek vetem. Korán jöttem, van még időm tervezgetni, s kitalálni, azt a gyakorlatba miként viszem át. Lenne még min merengenem bőven, mégis, újra és újra azon veszem észre magam, hogy morbid elragadtatással hallgatom a kis utcarész bejárata előtt elhaladók hangos szóváltását. Kifejezetten hasznos most, hogy az emberek képtelenek úgy beszélni, hogy azt ne hallják a körülöttük lévők is ugyanolyan tisztán, mint mondandójuk címzettjei.
Könnyeden kopogó cipő hangjára kapom fel végül fejem. Ismerősöm elmondta, mit visel, mire figyeljek, nehogy véletlenségből valaki mást lepjek meg, s ez épp annak hangzik, amit a mai napon ő akart hordani. Közelebb óvakodok hát a főutcához, szaporán pislogva mérem végig a felbukkanó lányt. A néhány másodpercnyi idő alatt, mit végigmérésére szánhatok, azt állapítom meg, ő, kire várok.
Gyorsan nyúlok felé, jobb karommal átfogom derekát, másik kezem tenyerét szájára tapasztom, megakadályozva, felkiáltson, majd már be is rántom magam mellé. Reagálni se hagyom, felém fordítom, így nyomom gyengéden a falnak és… hoppá. Szemeim elkerekednek, arcomból kifut a vér. Így is feszült, s ideges voltam, most azonban egész testemen remegés fut végig. Megfordul fejemben bár, rögvest elengedem szerencsétlen áldozatom, végül mégis meggondolom magam. Jobb lenne elmagyarázni talán előbb, mit művelek és miért, mielőtt megátkozna, vagy aurorok után kiáltana, esetleg mindkettőt megtenné. Gondolataim el is kalandoznak a következmények irányába, röviden elmerengek azon, melyik is lenne a legkevésbé rossz lehetőség, de amint visszatér tudatomba, nagyon nem jó pillanat ez erre, magamra dühösen horkantva megrázom fejem hevesen, elérve, arra koncentráljak ismét, amire kell.
– Sajnálom, nem… basszus, figyelj, elengedlek, ha megígéred, hogy nem átkozol meg és a kiabálástól is eltekintesz – igyekszek bizalomgerjesztő, megbízható arckifejezést ölteni magamra, habár fogalmam sincs, mekkora jelentősége lehet valami ilyesminek ebben a helyzetben.
– Eszembe se jutott bántani téged – teszem még hozzá gyorsan, reménykedve abban, nyugodtabb, megértőbb típusú lányt fogtam ki, bár a korábbiak után nem hiszem, valóban van esélye annak, hogy ekkora szerencsém lesz.

Xavier & Emmeline

Meglepő, hogy a dolgok milyen gyorsan megváltoztak az évzáró lakoma óta. Minden olyan furcsa. Az emberek sokkal csendesebbek lettek, és én se tudok már úgy menni, hogy egyedül vagyok. Mindig a hátam mögé nézek, hogy megnézzem van-e valaki a hátam mögött.  Mindenfelé csak komor tekintetű felnőtteket látok, a legtöbb diák behúzódik az egyik kis üzletbe, meghúzza magát és inkább társaságban van. Nem lehet már megbízni senkiben sem. Nem biztonságos semmi.
Grace Peterson halála. Még mindig alig bírom felfogni, hogy mi történt. Mi történt, ezzel a gyönyörű, kedves és segítőkész lánnyal? Hogy lehet valaki képes arra, hogy megölje? Remélem az illető nagyon is megbánta ezt az egészet, bár nem hiszem, hogy éppen azon gondolkozna, hogy miért tette ezt a lánnyal. Grace-el nem voltunk barátok, csak beszélgettünk néha-néha, de a mai napig kiráz a hideg ha csak meghallom a nevét, vagy meglátok egy hugrabugost.
Előre nem tudtam, hogy jó ötlet egyedül jönnöm le a faluba. Legalább megkérhettem volna az új barátomat, akiről amúgy nem tudom, hogy most egy párt alakítunk vagy sem. Azon az estén csókolt meg először, és nyáron is találkozgattunk, de az évnyitó óta nem láttam. Mi történhetett?
Ezekkel a gondolatokkal fordulok be egy kisebb utcába, ahol csak egy fiú dől neki a falnak. Kezemben csak a táskám, amit erősen szorongatok. Sötét van, ezért nem tudom kivenni, hogy ismerős-e a fiú. Már épp mennék el mellette mikor a kezemhez nyúl, megfordít és a kezét a számhoz szorítva nyom a falnak. Minden erőmmel próbálok sikítani, de hang se jön ki a torkomon. Az arcom verejtékezik megállíthatatlanul, a táskám kiesett a kezemből. Hirtelen enged a szorításán a fiú, én meg rögtön levegő után szomjazom. Egy időbe telik, amíg magamhoz térek a sokkból. Csak ekkor nézek fel a fiúra.
- Engedj el! – mondom idegesen, miközben a táskámra tekintek.
- Rendben, nem köplek be. – egyezek meg a fiúval. – Ki vagy? És miért tetted ezt az.. egészet?




