Ha valamire nem számítottam mostanában - és úgy általában nem gondoltam rá -, az egy levél volt az öcsémtől. Először el sem akartam hinni, amikor megláttam a saját nevemet a borítékon az ő kézírásával. Mikor utoljára láttam az írását, nem volt tizennégy éves, azóta egészen megváltozott, de annyira jellegzetesnek tűnt számomra, hogy szinte azonnal felismertem, hogy az övé. Pár percig csak döbbenten néztem a címzést, mielőtt erőt vettem volna magamon, hogy elolvassam, amit nekem írt. Nem számítottam semmi jóra a legutóbbi találkozásunk után, de nem tehettem meg, hogy kidobom a kukába vagy bedobom a kandallóba anélkül, hogy ránézek. Úgyhogy természetesen nekiálltam elolvasni.
Nem mondom, hogy nem fájt azt olvasni, hogy mennyire gyűlölni akar a saját testvérem és hogy ez még sikerült is neki valamennyire, de ezt még el tudtam fogadni. Az viszont sokkal rosszabbul esett, amikor a lényegre tért, hogy milyen rossz helyzetben van és mennyire fél, mert tudtam, hogy ez bizonyos mértékig az én hibám. Ki másé is lehetne? Én hagytam ott abban a mocsokban, ahonnan úgy elmenekültem később. De most nem ezzel kellett foglalkoznom, saját magam nyomorgatása és kínzása bőségesen ráér később is, az fontosabb, hogy Cygnus segítséget kért tőlem, én pedig ha akartam, sem utasítottam volna vissza.
Pillanatok alatt megírtam neki a választ és visszaküldtem neki a baglyával együtt. Nem volt hosszú, gyakorlatilag csak annyiból állt az egész, hogy megadtam neki a címemet, én pedig el is indultam hazafelé, ahol találkozni akartam vele. Ott nem zavarhatott minket senki. Richardnak egy szót sem szóltam, biztosan nem tetszett volna neki az ötlet és gyanakodott volna. Én nem tettem így, bár lett volna igazság benne, hiszen tudván azt, hogy mire készülnek a halálfalók és hogy a testvérem sajnálatos módon egy közülük, nem volt túl biztató a helyzet. Ezzel még azt is megkockáztathattam, hogy nem Cygnus vár ott rám, hanem más halálfalók és talán végeznek is velem. Aztán tovább gondolkodtam rajta és rájöttem, hogy ha ők tudnak bármit is, nyilvánvalóan nem rólam és Richardról feltétezik elsőre, hogy ellenük tervezgetnénk. Eddig mindenből kimaradtunk, nem volt okuk rá. Persze most már bármi megtörténhet...
Furcsa volt hazaérni és hosszú hetek után ismét látni a házunkat. Pláne úgy, hogy sem Richie, sem pedig Flora nem volt itt velem, de még Kenyér sem volt az ajtóban a farkát (fenekét?) csóválva, amiért újra láthat egy hosszú nap után. Éreztem, hogy ez nincsen rendjén, mégis... izgatott voltam? Igen, azt hiszem, ez a jó szó rá. Valahol reménykedtem benne, hogy rendbetehetek mindent köztem és Cygnus között, de legalább egy jó úton elindulhatunk. Ez talán segíteni fog elaludni éjjel.

Láttam a változást a betűkben, ahogy olvastam a levelet. Nem volt nehéz észrevenni, ahogy egy idő után megdőltek a szárak és furcsán kanyarogtak a hurkok, vagy ahogy a sorok sem voltak már olyan egyenesek és elkedtek lefelé vagy felfelé fordulni a lap széle felé érve. Sejtettem, hogy valami megváltozott, miközben írta a levelet, nem tudtam, mi lehetett az, habár erős megérzésem volt, hogy az alkohol lehetett a válasz. Mégsem érdekelt, nem tudtam foglalkozni ezzel, amikor a öcsém felém fordult segítségért. Talán önzés volt tőlem, hogy az egyetlen, ami érdekelt, az a józansága helyett a felém tett nyitása volt. Megcsillant előttem a remény, hogy ezek után minden rendben lehet, hiszen így kellett lennie. Az elmúlt időben úgyis marcangolt a bűntudat az elmúlt tizenöt év miatt, jobban mint a legelején, pedig akkor sem voltam éppen a legjobban. Ezúttal viszont itt volt az esély, hogy változtassunk ezen valamit. Vissza akartam kapni a kistestvéremet.
