Végül nem mondta meg, hogy hova megyünk, de szavak nélkül is tudtam, legalábbis sejtettem. Haza, Oroszországba. Pontosan oda, ahová soha többé nem akartam visszatérni, mióta csak elszöktem onnan mindössze tizenöt évesen. Az, hogy megkért rá, rendezzem el a dolgaimat, csak egy valamit jelentett most a számomra. Megtalálni a bátyámat, és térden állva könyörögni neki, hogy segítsen rajtam. Ha kell, akkor inkább öljön meg, de ne hagyja, hogy az apánk visszavigyen a Bronshtein kúriába. Annál még a halál is sokkal jobban hangzik és még átélni is milliószor jobb lenne, mint visszakerülni az életem kénköves poklába.
Egy pillanatig talán még el is hittem apámnak, hogy az lesz a legjobb nekem és valószínűleg neki, meg az egész családnak is, ha visszatérek vele az otthonunkba és ellenkezés nélkül teljesítem a kötelességemet, amit már régen meg kellett volna, hogy tegyek. Megtartani az esküvőt, hozzámenni a nagybátyámhoz és engedelmes feleségévé válni egy életen át. Talán még utána is.. De aztán a hideg és friss éjszakai levegő kijózanított és megértette velem, hogy erre egyszerűen képtelen vagyok. Se most, se soha többé.
Mikor először találkoztunk itt, London egy mocskos sikátorában, csak egy címet kaptam tőle, ahol elérhetem, hogyha szükségem van rá. Bár a cetli, amire felírta az utcanevet és a házszámot, valószínűleg már az egykori lakásomban tomboló tűz martaléka lett, szerencsémre eleget néztem és méregettem ahhoz a bátyám karakteres betűit, hogy megjegyezzem, és, ha kell, akkor fejből, álmomból felkeltve is tudjam mi volt ráírva.

Most pedig, egy szál hálóingben az ajtaja előtt állva a hideg és szeles éjszakában, fogalmam sincs, hogy kopogjak-e. Azt sem tudom, hogy a lehető legjobb helyen vagyok-e, és annak az embernek a segítségét kérem-e, akire tényleg a legnagyobb szükségem van most. Végül is szólhatnék Igornak is, rajtam kívül egyedül ő ismeri behatóan a családomat és a beteg dolgainkat, de akár Finnick-et is felkelthetném az éjszaka közepén, mert tudom, hogy nem haragudna érte. Már, ha egyáltalán aludna. És akkor még Antoninról nem is beszéltem. Ha nem vesztem volna vele össze a tanévbúcsúztató partija végén, valószínűleg egyből hozzászaladnék menedéket keresve. De így..
Mégiscsak kopogok. Hármat, először egy halkat, majd két hangosabbat, és összefonva magam előtt a karjaimat, várom, hogy Sergei megjelenjen előttem.

Kicsit meglepődök az ajtó mögött elhangzó szavakon. Mintha nem is Sergei hangját hallanám, a szavak pedig, amiket használ.. Soha sem hallottam még eddig tőle azokat. A bátyám világéletében nem beszélt így, még csak nem is káromkodott, akkor sem, amikor a Bronshtein család áldozatává vált folyamatosan. Inkább csak csendben, sírva tűrt, esetleg néha segítségért kiabált, de egyetlen egy rossz szó sem hagyta el a száját.
Mégsem tulajdonítok ennek olyan nagy jelentőséget, pláne, amikor meglátom a kissé nyikorogva kinyíló ajtó mögött. A jelenléte minden addigi gondolatomat eltörli belőlem, és csak a viszontlátás öröme marad meg bennem, amikor egyetlen határozott, mégis gyengéd mozdulattal a karjaiba vetem magam, mit sem törődve a bocsánatkérésével, úgyis már régen megbocsájtottam. És talán éppen nekem kellene magyarázkodnom mindazért, amit az otthonról való szökésem óta elkövettem, azért, mert egyetlen egy szó nélkül képes voltam magára hagyni a hagyományaiktól már réges-régen megveszett családtagjainkkal, mert azóta sem kerestem fel, mégcsak levélben sem, és, mert napokkal ezelőtt még a saját nagyanyánkat is mindenféle kétely nélkül kivégeztem. Talán egyszer majd meg is teszem, de ez a pillanat most nem arról szól. Legalábbis még nem.
Ki sem bontakozok az öleléséből, úgy válaszolok neki. - Túlságosan is régen. - értek vele egyet, arcomat pedig a mellkasának döntöm. Hosszú percekig csak élvezem karjainak szoros ölelését, csak azután távolodom el a lehető legkisebb távolsággal tőle, hogy egyenesen a szemeibe tudjak tekinteni. - De, sajnos nem csak a viszontlátás öröme miatt jöttem el hozzád. A segítségedet szeretném kérni. - pislogok fel rá az arcát fürkészve. Kicsit zavarban érzem magam, és nemcsak azért, mert egy szál selyem hálóingben simulok hozzá, végül is mégiscsak a bátyám, nem férfiként tekintek rá. Sokkal inkább azért, mert fogalmam sincs, hogy hogyan magyarázzam el neki miért is igénylem a támogatását. Nem lesz egy könnyű menet.
- Beljebb mehetek, esetleg? - szakítom el tőle a tekintetemet zavartan, a lakás belseje felé nézve.