Sohasem értettem azokat, akik a nyári szünet miatt panaszkodnak, és most mégis el kell ismernem, hogy ez a nyár még alig kezdődött, máris életem legborzalmasabbika. Kezdődött az egész valahol azzal, hogy a Mardekár egy orrhosznyival megelőzött minket a házkupában. Aztán jött a halálfalók támadása a Roxfort ellen, utána Megan eltűnése, aztán az a szőrnyűséges holdtölte. És mégis, mindközül a legrémesebb, aminek már a gondolata is elviselhetetlen, ami miatt biztos megnyílt a pokol kapuja, az Dolohovék bulija.
Sosem éreztem, hogy kevesebb lennék bármelyik aranyvérűnél vagy mardekárosnál. Legalábbis egészen eddig a buliig soha.
A holdtölte utáni éjszakák egyébként sem érnek fel egy kéjnyaralásaal, de azért ez az éjszaka vaalhogy feltette az I-re a pontot, ahogy mondani szokás.
Vérfarkasságom, félvérségem, griffendélességem, lúzerségem egyszerre égetett billogként. Talán ezért volt olyan forróság a szobában, talán ezért hánykolódtam egész éjjel, aztán járkáltam fel-alá a házban és minden tizedik percben a markomba kaptam egy csipet hopp-port.
Ez addig nem volt rossz, amíg Lily be nem aludt, de utána, tehát nem sokkal éjfél után, már egyedül kellett szemenéznem a démonaimmal. Nem mintha nem lenne benne kitűnő gyakorlatom, és mégis, szinte elviselhetetlen volt, ahogy a zöldszemű szörnyeteg a bennsőmet csócsálta.
Abban is biztos vagyok, hogy ezen az éjszakán híztam legalább négy kilót, annyi csokit magamba tömtem, hogy végül már a hasam is fájt nem csak különöző végtagjaim, és bordáim, amik még mindig próbáltak beforrani.
Kínkeserves fintorral az arcomon ébredek, a napsugarak az orromat csiklandozzák, de nem ám kellemesen, hanem a lehető legidegesítőbb módon. Iszonyatosan kell pisilnem. Ez vezetett ki a szobából, ahol aludtam, és ahol James hason horkolva a tudtomra adta, hogy a buli baromira jó volt nélkülem is. Csak azt tudnám, hogy miért nem a saját ágyában alszik, de majd ha felébred, biztos kifaggatom, mert már így is úgy emészt a kíváncsiság, hogy mi volt az éjszaka, hogy Megan mit mondott, mondotte-e egyáltaln valamit, hogy mi volt rajta, hogy mennyire volt észveszelytően szexi, mert hát ezeről a dolgokról úgyis annyira szeret Jamesie beszélni.
Arra viszont nem gondoltam, hogy még azelőtt választ kapok a kérdéseim jelentős hányadára, mielőtt a legifjabbik Potter méltóztatik felkelni. Megütközve nézek a csap fölül rámnéző Megan Morhange-re halványan emlékeztető, beazonosíthatatlan lényre.
- Merlin retkes szakálla, Megan – ahelyett, hogy nem túl férfiasan felsikkantanék, ahogy eredetileg terveztem, inkább ehhez hasonló kedves szavak hagyják el a számat. Egy pillanatra a tükörbe pillantok, mielőtt újra a csap felé néznék, és el kell ismernem, hogy a vizihullára emlékeztető, csapzott hajú, falfehér srác teniszlabdányi véraláftásokkal a szabadon látszó bőrén és azokkal a kráter mélységű karikákkal a szeme alatt még sohasem volt ilyen tökéletesen passzoló partnere Megan Morhangenek.
A kérdése persze valahol távolról elér hozzám is, mitán megkerülte az egész földgolyót kétszer, és már válaszolnám is, hogy bizony ő mit keres itt, de aztán rájövök, hogy ez nem is az én házam.
- Történetesen vendégeskedem. A barátomnál – szólalok meg végül jó pár másodpercnyi habozás után, ajkaimat pengevékonyra összeszorítva, vádló szemekkel méregetem az előttem álló lányt – Jó buli volt az éjszaka? - ennél szofsztikáltabban nem tudtam a tudtára adni, hogy valami rohadtul nincs renden. Mondjuk, hogy a legjobb barátom lakásán találom egy exlúzív buli után, vagy hogy minden szó nélkül felszívódott a csata után és azóta sem került a szemem elé? Én meg majd belehaltam, hogy láthassam, ő meg.. hát fogalmam sincs, hogy mit művel, hogy így fest most. De lehet jo, ha nem is tudom.
Erős nyilalás szalad végig a testemen, mintha elektrosokk kezelés alá vetnének éppen, arcomon is megjelenik egy cseppet sem vidám, torz vonás. - És hogy telik a nyarad, Megan? - úja gyerekes célzásra futja csak. - Küldtem párszáz baglyot neked, de lehet megváltozott a címed – folytatom csevegő hangon és érzem, hogy mindjárt megnyílik alattam a föld.