Mindenhol nevetségesnek látszott a nevünk. Amikor először megláttak minket a szomszédaink, be kellett magyaráznunk nekik, hogy én francia vagyok és "Le Strange"-nak kell mondani a nevemet, de már itt születtem Angliában és ezért nincsen akcentusom, azt ugyanis nem tudtam megjátszani. Persze ez még a legkevesebb volt azok mellett, amiket még be kellett magyaráznunk és természetesen mindig én voltam az áldozati bárány. A nevemből kiindulva szinte egyértelmű volt, hogy ez így lesz, én pedig nem ellenkeztem, mert legalább Richardot tudták így kedvelni. Meg igazából engem is, elvégre kedves voltam mindenkivel, csak eléggé megnéztek, amikor összehalandzsáztam valamit a baglyokról, amikkel ornitológusként én foglalkoztam - legalábbis ez volt az, amit nekik mondtunk. Szerencsére sosem jöttek rá, hogy nem ez az igazság.
Felkaptam a fejem a kopogásra, hiába számítottam rá, hogy pillanatokon belül itt lehet. Bedobtam a sarokba Kenyér egy sípolós malackás játékát, ami valószínűleg akkor maradhatott itt, amikor visszautaztunk a Roxfortba. A kutya nem hiányolta, úgyhogy mi szinte észre sem vettük. Utána kimentem az ajtóhoz és anélkül, hogy megnéztem volna, ki az - hiszen tudtam -, kinyitottam az ajtót. Hosszúnak tűnő ideig csak meredten bámultam az öcsémet. Olyan abszurd volt, hogy itt van, ebben a kis házban, ahol a családommal éltem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogom látni, ez a jelenet és a hozzá kapcsolódó érzés pedig több volt, mint amire most számítottam. Szívem szerint ebben a szent pillanatban magamhoz öleltem volna, hogy aztán el sem engedjem... ennek ellenére viszont csak félreálltam az ajtóból.
- Gyere be -intettem a nappali felé, aminek az ajtaja pont látszott innen, ahogy a szemben lévő polcon sorakozó szobanövények is, amiket Richarddal nevelgettünk. Egészen eddig sosem gondoltam rá, hogy milyen melegnek nézhet ki, de nem érdekelt, elvégre az voltam, kár tagadni.

Mugli poén volt, valóban nem értette volna, ha elmagyarázzuk neki. Ez egy saját kis belső viccünk volt, hogy Richard egy hobbit, és amennyire szerette a Gyűrűk Urát olvasni, egyértelmű volt, hogy ez a vicc megszületik. Egyik születésnapjára kapta tőlem azt a táblát és azóta is ott lógott az ajtón, leszedni pedig a legkevésbé sem akartuk. A többi kacat... nos, azt hiszem, csak szerettük csinosítgatni a házunkat. Annyira utáltuk mindketten a zord, antik vázákkal teli kúriákat, hogy mindent megtettünk annak érdekében, hogy a mi otthonunk szebb és barátságosabb legyen. Nem mellesleg minden egyes kis apróság egy-egy emlékhez társult, azokat pedig bőven volt időnk gyűjtögetni az elmúlt tizenöt év során. Még Richard rengeteg üvegállatkája is ott sorakozott az egyik polcon, alatta a rengeteg kakasos emléktárgy, amiknek mindegyikéről meg tudtam volna mondani, honnan szereztem és mikor adtam neki oda őket. Azt hiszem, ilyet soha, senki sem tudott volna átélni a Lestrange kúriában. Ott senkit sem érdekelt semmi és senki. Megértettem, hogy idegen mindez Cygnustól.
Hagytam, hogy körbenézzen a nappaliban, engem a legkevésbé sem zavart volna az sem, ha mindent leszed a polcokról. Nem voltam túlságosan rendmániás, Richard még annyira sem. Titkolni pedig nem kellett előle semmit, nem is volt mit. Minden, ami rólam és a családomról szólt, szabad információ volt, egytől egyig. Neki főleg, hiszen az öcsém volt.