Remélem megteszi • • 312 szó • • Ruha • • Zene • • ©

Türelmetlen idegességem minden eltelt perccel magasabbra hág. Átkot küldök fejemre újra és újra, amiért oly könnyedén berántottak a sírba, amiért szokás szerint kiürült elmém a fontos pillanatban, ellehetetlenítve, hogy kifogással hozakodjak elő, pedig még egy rendkívül átlátszó is megtette volna. Némiképp vigasztal a gondolat ugyan, akár fejen állva is pöröghettem volna, makacsságát bevetve barátom elérte volna mindenképp, kedve szerint cselekedjek, akár tetszik, akár nem.
Ujjaim a falon népszerű dal ritmusára koppannak, melynek címe, előadója nem jut eszembe, s míg ezen merengek, figyelmem, ha rövid időre is, kínos helyzetemről elterelődik, kevés nyugalommal töltve fel. A rideg valóságba ismerős cipőtalpak koppanása hív vissza, durván rántva ki egyre mesésebbnek tetsző álomvilágomból. Testem megfeszül, idegszálaim átmenet nélkül már a jelenre koncentrálnak. Figyelmem megosztani többé nem hagyhatom, hallgatózok, szemeim is hatalmasra tágítom, izgatottan várva a megfelelő időpontot első lépésem megtételére.
Hibának helye nincs, kellemetlennél rosszabb lenne másvalakit kapni el, különösen a mostani nehéz, félelemmel teli időkben. Sérülést nem okoznék senkinek ugyan, arról ezt már elmondani nem biztos, hogy lehetne, kit ijesztő helyzetbe kényszerítek akaratlan. Ellenőrzésre sok idő azonban nem adódik, néhány pillanatot tudok csak kihasználni arra, végigmérjem az előttem elhaladót, el is döntve rögvest, az–e kire várakozok.
A másodperc törtrésze alatt mozdulok. Gyengéd határozottsággal ragadom meg a lányt, s már be is rántom, magamra büszkén a jól végzett munkáért. Örömöm nem tart sokáig, a szerencse bokán rúg ismét. Amint a hölgyet magam felé fordítom, fény derül hatalmas tévedésemre. Megpróbálom hát a lehetetlent egyből, s igyekszem megértetni vele, bárminek tűnjön is, valójában nem volt semmilyen rossz szándékom.
– Máris – biccentek kérésére azon nyomban. A teljesítést megelőzően azonban követem pillantását, csak bizonyosságként. Táskája láttán ráncok mélyednek el homlokomon, fogalmam sincs, képes lenne–e orvul rám támadni, de nem is számít, a biztonság most mindennel fontosabb, részletkérdés csupán, ha ezért paranoiás látszatát keltem. Lábfejem a táska felém eső pántjába akasztom, némiképp oldalra dőlve, s miközben elengedem a lányt, el is húzódva közeléből, magammal rántom azt is, gondosan ügyelve rá, hátam mögé kerüljön, nehezen elérhető helyre.
– Köszönöm. Xavier vagyok és őszintén sajnálom a történteket, összekevertelek valakivel. A hajad, a ruhád ugyanolyan, mint azé, akit vártam és pont akkor jöttél, amikorra megbeszéltük a találkozót – reményeim szerint némiképp megnyugtatón hangzik mindez, még ha legalább ennyire érthetetlen is, miért akarnék bármilyen ismerőst berántani ide úgy, ahogy azt vele tettem.
Beszéd közben feltűröm ruhám ujját, kis gondolkozást követően végül mindkét kezemen, majd felmutatom alkarjaimat, miket nem csúfít el semmilyen jel. Elég beszédes ez önmagában is ugyan, mégis elmagyarázom röviden, miért is művelem most ezt.
– Nem vagyok halálfaló, nincs semmilyen hátsó szándékom, se veled, se mással – elmerengek röviden azon, nem tesz–e ez vajon még gyanúsabbá, de visszavonni szavaim már nem tudom, ismét reménykedhetek hát csak a legjobbakban.