Mindegyre csak bámulom és képtelen vagyok napirendre térni a lány fölött. Egyrészt persze bennem a keserűség, a sértödöttség, amiért eltűnt és emberszámba sem vett az utóbbi hetekben. Nem válaszolt a leveleimre, és talán én követtem el hibát, amikor megannyi megválaszolatlan levél után sem esett le, hogy le vagyok koptatva. Mármint nem is lenne akkora megleptés, hiszen csak idő kérdése volt, hogy Megan mikor jön rá, milyen számára előnytelen vásárt csinált. Csak idő kérdése volt, hogy mikor ébred rá, hogy nem vagyok éppen főnyeremény. Ha erre kell valami bizonyíták, hát csak a csata eseményeit kell nekállnom taglalgatni, de őszintén szólva, nem szívesen emlékszem vissza. Nincs túl sok kellemes emlékem, és első napokban titkon irigykedtem Jamesre, amiért nem emlékszik semmire. Aztán tegnap éjszaka megint csak irigyedtem rá, amiért simán, mindenféle bonyodalom nélkül beállíthat Dolohovék bulijára, aztán ma reggel... szóval rémes barát vagyok, és efelől most már nincs kétségem.
De mindehez hozzáadódik az, hogy képtelen voltam elismerni a vereségemet, és nem hagytam abba a kellemetlennél kellemetlenebb baglyok küldözgetését, még akkor is, ha bolondot csináltam magamból Megan előtt. Pár hónapja ennél szörnyűbb dolgot nem tudtam volna elképzelni, mint leégni előtte. Mára azonban átértékelődtek a dolgok. Talán mindnyájunkban, akik ott voltunk. Hogy mennyivel szörnyűbb dolgok is vannak annál, mint mondjuk valakinek amortentiát önteni az italába.
Rekedtes gurgulázó hangot hallatok, ahogy kínomban próbálok felnevetni. Nagyon is tisztában vagyok, hogy milyen szarul nézek ki, de azért reménykedtem, hogy ezt nem teszi szóvá.
- Érdekes, hogy ezt mondod, mintha ma reggel még nem néztél volna tükörbe – nem gondoltam volna, hogy valaha kimondom, ha csak célozgatva is, hogy Megan Morhange nem most éli fénykorát, de azt mondják, mindig kell lennie egy első alkalomnak. A tükörben nézem az arcépeinket és titokban abban reménykedem, hogy ez csak valami rossz tréfa, amit Potterék tükre játszik az ide betévedőkkel, de jól tudom, hogy ez a kőkemény valóság.
A fagyos hangulat valahogy csak tetéződik, és én nem igazán tudom, hogy mit kezdjek vele. Szeretném azt mondani, hogy felejtsük el az egész szarságot végre. De mi van, ha Megan nem akarja, ha ő már továbblépett és így adja tudtomra? Figyelem, ahogy apró mozdulatokkal nekiáll az arcát tisztítani, de még mindig csak a tükörképét bámulom, mintha nem mernék valójában a szemébe nézni. De ő megelőz, felém fordul és ezzel engem is kényszerítve, hogy elszakítsam a tekintetemet a tükörképeinktől.
- Azért kérdeztem – szólalok meg kisvártatva és újabb szünetet hagyok, keresve az idevágó szavakat -… mert kíváncsi vagyok rá. De lehet, hogy nem rám tartozik – teszem hozzá olyan gyorsan és olyan halkan, hogy abban sem vagyok biztos, hogy hallotta. Pedig minden egyes pillanattal egyre inkább biztos leszek benne, hogy erről van szó, és mégis, amikor hideg éllel azt mondja, még mindig ugyanaz a címe, mintha a világ egy pillanatra kifordult volna a sarkából.
Rémes ez a tükör, mert közben a szemem sarkából látom, hogy milyen ázott kiskutya szemekkel meredek rá, és ettől csak rosszabb az egész. Próbálom megemberelni az arcvonásaimat, elvégre felnőtt férfi vagyok, vagy mi a fene, de nem megy. Ha most még hátat fordítok és kimegyek kávét főzni, kevesebb kár marad mögöttem, én mégis képtelen vagyok megmozdulni.
- Értem – bólintok csendben, úgy kapar a torkom, mintha lenyeltem volna egy sivatagot. Közelebb hajolok, olyan komolyan, és rendezett arcvonásokkal, ahogy csak tudok, majd kezem habozva indul meg az arca felé. Rmegeő ujjakkal simítok végig az arcán, különös tekintettel az arccsontjára. A bőre, habár most száraz és cserepes, nekem ugyanolyan finomnak tűnik, mint azelőtt.