- Igen, ő Flora -mosolyodtam el halványan, amikor megláttam a képet. Mindig jó érzések kötődtek ahhoz a képhez, ahogy az összes többi családi fotóhoz is. Még a legelsőkhöz is, amiken tisztán látszott, Flora mennyire rossz állapotban került hozzánk. Csodás volt az a változás, ami végigfutott azokon a képeken az idő múlásával.
Szó nélkül kimentem a konyhába és behoztam egy már csak félig telt üveg Lángnyelv whiskeyt, az volt kéznél és mást igazából nem is nagyon tudtam volna hozni. Leraktam a dohányzóasztalra két pohárral együtt, majd rögtön meg is töltöttem mind a kettőt.
- Mással nem tudok most szolgálni. Ha nem vagyunk itthon, általában nincsen semmi tartalékunk. Nem igazán marad meg nálunk semmilyen alkoholos ital sokáig. -Kínos vagy sem, nem nőttünk ki belőle Richarddal, főleg én nem. Szerettem inni, főleg whiskeyt és egy felnőtt, gyermekes emberhez mérten talán túl sokszor rúgtam be így is.
Felé nyújtottam az egyik poharat, a másik nálam maradt. Nekem is szükségem volt rá ebben a kellemetlen helyzetben.

Én is sokszor elnézegettem azokat a képeket és mindig rácsodálkoztam, hogy mennyire megváltoztam én is és Richard is, mennyivel másabb lett az életünk, miután mindketten rendesen dolgozni kezdtünk a gyakornokoskodás után. Még olyan képek is voltak ott, amiken tisztán látszott rajtam, mennyire megviselt az aurori lét és mennyire vártam már, hogy végre vége legyen. Jelenleg pedig csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hiányzik az öcsém azokról a családi képekről.
Az a rengeteg könyv nagyrész mind Richardé volt, amiket velem is elolvasttatott, leszámítva a munkájához szükségeseket. Azok engem sosem kötöttek le, ellenben az olyan regények mint A Gyűrűk Ura vagy a sok romantikus lányregény nagyon is. Bár ez utóbbit igyekeztem nagyon hevesen tagadni. Alig néhány akadt a polcon, ami az enyém volt, azok is csak különleges krimik voltak vagy kviddicsről szólóak, mert az érdeklődési köröm elég szűkös volt. Leszámítva a korábban említetteket.
- Nem mondanám, hogy ugyanannyit, elvégre a gyerek előtt csak nem ihatok. -Ez volt minden, ami megállított benne. Nem tartottam magam alkoholistának, egyáltalán nem is voltam az, csak szerettem a jó minőségű whiskey ízét, meg leitatni Richardot, hogy bevállalósabb legyen. Néha ilyen is kell. Felhajtottam a magamnak kitöltött whiskeyt, nekem is határozottan szükségem volt rá, hogy könnyebben tudjak beszélni. Pedig ezelőtt sosem okozott problémát. -De azért nem vetem meg egy kicsit sem.
Én is leültem a kanapé Cygnus felé eső végébe. Rettentően kényelmetlenül éreztem magam, ami eddig még nem történt meg a saját otthonomban. Talán az lehetett a probléma, hogy soha nem is képzeltem el itt az öcsémet, azt hittem, hogy ez már nem fog megtörténni, főleg a legutolsó találkozásunk után. És mégis, most itt voltunk mindketten és talán az utolsó lehetőség állt előttem, hogy bármit rendbe tegyek magunk között. Ennek ellenére csak ültem itt mint egy rakás szerencsétlenség és azt sem tudtam, mit kéne tennem.
- Igen, sosem tetszett, hogy olyan nagy és üres. Hiányzott belőle az, ami egy házat otthonná tesz. -A Lestrange-kúriát sosem tudtam volna az otthonomnak nevezni, mert semmi köze nem volt ahhoz, amit én annak tekintettem. Mindig úgy éreztem ott magam, mintha egy sötét gödörbe kerültem volna és ez egyszerűen fojtogatott. Hiába nem mondtam ki soha, nekem szükségem volt rá, hogy otthon egy biztonságos környezetem legyen, ahová boldogan megyek haza és ahol jól érzem magam. Ez pedig csak itt történhetett meg, Richard és Flora mellett, tele színekkel és azzal a hatalmas Pride zászlóval a falon. Idén muszáj lesz elmennünk.
