Még egyszer megálltam a bolt kirakata előtt, amiből egyébként épp kifordultam. Fontoskodva méregettem a tükörképemet, végigsimítottam az oldalamon, a legújabb teveszőr kabátomon. Elégedetten elmosolyodtam. Igen, jó vétel volt. Megigazítottam a gallért – pedig amúgy tökéletesen állt – a fülem mögé tűrtem a hajam, aztán csak bámultam tovább a kirakat üvegére. Narcisztikus embereknek mindig kihívás az ilyesmi, hát még nekem különösen az volt, hogy miután utoljára elismerően végigfutottam tekintetemmel az egész alakomon, kizárólag a szememet nézzem. Legutoljára a figyelmem a szemem körül ülő festékre tévedt, mire bosszankodva sóhajtottam, még egyszer meg simítottam a rövid, érdes szőrmét, majd a zsebébe nyúltam, hogy előhalásszam onnan a cigarettámat. Fizetés után az első dolgom az volt, hogy az efféle kellékeket – a dohánytárcát, az öngyújtót – áttelepítsem ebbe a kabátba. A régit ott hagytam, kétlem, hogy valaha szükségem lesz még rá. A kis láng fellobbant, a cigaretta vége felperzselődött, én slukkoltam, aztán elindultam lefelé az utcán.
Akkor, abban a rövid néhány pillanatban valahogy úgy tűnt, mintha az élet valami normális kerékvágásban indult meg volna. Pedig Silje-nek hetek óta nem bukkantunk a nyomára, Timur-t két napja ott hagytam valamelyik szállodában, mikor épp részegen az asztalra dőlt, és történetesen az utolsó szál cigarettámnál tartottam. Mégis valami halvány mosolyféleség villant át az arcomon, ahogy rákanyarodtam arra az utcára, ami a King’s Cross felé vezetett. Jobb kezemmel levertem a hamut, a balban egy kis, krokodilbőr útitáskát szorongattam.
Itt hagyok mindent.
Legalábbis ez volt az ötletszerű terv. Ötletszerű, de már vagy két napja tartott. Két napja folyamatosan rohantam a szállodától amúgy másfél háztömbnyire lévő pályaudvar felé. Tegnap egyébként már eljutottam a vasútállomásig. Nem igazán értettem, mi történt ott. Valami szalonzenekar játszott, volt zene, ital, füst, hodály, homály és… és valaki sírt. Tulajdonképpen lehet, hogy én sírtam. Valamivel azután, hogy megvettem a vonatjegyemet.
Azt se néztem végig, hogyan megy el nélkülem az a vasút, ott maradtam az állomás bárjában és rendeltem még egy Martinit.
De majd ma.
Ma már muszáj lesz végre tennem valamit, mert ha csak még egy percet akár eltöltök ebben a tétlen őrültségben, magam is megbolondulok. Ha már ugyan meg nem történt.
És mikor hallom, ahogy Sergei a nevemen szólít a hátam mögött, akkor bizony már erős az esélye annak, hogy tulajdonképpen már rég átesetem az őrület határán. Reflexszerűen hátra fordultam, a szükségesnél jóval nagyobb lendülettel, de rettenetesen élveztem, ahogy a kabát esését, kiváltképp forgás közben.
Meg kellett volna ijednem, nem? Vagy legalábbis meglepődnöm. Ehelyett érzelem mentesen elmosolyodtam.
- Lám, lám, lám. Ipiapacs. – slukkoltam egyet, aztán levertem a hamut. Tényleg megőrültem. Sergei nem lehet itt. Hátrálni kezdtem. Lassan, de nem észrevehetetlenül. – Másnaposan döglik valahol. Őszintén, nem érdekel. Ha ennyire hiányzik neked, menj és keresd meg magadnak. – angolul feleltem, a hallucinációimat sohasem tiszteltem meg az anyanyelvemmel. Mert hát nyilvánvalóan egy hallucinációval álltam szemben, Sergei, ha eddigre észre is vette, hogy eltűntem, valószínűleg még nem jutott tovább azon, hogy könnyesre sírja a szemeit a hiányomtól. A jelenés elém lépett, ha nagyon akartam, el tudtam hitetni magammal, hogy tényleg az államhoz ér. Ezt teszi a sokhónapnyi stressz, meg az a gomba, amit tegnap éjjel kaptam valami muglitól az egyik gyűrűmért cserébe. Tegnap éjjel anyámat láttam. Most őt. Így megy ez. Slukkoltam. Lehunytam a szemem. – Igen, ostoba vagyok, Sergei. Engedj tovább. – Kibaszottul el kell tűnnöm innen.