- Bocs, csak ezt a részt itt kihagytad – szólalok meg szinte suttogva, mintha attól tartanék, hogy valaki meghallja a házban, hogy Megan rászáradt szempillaspirálját törölgetem.

Ezernyi okom van arra, hogy ne szóljak közbe, hogy ne kezdjek szabadkozni, magyarázkodni. Egyrészt, mert Sirius szerint egy férfi sohasem áll neki magyarázkodni, és hogy szerinte én mindig itt bukom el a dolgokat, hogy néha napján mondok valamit, ami tényleg üt, aztán nekiállok elnézést kérni vagy visszaszívni, vagy ehhez hasonlók és máris elrontom a mókát. Csakhogy most nem vagyok túlzottan vicces kedvemben, és csupán a tényközlés egyszerűségében próbálom kijelenteni azokat a dolgokat, amiket kár lenne tagadni.
A névtelen alkoholok említésére sokatsejtetően húzom el a számat. Valahogy annyira tudtam, hogy erről van szó, nem is kellett volna rákérdeznem. Vajon mennyi alokoholt termelhetett be Megan, hogy ettől így fest másnap? Vajon nekem is innom kéne, hogy viccesebbnek vagy menőbbnek találjon és ne tagadjon le a nyári szünet első napján, mintha semmi sem történt volna köztünk? És vajon, ha innék, viccesebb lennék egyáltalán, vagy inkább szánalmas? Ezt sohasem tudhatja az ember előre.
Mielőtt még bármit is mondhatnék, rám terelődik a szó, és ettől nem vagyok túlzottan feldobva. Mintha nem feszélyezett volna mindig is, ha rólam beszélünk. A kérdését hallva önkéntelenül is felhorkanok, és hirtelen azt sem tudom, hogy mit kellene mondanom.
- Úgy nézek ki, mint aki jól van? – a jó öreg kérdéssel a kérdésre még sohasem hagyott cserben, most mégis úgy érzem, hogy ennyivel nem úszom meg. - Rohadt kényelmetlen otthon az ágyam, mert még kiskoromból maradt és lelóg a lábam és fáj a hátam, szóval átköltöztem Jameshez – fogok bele a magyarázkodásba, amiről korábban azt mondtam, nem férfias dolog. Egyébként mindez igaz is, azért tudom ilyen mély meggyőződéssel előadni, csak hát kihagytam azt a részt a képletből, hogy mondjuk az erdőnkből kifogytak a vadnyulak és én imádom a vadnyulakat, Potteréknál meg hemzsegnek, mert valamikor még a puritánok telepítették be őket, és azóta csak szaporodnak és egyre csak vadulnak. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel kínosabbnak érzem, hogy a szüleim nyakán lábadozzak, mint mondjuk a Potter szülőkén, mert.. mert fogalmam sincs, hogy miért. Csak így van, és kész – Szóval, nem te vagy az egyetlen, akinek nehéz éjszakái vannak – jegyzem meg némi éllel a hangomban. Mit tudok én a másnapról, még sohasem ittam tisztességesen, de hát jártatni a számat, azt lehet.
Szemöldököm látványosan szökik a magasba, amikor rájövök, hogy Megan Morhange még nálam is bénább kifogások terén, ami azért elég szép teljesítmény.
- Vagy úgy! – bólintok, mint aki teljesen megérti az egészet, közben rohadtul nem fér a fejembe, hogy ezt most egyáltalán miért kellett felhozni. Inkább hallgatott volna, akkor is sokkal előrébb lennénk. - Szóval a krumpli pucolás az nagyon fontos, mert hát ha vagytok legalább százan tesók és még jönnek a névtelen unokatestvére is, akkor egyszerűen megállás nélkül csak pucolással tölti az ember a fél nyarát, mert hát ezek a kis élősködők folyamatosan éhesek – nem tudok nem ironizálni, nem belekötni, mert valahogy kiabál azért hangtalanul, hogy belekössek.
- Ráhibáztál, az én nyaram sokkal tartalmasabban telt. Ott volt például az a kirándulás a hegyekbe, Siriust el kellett vinni a fogorvoshoz és hát Peter is benyomott valami lejárt patkánymérget, amit aztán .. – elharapom a mondatot, mert talán ez már nem publikus. Peter meg sohasem tud vigyázni. Mindent felfal, ami egyszer elé kerül, nem számít, hogy szokatlan színe van és a mellette levő dobozon azt írja: patkányméreg, vigyázat, halálos. De emberi alakban szerencsére nem üt olyan durván. Csak rossz szaga lesz a szájának. Bár lehet anélkül is rossz szaga volt. Az emlék nem túl kellemes, mégis, amikor rákérdez, hogy új hobbim van-e, önkéntelenül is elmosolyodok.
