Szóval ültem a bűbájtan tankönyv felett, és csak arra tudtam gondolni, hogyha Crouch Junior sikerrel jár és elintézi, hogy kicsapjanak innen, akkor végül is tök feleslegesen öltem bele ezt az elmúlt két órát a negyediktől a hetedik fejezet áttanulmányozásába. Jó, na, hazudtam, mert azért arra is tudtam, gondolni, hogyha Crouch Junior sikerrel jár és elintézi, hogy kicsapjanak innen, akkor legalább nem kéne neki azt az örömöt megadnom, hogy hagyom, hogy az elmúlt napokban valami furcsa gyomorgörcs kerülgessen. Mondanám, hogy ez biztos csak ételmérgezés, de történetesen harmadik napja egy rohadt falat nem csúszik le a torkomon, de… de hát fő a pozitív hozzáállás.
Miért lenne rossz nekem, ha nem lennék többé Roxfort diák? Egyedül anyám lenne dühös, de ezt… ezt talán még el tudnám viselni. Majd megbékél, ahogy idővel mindig megbékél. Nem? Lehunyom a szemem, látom magamat a Roxforton kívül, záróvizsgák nélkül, és figyelj, nem olyan rossz az a kép. Úgy értem, úgyse akartam sose olyan flancos melót, amihez okvetlenül kellenek az iskola elvégzéséről a papírok, van pénzem, nos… az egy ideig kitart. Addig mindenképp, amíg már mindegy lesz, hogy hogyan jöttem el a Roxfortból – és amúgy ez egy fontos gondolat. Hogy mi lenne, ha tényleg mindegy lenne, hogy hogyan hagyom itt ezt a szar fészket. Mármint… tényleg meg kéne várnom, amíg Junior tényleg bemárt? Nem lenne egyszerűbb összepakolnom és most elhúznom a francba? Vagy holnap? Vagy valamikor?
Sóhajtottam, aztán meg valósággal összerezzentem, ahogy Piton bevágódott mellém. – Baszd ki! – nyögtem. Majd felfogtam, hogy mi az, amit mondott? – Mármint… azt? Elkészült? – Ha a jelenlegi helyzetemet nézzük, szerintem nem szorul magyarázatra, hogy miért van szükségem egy kis varázskábításra. A Felix Felicis nem a legelegánsabb mód arra, hogy az ember rendbe tegye az életét, de kezdeti lökésnek nem rossz. – Persze, minden a lehető legnagyobb rendben. Mégis mit gondolsz? – Mondtam színtelen hangon. Még a szarkasztikus csengésre se tudtam rávenni magam.