Xavier & Emmeline

Nem tudnám sose megmondani, hogy a fiú miért teszi ezt, mivel őszintén, nem gyakran szoktak sötét utcákon hirtelen a falhoz szorítani. Minden erőmmel sikítani próbálok, de a sokktól nem jön ki egy hang se a torkomon. Ütni is próbálok, de a parányi ökleimet nem arra tervezték, hogy verekedjek. Arra utasítom a fiút (vagy inkább kérlelem), hogy engedjen el. Valahogy ez sikerül.
A ruhámat és hajamat igazítom meg, próbálok visszatérni fejben és megemészteni a történteket. A táskám felé pillantok, és meglepődötten látom, hogy már nincs ott. A fiú mögött van, aki a táskához vezető utat elzárja. Őszintén minden utat elzár előlem.
– Örülök a találkozásnak Xavier, én Emmeline. Hmm, azért nem kellett volna a falhoz szorítanod, de elhiszem. Kivel kellett volna találkoznod, ha szabad kérdeznem? - a kedves hangnemem még mindig megmarad, talán túl kedvesen beszélek, de nem érdekel.
Miközben újonnan megismert "barátom" beszél, feltűri a ruhájának ujját, majd mikor végzett azzal az alkarját mutatja felém.
– Öhmm, oké, ez egy kicsit gyanús.. - mondom bizonytalanul.
Körbenézek, hátha van-e valaki a közelben, de csalódnom kell: nincs itt senki se.
Bele se merek gondolni, mi történt volna akkor, ha egy halálfaló kapott volna el. A gondolattól is kiráz a hideg.
– Visszakaphatnám a táskám?


Remélem megteszi • • 312 szó • • Ruha • • Zene • • ©

Van az a pillanat, mikor nem tudod, hogyan tovább, mikor szíved szerint sötétben bujkálnál, fejed a falba vernéd, vagy annak koponyáját csapkodnád ütemesen valami igazán keményhez, ki ebbe a kellemetlen helyzetbe hozott, vérmérsékletedtől függően. Dönteni eme rengeteg lehetőség közül nem tudok, magyarázkodást választom hát, igyekezvén elsimítani kapcsolatunk kezdetének hatalmas, szúrós göcsörtjeit. Bevetem minden nem létező bájam, s tudásom, úgy érzem mégis, előrébb nem sokat haladok, és ha véletlenül mégis, egyből lépek is hátra kettőt.
Utasítása rögvest cselekvésre késztet. Habozás nélkül engedem el, bocsánatkérő mosolyt is villantva felé. Nem csak megjátszom sajnálatom, őszintén bánom, így alakult, őt kaptam el végül ahelyett, ki erre felkészülten érkezett volna. Fogalmam sincs, vele most mi lehet. Eljött–e egyáltalán, vár–e valahol, türelmetlenül toporzékolva, megbízhatatlanságom szidalmazva. Időm nincs elég azonban, hogy ezen gondolkozzak, el kell érnem valahogy, a történtekről elfeledkezzünk, de ehhez meg kell akadályoznom, áldozatául essek a lány egyik varázslatának, jobb ötletem nem lévén hát lábam táskájába akasztom, magam mögé dobva azt, elállva egyúttal hozzá vezető útját tulajdonosának.
– Kedves tőled, hogy hozzátetted, örülsz – vigyorodok el haloványan, meg is feledkezve egy pillanatra talán helyzetünkről szórakozottságomban, ahogy felvillan előttem a gondolat, a jólneveltséget néha még az ilyen kellemetlenségek se nyomhatják el. – Igen, tudom, sajnálom, nem téged akartalak elkapni. Egy régi iskolatársammal. Elsős kora óta vannak különös dolgai – megrántom vállam, arcomra pedig halvány, örömteli mosoly kerül, ahogy eszembe jutnak közösen eltöltött éveink. Messze nem rajongtam akkor a hasonló ötletekért, visszagondolva azonban közel se volt olyan rossz sorom, mint azt hittem akkoriban.
– Sejthettem volna – vakarom meg tarkóm, felnevetve kínomba. Éreztem, talán rossz ötlet ily egyértelműen leszögezni, tőlem félni nem kell, ártani senkinek se akarok, hiszen a mellékelt ábra egész mást mutat.
– Egyelőre inkább nem. Tehetek valamit érted? Szeretném jóvátenni ezt az egészet – széttárom karjaimat, jelezve, egyszerre utalok mindenre, a berántástól kezdve a falhoz szorításon át egészen addig, hajlandóságot cucca visszaadására nem mutatok.
– Bármit kérhetsz, komolyan. Kivéve a táskád, míg meg nem nyugszol egy kicsit jobban – odaadom neki hamarosan, megtartani nem áll szándékomban, pillanatnyilag úgy érzem azonban, nem habozna megátkozni, ha pálcája keze ügyébe kerülne.