- A mazochizmus az új hobbim, hogy egészen pontosak legyünk – helyesbítek, és próbálom kitalálni, hogy vajon mi járhat a fejében. Látom, mennyire felzaklatja az állapotom, és hogy akaratlanul is elkezd agyalni, hogy ez az egész mi lehet. Én meg nem igazán tudom, hogy mi lenne a tökéletes mese, amivel előállhatnék. Miért kéne egyáltalán bármiféle mesével előállnom, amikor Megan Morhangeről beszélünk, akinek sohasem lennék képes hazudni. Mármint attól az egy alkalomtól eltekintve, amikor megtettem. Mindennek a kezdetén. Igen, határozottan jó ómen, és totál elhiteti vele, hogy egy rohadtul megbízható srác vagyok. Szeretném valahogy elültetni az aggodalmát, nem akarom, hogy miattam fájjon a feje egy percig sem.
– De nyugi, nem olyan vészes, mint amilyennek kinéz – nem, egy francokat sem, nem sajog minden tagom hogy szinte ordítanék, nem – csak James szerint, ha ilyen feltűnően néz ki, könnyebben tudok csajozni – nem tudom, hogy miért hittem azt, hogy ezzel majd megnyugtatom, csak hirtelen csúszott ki a számon, meg amúgy ez is igaz volt, és valahogy profi lettem lassan a féligazságok terén.
Meglep, hogy nem húzódik el, hogy belesimul a tenyerembe. Annyira meglep, hogy én is elfelejtek elhúzódni, még akkor is, amikor már rég nincsen az arcán rászáradt fekete paca. Amúgy sem szándékoztam hátrébb lépni, de most, hogy megragadta a kezemet, már esélyem sincs visszalépni. Elnyíló ajkakkal csüngök minden szaván, és figyelem, ahogy a pánik kiül az arcára. Mélyet sóhajtok. Aztán mégegyet. Én nem igazán tudom, hogy mit hittem. Hogy mit gondoltam komolyan és mit nem. Az én világomban olyan egyértelmű az elutasítás, hogy amikor az ellenkezőjével találkozom, meg kell csípni, de jó erősen. Ha lehet, többször egymás után, míg végre elhiszem.
- Csalódnál bennem, ha azt mondanám, hogy tényleg azt hittem? – szólalok meg kisvártatva, olyan óvatosan, mintha üvegcserepeken egyensúlyoznék feléje. Egy dolog szembenézni a saját bizonytalanságoddal, de más dolog ezt a másik elé kitárni, hogy igen, a fenébe is, ez a lényed része.
Nem húzom el a kezemet, csak lecsúsztatom a nyakára és közelebb vonom magamhoz, hogy a távolság legalább nem legyen olyan észvesztően elviselhetetlen. – Akkor mégis mi történt? – komolyan, és egyszerre bátorítóan nézek rá, hátha ezzel sikerül ösztökélnem, de félek, hogy ezt a lehetőséget már elbaltáztam a bizalmatlanságommal.

Nem mondom, hogy jó érzés hazudni nap, mint nap. Nem mondom, hogy nem érzem magam borzalmasan minden egyes alkalommal, de már kölyökkorom óta arra voltam nevelve, hogy eltitkoljak bizonyos részleteket a magánéletemmel kapcsolatban. Milliószor átfutott az agyamon, hogy mi történt volna akkor, ha a kezdetektől őszinte vagyok, ha nem adom elő a Dumbledore professzor által kitalált zsenális fedősztorit. És megmondom, hogy mire jutottam: kiutasítás, undor, gyűlölet megvetés, félelem. Nem akrom, hogy kerüljenek, mint egy leprást, nem akarom, hogy kizárjanak, nem akarom, hogy rettegjenek tőlem az emberek. Vagyis eddig nem akartam. Most már lassan elértem arra a szintre, hogy tökéletesen hidegen hagy. Csupán azt nem akarom, hogy Megan féljen és undorodjon tőlem. Nincs más választásom, ezzel igazolom magam a nap minden percében.
Ahogy vékony, lehelletfinom ujjaival megérinti a mellkasomat, szeretnék elhúzódni, magamra venn egy nagykabátot, egy pokrócot és építeni közénk egy baromi magas, áthatolhatatlan falat. Helyette lélegzetvisszafojtva tűröm, hogy kielemezgesse a felsőtestem minden egyes szegletét, és kétkedve nézzen rám.
- Nézd Megan, ez... nem olyan egyszerű. Nem valami olyasmi, amire büszke vagyok, vagy amit el tudnék mondani Potterék családi wc-jében, miközben annyira kell pisilnem, hogy alig állok a lábamon – és valóban, már akkor is iszonyatosan kellett, amikor kikeltem az ágyból, és azóta csak inkább jön az inger, és még Megan Morhange sem képes elfeledtetni velem az alapvető szükségletemet, bármilyen meglepő is. Tudom, hogy ezzel csak még kíváncsibbá tettem, de nem jutott eszembe jobb, tényleg. Nem vagyok képes a szemébe hazudni. A francba is, nem megy.