- Ez egy nagyon jó dolog. Flora sosem élte meg ezt a korszakát, mert nem tudta. Hadd legyen rózsaszín a szobája, nagyon boldoggá fogod tenni vele, egy boldog gyereknél pedig kevés szebb dolog van a világon. -Majdnem hozzátettem mást is, de nem tettem. Képtelen voltam kipréselni a szavakat a számon. Miért művelem ezt magammal? Richardot akarom ide, hogy adjon egy jó nagy taslit a fejemre, amiért ilyen idióta vagyok.

Cygnus szavai kezdtek teljesen kizökkenteni a nyugalmamból. Utólag sokszor gondoltam arra, hogy milyen rossz lehetett az öcsémnek, hogy otthagytam őt teljesen egyedül, de utólag bárki lehet okos. Most már nem értettem magamat, nem tudtam, miért kellett ennyire önfejűen ellöknöm magamtól a családom minden tagját, még azt az egy személyt is, akit nagyon szerettem. A tényeken viszont ez nem változtatott, nem tudtam visszafordítani az időt, már talán hiábavaló is lett volna, így együtt kellett élnem a bűntudatommal, ami most már talán soha többet nem fog nyugton hagyni.
Nem is válaszoltam semmit, a torkom kiszáradt, a szemem kevésbé, mindenesetre sehogy sem tudtam egy értelmes szót kinyögni a számon. Úgyhogy az egyszerűbb megoldást választottam és újratöltöttem a poharam, majd azt is felhajtottam. Sokkal egyszerűbb megoldás volt, bár legszívesebben agyonvertem volna saját magam érte. Nem azért voltunk most itt mindketten, hogy ezen szenvedjünk és idióta macsó módra kerüljük egymás tekintetét meg beszéljünk az időjárásról. Nekem az úgysem ment soha. Meg kellett ezt oldani és mélyen belül tudtam, hogy ez az én feladatom lesz, csak egyszerűen nem akartam elfogadni. Nem azért, mert Cygnusra akartam hárítani minden felelősséget, hanem mert tudtam, mekkora gyökér voltam húsz évesen és mennyire megérdemelném, hogy a szart is kirugdossa belőlem. Ettől pedig nagyon kínosan éreztem magam.
- Nem volt egy szép eset, annyi szent. És tudom, mit gondoltak rólam és Richardról utána a legtöbbek, a Minisztériumban elég gyorsan terjednek a hírek és az is hamar eljut az emberhez, ha rajta röhögnek a háta mögött. Sosem tudott zavarni, én nem leszek szegényebb attól, hogy kiröhögnek, legfeljebb kicsit rosszul érzem magam estig. Aztán úgyis hazamegyek és a családom majd felvidít. -Mindig ez történt, akármennyire is átok volt az egész napom és hetem az aurorparancsnokságon, Richard mindig úgy fogadott, hogy hamar elfelejtettem minden gondomat, később pedig Flora is becsatlakozott hozzá. Így máris könnyebb volt a teher, ha levették a nagyrészét az ember válláról.
Cygnusra pillantottam és újra meg kellett állapítanom, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. A sötét haj, ami csak azért volt neki rendezettebb, mert nem hagyta meg olyan hosszúra mint én, a sötét szemek, az arcvonásaink, de még a szemüvegünk kibaszott kerete is majdnem ugyanolyan volt. Nekem sosem lesz vér szerinti gyerekem, ez már teljesen biztos, és noha nem tartom sokra a DNS általi kapcsolatokat, azért mégis ott kattogott bennem, hogy Cygnus az, aki ilyen szempontból a legközelebb állt és fog állni hozzám. Ő nagyon sokat megért abból, amit Richarddal sosem értethetnék meg, pusztán azért, mert ő is Lestrange és a testvérem. Nem is értem, hogy hagyhattam, hogy tizenöt évig ne legyen közöm se hozzá.