Összevont szemöldökkel, értetlen arccal hallgatom a terelő magyarázatát, amit amúgy sem értek, és nem látom még mindig, hogy mi a fene köze lehet a krumplpuclásnak hozzánk. Összébb szorítom a lábam, abban a reményben, hogy hamarosan igaz választ kapok, de hogy várhatnám el, amikor én sem vagyok képes igaz választ adni? Mély, szaggatott sóhaj szakad fel a mllkasomból.
- Összeütköztem egy szuicid szarvassal, és kiderült, hogy ő az erősebb – adom meg végül magamat, és ujjammal a vállamon lévő véraláfutásra mutatok, aztán a bal bordám felé csusszan az ujjam – Ez, meg a másik két szomszédja egyszerűen összeroppantak, és most gyógyulófélben vannak – aztán az ujjam tovább vándorol az alhasam felé, a pizsamanadrágom szegélyéhez - Erre itt nem emlékszem. Kutyaharapásnak néz ki, de lehet akármi más is. Nem voltam khm.. éppen magamnál, ne haragudj, ha nem tudok minden részletről beszámolni.
Elhallgatok. Várok. Cserepes alsóajkamat harapdálva fürkészem a tekintetét.
- Még nem ismersz igazán minket, talán addig vagy szerecsés, de nekem elhiheted, Peter tényleg ennyire felelőtlen. – szárazon felnevetek, és csak habozva folytatom tovább. - Bár úgy látom, legalább egyik barátommal sikerült legalább szorosabbra fűzni a viszonyt – próbálom a féltéknységet elültetni, tényleg, de hasztalan, kiérződik a hangomból. - Az még mindig nem világos, hogy hogy kerültél Jameshez.
Nem tudom melyikkel nehezebb jelen pillanatban megbirkózni. A mardosó, gyerekes féltékenységgel, vagy azzal, hogy éppen ebben a pillanatban árultam el a titkomat, és úgy kell tennem, mintha mindez természetes lenne, és nem félnék olyan iszonyatosan, minden zsigeremben, hogy Megan itthagy. Pedig igaza van. Valóban nem adott okot arra, hogy ne bízzak benne. Aki közénk áll, az én magam vagyok és a személyre szabott tetves önbizalomhiányom.
Valamelyest könnyebbé teszi a helyzetet, hogy az ő hangjából is kihallom a féltékenységet. Felnevetek. Egészen halkan, és közelebb hajolok hozzá.
- Jól hallom, hogy azért egy egyész hangyányit féltékeny vagy erre a degenerált összevert férfiakra élvező nőre? - nem tudom, hogy honnan szedtem össze annyi lelkierőt, hogy még incselkedjek vele, de érzem, hogy a lelkem egy része fokozatosan lenyugszik. Csak tudnám, miért érzi úgy ez a részem, hogy biztonságban van. Mert közben meg borzalmasan kellene éreznem magam, többek között azért is, mert Megan rátapintott a lényegre.
- Nem, nem adtál. Itt az én elborult agyamról van szó. Ami folyamatosan retteg és rémképekkel tömi tele a fejemet. Ne tudd meg, milyen pokoli, amikor a legnagyobb ellenséged a legmélyebb bensődben fészkel – nem a legjobb kifogás. Nem is szántam annak. Annyi mindent mondanék, de nem tudom szavakba önteni és csak zavaros mondatok hagyják el a számat, amitől csak méginkább zavarba jövök.
Hagyja, hogy közelebb húzzam magamhoz, nem áll ellen, és ezért baromira hálás vagyok, mert ebben a fizikai állapotban nem lennék képes erővel itt tartnai. Bár, ha Meganról van szó, talán beáldoznék egy-két bordát ismét. De mi értelme lenne annak, hogy erőszakkal tartsam magam mellett?
Arcomon előbb csodálkozás, majd döbbenet,végül harag ül ki, és képtelen vagyok kontrollálni az arcvonásaimat, miközben a bátyjáról beszél.
- Ez a te életed, Megan Morhange. Senkinek, hangsúlyozom, senkinek sincs joga, hogy elcsessze. A bátyádnak pláne – olyan erővel kapaszkodom a nyakába, hogy félő, fájdalmat okozok neki. Nem pislogok, nem eresztem el a tekintetét, azt akarom, hogy rám figyeljen, mert ez fontos – Mit művelt? - hangomból kihallatszik, hogy egyre inkább elvesztem a hidegvéremet, és ha most a bátyja elém kerülne, hát biztosan farkaseledel válna belőle.
- Nem haragszom. Te is tudod nagyon jól – teszem hozzá csak úgy mellékesen. Szavaim a fejünk felett lógnak a levegőbe, céltalanul. Nem szavakra van most itt szükség. Vagy ki tudja, talán az az egyetlen mód, ha kiteregetjük a szennyesünket.

Talán nem éppen megfelelő a hely és az idő ahhoz, hogy megjegyezzem, mennyire hiányzott az a cinikus körmondat, ami Megan Morhange sajátja, és legszívesebben hagynám az egészet a francba és megcsókolnám, de az mégis hogy venné ki magát? Miféle felnőttes viselkedés lenne az, főleg, hogy ilyen komoly dolokról van szó? Mert hát bármennyire is próbálom elodázni, elviccelni, attól a probléma még nem lesz se kevesebb, se kevésbé kétségbeejtő, és éppen ezért borzalmasan érzem magam, amiért még ilyen helyzetben sem szűnök meg egy tizehét éves srác fejével gonolkozni és hagynom, hogy a legocsmányabb alapabb szükségeletim határozzanak meg.
Apropó ocsmány szükségletek. A tizenhét éves tinédzsersrác énem csak méginkább előmerészkedik, amikor Megan Morhange ujjaival végigbarangolja a testem különösen érzékeny pontjait. A bordáktól le, egészen a csípőcsontomig, és nem fér a fejemben, hogy hogy nincs tudatában annak, hogy most éppen mit művel? Mondjuk az is lehet, hogy kettőnk közül ő a normális, és meg sem fordul a fejében, hogy ilyen komoly beszélgetésektől is kanos lehet az ember. Felszisszenek, ahogy végighúzza az ujját a kutyaharapás és a pizsamanadrágom vonalán. Még a nyelvemre is ráharapok, hogy ne adjak ki olyan hangokat, amikért később magyarázkodnom kéne. Így is elég hosszú a lajstrom.
Az is meglehet, hogy nem éppen a legjobb módját sikerült megtalálnom a gyónásnak, mert Megan zaklatott arckifejezéséből elég egyértelmű, hogy fogalma sincs miről beszélek, de azért tisztes távolba húzza vissza az ujjait, és én hálát adok Merlin összes felmenőjének és küldöm őket a pokolba egyszerre, amiért ilyeneket csinál.
Nem pislogok, nem akarok egy pillanatot sem elveszíteni abból a folyamatból, ahogy lassan ráeszmél, hogy miről is beszélek, de látszólag tényleg nem világos. Még itt lenne a lehetőség, felröhöghetnék, hogy április bolondja vagy valami hasonló, de nem teszem, tudja a franc, hogy miért is.
-Őszintén, Megan, jártál te egyáltalán Sötét Varázslatok Kivédésére? - persze már rég lemondtam arról, hogy mindenki úgy figyeljen a roxforti tanórákon, mint szerénységem, de azt hittem naivan, hogy a vérfarkasról szóló rész azért mindenkiben fellobbantotta a kíváncsiság egy halovány szikráját, de hát akkor tévedtem. Türelmetlenül forgatom a szememet, ez most kifejezetten az az arc, amit általában a fiúknak tartogatok, és hosszú, vékony karjaim meglendülnek, mint amikor nagy beleéléssel magyarázni szoktam. - Rémlik még harmadikból az a csúnya, gonosz lény, ami a holdtöltét leszámítva emberként grasszál a nagyvilágban, nagy csomókban hullatja a szőrét és imádja a nyers húst, és a Holdfényszonátát? Az amelyik néha összebalhézik szarvasokkal és kentaurokkal, akik gondoskodnak arról, hogy emberi alakjukban még legalább három napig mozgsképtelenek legyenek? Kivéve, ha van a kéznél csontrapid, de az most nem téma...
Olyan hirtelen hallgatok el, hogy még a kezemet is elfelejtem visszaengedni a törzsem mellé. Ott lebeg közttünk, mintha bármelyik pillanatban folytathatnám, de hát minek egyáltalán?
Igazából minden okom meg van rá, hogy bűntudatom legyen, amiért elsőnek így nekiugrottam, anélkül, hogy akár egyszer is meggondoltam volna, hogy mi állhat az egész nyári hallgatás hátterében, de azért valahol mégis érthető. Tényleg nem adott életjelet magáról, aztán legközelebb nem éppen szalonképes állapotban a legjobb barátom mosdójában találkozom vele. De persze, hogy nem történt semmi.