- Figyelj csak, öcsi... -A hangom erőtlenebb volt, mint arra számítottam, úgyhogy megerősítettem még egy löket Lángnyelvvel. -Amikor leléptem otthonról, nem találkoztunk. Nem beszéltünk egy szót sem, nem kerestelek fel, mert... mert egy önző pöcs voltam. Letettem a gazdagságról a boldogságért és akkor azt gondoltam, hogy tényleg csak ez a két véglet létezik, hogy el kell felejtenem az egyiket, hogy a másik teljesen az enyém lehessen, és ebbe még azt is belemagyaráztam magamnak, hogy ezzel csak téged védelek. Amiben azért, valljuk be, van némi realitás, hiszen apánk biztosan agyonvágott volna, ha megtudja, hogy még beszélsz velem. De nem is ez a lényeg, most már úgysem tudok másképp dönteni, el kell fogadnom, hogy elbasztam. Tudod, sok hibát elkövettem már életemben és még sokat fogok is, mert emberből vagyok én is, de soha, semmi nem volt és nem is lesz akkora hiba mint az, hogy téged magadra hagytalak.

Nem tudtam volna úgy elképzelni az életemet, hogy megteszek mindent, amire apám rá akart kényszeríteni; elvenni egy hisztis aranyvérű picsát feleségül, akit jobb esetben nem szeretek, rosszabb esetben gyűlölök, gyerekeket születni vele, magas beosztású minisztériumi dolgozóként elhelyezkedni, aztán még halálfalónak is beállni. Nem, egyik sem ment volna nekem, de ha nagyon megerőltettem magam és megpróbáltam beleképzelni magam ebbe a helyzetbe, akkor egyértelműen arra jutottam, hogy ugyanígy jártam volna én is tizenöt év elteltével. Pontosan olyanná váltam volna, amilyen most Cygnus volt és éppen ezért nem tudtam örülni annak, hogy végül kikerültem ebből a körből. Milyen áron tettem ezt meg? Cygnus volt az egyetlen Lestrange, aki számított nekem és aki mindenkinél fontosabb volt nekem és a saját önzőségem és ignoranciám tette ezt vele, ha nem is egymagában, de jelentős szerepet betöltve. Most már bármit megtettem volna azért, hogy kirántsam őt ebből a helyzetből és ne engedjem el többet a kezét, de éreztem én, hogy ez már édeskevés. Elkéstem vele, utólag meg könnyű okosnak lenni.
- Kénytelen voltam megtanulni, hogy ne foglalkozzak másokkal. Másképpen apánk tönkretett volna, de ha nem ő, akkor a munkatársaim vagy mindenki más. -Nem volt egyszerű két férfinek együtt élni ebben a világban, pláne nem nyíltan. Richardot elérte már az apja, nem is tudom, mi lett volna vele, ha nem vagyok ott mellette legalább most, hogy erőt öntsek belé. És akkor mi lett volna velem, ha én járok így?
De erre is megvolt a válasz. Úgy sikerültem volna, mint Cygnus, akit én viszont ki tudtam volna ebből rántani. Nem bírtam mit tenni ezzel a tudattal.
- Lestrange-nek születni átkozott egy dolog, igen, de az csak rajtunk múlik, hogy mit kezdünk vele és hogy van-e valaki, aki segít a legjobbat kihozni belőle. Én megtehettem volna, segítettem és melletted álltam volna, de nem tettem meg, mert... Már magam sem tudom, miért. Könnyű azt mondani, hogy téged akartalak védeni, még nem is lenne akkora hazugság, de azt hiszem, inkább csak magamat akartam védeni, hogy ne legyen semmi, ami a Lestrange-ekhez köt. Még te sem. Ez pedig akkor is az én lelkemen szárad, ha most már teljesen mindegy. -Abba kellett volna hagynom. Nekem nem volt itt okom a panaszra, nem az én életem ment teljesen tönkre, nem engem szippantott be az arisztokraták pokla, hanem őt. Az egyetlen, aki itt okkal panaszkodhatott, az ő volt.
- Elég volt abból, ami az elmúlt tizenöt évben történt, oké? Nem akarok több hallgatást, egymás kerülését, szitkokat és letagadást, mert rohadtul elég volt belőlük. Szeretném, ha elmondanád nekem, legyen szó bármiről, lényegtelen, hogy tudok-e segíteni, lényegtelen, hogy mennyire rossz, csak mondd el legalább. Szeretnélek igazán ismerni, Cygnus, mert te vagy az egyetlen Lestrange, aki bármit is számít nekem.