- A nők védelmezője – kikerekedett szemekkel, hitetlenkedő hangon ismételem meg a szavait, ahogy próbálom megemészteni. - Ezt még szoknom kell – Merlin süvegét rátenném, hogy James régebb nem citálta haza a lányokat a családi házába, pedig bőven volt már dolga velük, főleg, ha azok ittasak voltak, de ez most nem az a helyzet és tulajdonképpen hálásnak kellene lennem, hogy legalább idehozta Megant és találkozhattam vele. Legalább is Megan következő szavai ezt a gondolatmenetet indítják el bennem. Mert ha James a “nők védelmezője” Potter nem hozza ide Megant, akkor valószínleg sohasem jutnak a tudomásomra a lány bátyjának viselt dolgai, a nyári élmények a levelek elégetésével és egyéb szigorított háziőrizettel megspékelve. Félig elnyílt ajkakkal figyelek minen szavára és próbálom az arcvonásiamt úgy rendezni, hogy ne ijessszem meg. Nem akarok sajnálkozni, hogy attól csak mégpocsékabbul érezze magát, inkább a düh, ami urrá lesz rajtam minden egyes mondat után. Ökölbe szorul a kezem, ahogy arra gondolok, hogy Killian Morhange csupán túlreagált féltésből képes volt lcseszni Megan nyarát, a mi rohadt nyarunkat, ami még talán megadatott volna nekünk, mielőtt még olyan dolgok, amielyek miatt alapból halálra volt ítélve ez az egész, beférkőztek volna a tuadtunkba. Sokat emlegetett nyomorék önbizalomhiányom, a farkas ott belül, de főleg a felszínen és a tény, hogy Megan Morhange nem jön vissza többé a Roxfortba, hanem...
- Felvettek? - ennyit vagyok képes kinyögni az egész után. Fejemet ingatva próbálom kiolvasni a sorok közül, hogy vajh, ez egy önálló döntés volt-e vagy csak kényszermegoldás. A sóhaj, amit ezidáig visszatartottam, most végigremeg az egész testemen, és úgy húzom magamhoz olyan közel Megant ismét, hogy ne legyen esélye eltolni magától. Lehet, hogy ez lesz az utolsó és ezután már csak levélben értesülök, hogy távoltartást kért a hatóságoktól.
- Biztos, hogy ezt akarod? Tudom, hogy milyen baromi nehéz aurornak menni, és nem állítom, hogy örülnék egy cseppet is, főleg ezekben a vészterhes időkben, főleg, mert így most már kábé ezerszer menőbb vagy nálam, Megan Morhange, de azt hiszem ez a legkevesebb, amin simán túltenném magam, de ha csupán azért választottad ezt az utat, mert ez volt az egyetlen, és inkább mégis kviddics lenne, vagy valami olyan szakma, ahol nincs közvetlen veszélyben az élete, akkor a bátyádnak is rá kell jönnie, hogy mennyire gyerekes amit csinál. Méghogy te halálfaló – kezem a derekára csúsztatom, s olyan közel vonom magamhoz, hogy teljesen megszűnik közöttünk a tér, homlokomat pedig a homlokának támasztom, és úgy nézek rá, olyan magabiztosan, mintha a saját éltemről beszélnék, mintha lenne bármi belszólásom is. Ó, bárcsak lenne.
Mardosó bűntudatom, amiért olyan hülyén reagáltam le az egészet, egészen minimális, helyette a féltés és az aggodalom, ami inkább leolvasható az arcomról. Érzem, ahogy kezét a kezemre csúsztata, és én reagálásképpen próbálom ujjaimat az ujjai köré fonni. Ez a legapróbb jel mutat csak arra, hogy maradna, de abba is bele akarok kapaszkodni.
- Ne haragudj rám, kérlek. Egy idióta vagyok – ez valami olyasmi, amit imádnak hallani a nők, és minden okok megvan rá, de én mégsem ezért játszom ki ezt a kártyát, hanem mert tényleg komolyan hiszem, hogy egy idióta vagyok. Határozottan nézek a szemébe - Mardj itt – egyszerre próbálom a válaszát előre kitalálni és átadni, hogy mennyire komolyan gondolom – Ne menj vissza oda – a tény, hogy meghívom Potterék házába nyaralni, közvetlen azután, hogy elmondom neki, hogy vérfarkas vagyok, és miuán képes vagyok olyan kis ügyből hatalmas elefántot csinálni. Nos, határozottan is túlzott önbizalmat feltételez. Legalább ezt sikerült megoldani, de bármit is mond, nem akarom, hogy bátyjával egy légtérben legyen továbbra is. - Hidd el, James és én megvoltunk a csata után. De most nem biztos, hogy kibírnám, ha megint lelépnél – annyira szánalmasan hangozhatnának ezek a szavak, és végül is annak is hangzanak, dacára annak, hogy nem sírom el magam, nem verem magam földhöz, hanem viszonylagos nyugodtsággal nézek a szemébe.

A lehető legártatlanabb, de közben mégis bátorító tekintettel nézek rá, mintha a személyes cuki bájerőmet próbálnám bedobni, hogy végképp összezavarjam, és szögesen ellent mondjak Megan Morhange gyönyörű ajkait elhagyó egyszerű mondatnak, amit képes többször is kimondani egymás után, más-más hangsúllyal, én meg mint akiről éppen most vették le a mázsás súlyt, sóhajtok egy mélyet, mellkasom is megemelkedik, és egy rövid mozdulat erejéig remegő pilláimat lehunyom, amíg kifújom a levegőt. Csak azért, hogy aztán újra a szemébe nézhessek, és megnyugvást keressek vagy teljes elutasítást. Jó, ez így hazugság, a franc keresi az elutasítást, de hát mire készüljek fel, ha nem a legrosszabbra? És habár annyi minden szól ellene, mégis megnyugvás győz, mert hiába teszi fel Megan a kérdést, ami akár sértő is lehetne, de inkább hangzik számomra játékosnak, és ahelyett, hogy sikítozni kezdene velem, mégis értelmes lénynek titulál, mégis inkább a tárgyalást választja. És ebben a pillanatban, megint feltörnek bennem a különböző szexista az én csajom gondolatok, mert Megan Morhange jelen pllanatban nagyon is kiérdemelte ezt az ősznte, leplezetlen csodálatomat, és hogy csorgassam a nyálam annyi időn keresztül utána, egészen mostanáig, és hogy ez a nyálcsorgatás akkor se szűnjön meg, ha velem van, sőt.
- Ó, de még mennyire – bólintok egészen komolyan és őszintén, szomorú bambiszemek meresztve rá. Nem arra gondolok, hogy most azonnal széttépem, de valahol elkerülhetetlen ebben a helyzetben, hogy egyszer fizikailag akár vagy másképp, bántsam, és nem áll szándékomban hazudni, most hogy végre egyszer igazán őszinte voltam vele. - Valahogy, valamilyen módon biztos bántani foglak. Ez belém van kódolva. De nem úgy, ahogy most elsőre gondolnád – ugyanúgy őszinte akarok lenni, ahogy eddig, csak egy pillanatra inog meg az eltökéltségem. Ha most mindent elmesélek, akkor a legeslegjobb barátaimat sodrom veszélybe, pláne, hogy Megan most még aurorpalánta is, de úgy döntök, ezen a ponton megbízom benne. - Peter animágus és patkány képében néha csinál őrültségeket. Nagyobbakat, mint úgy egyébként. És igen, James és Sirius is animágusok. De Megan, nem mondhatod el senkinek. Ígérd meg- közelebb hajolok, és szinte szugerálom a szememmel. Ami azért magában is vcces, mert arra nem kérem meg például, hogy a vérfarkasságomról szóló információit ne ossza meg másokkal. - Rendszerint elkísérnek az ilyen holdtöltés kirándulásaimra. Hogy kordában tartsanak, de őszintén, szerintem csak így dolgozzák le a fölös energiákat. Van nekik bőven – hangatanul nevetek fel, és olyan röviden, hogy még én is alig veszem észre.
- Hidd el, nekem nem az. Diplomás csajoknál alább nem adom -fogalmam sincs, de komolyan, hogy hogy sikerült eljutnunk onnan, hogy életünk nagy drámáit éljük, egészen oda, hogy már viccelődni is támad kedvem, de valamiért hálás vagyok ennek a megfoghatatlan nyugalmonak, ami Meganból árad, és amibe képes vagyok én is egészen elmerülni. Akkor is, amikor a homloka már az enyémnek koccan, és egészen közelről érzem a testének melegét, és a másnapos alkoholpárát, ami a bőréből árad és nem, nem érzem egy szemernyit sem kellemetlennek már.
- Jó, hát ha nagyon ragaszkodsz hozzá, hívhatunk egy öttagú zsűrít, ami majd minden szempontból végigméricskél minket, és megállapítja, hogy melyikünk menőbb, jó? - arcomon egy apró, de jól látható mosoly bújkál, és habár még mindig kicsit félve, de meglehetősen céltudatosan húzom közelebb magamhoz a csípőjét fogva. Igen, határozottan árad a nyugalom, és ez valahogy fölölír jelen pillanatban minden racionális és kevésbé racionális érvet. Már pusztán a gondolatra is beleremgek, hogy Megan maradni akar, és az sem érdekel, ha egy tányérból kell ennünk, mert Mrs. Potter nem bírja már a szusszal a mosogatást.
- Legyen ez egy kétoldalú megállapodás, Megan Morhange. Nem eszlek meg, és elmondok mindent. Feltéve, ha te végre hagysz engem pisilni, és tényleg elfordulsz, mert szégyenlős vagyok. Aztán meg hagyod, hogy elkészítsem neked életed legtökéltesebb jeges, csokis kakaóját, ami szerintem haszontalan a másnapra, de legalább ezen a téren tudom, hogy verhetetlen vagyok.