Nem gondoltam volna, hogy Oroszország ilyen kibaszottul nagy, és hideg. Azt sem gondoltam volna, hogy én valaha is be fogom tenni a lábamat ebbe az országba, azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy Ő valaha is vissza jön ide, azt meg aztán végképp, de nagyon nem gondoltam volna, hogy a családjából – mert, hogy van családja, mint kiderült – akárki majd válaszol a levelemre. Arra a levélre ami nem is vehető levélnek, majdhogynem fenyegetésnek, leginkább kijelentésnek, furcsa éllel. Mármint Ororszország, a szovjet birodalom ahol olyan kommunizmus van, hogy a fejemet kell leszegnem, nehogy valaki felismerje bennem az elszántságot. Ebben az Oroszországban annak a három szónak igen is fenyegető jelentése van, és igen is úgy érzem, hogy a halálomba menetelek.
Az én igencsak provokatív levelemben három igen csak határozott betűkkel ez a szöveg állt:
„Vissza szerzem Siljét.”
Ha szigorúan vesszük öt szóból állt az egész levelem, mert a végére oda biggyesztettem a nevemet. A rövidebb nevemet, amelyet mindenki ismer, vagy legalább is egész sokan.
Szóval megkaptam a választ, azt az igen kurta választ, amitől a hátamon felállt a szőr, és amitől jobbára úgy éreztem, hogy Oroszország még sem elég hideg ennek a családnak. A családnak akikről semmit sem tudok, csak azt, hogy hol élnek. A hely pontos nevét tudom csak, és a Karkarovra hagyatkozásom végett a látszólagos leírását.
„Dikson”
A kurta válasz eleinte ambivalens érzéseket váltott ki belőlem, ugyan is képtelen voltam eldönteni, hogy a tag angol tudása ilyen szánalmasan gyér, hogy sértegetni sem tud, vagy annyira semmibe vesz, hogy egy rendes anyázásra sem méltatott.
Szóval most itt vagyok Diksonban, és leginkább úgy állok az utcán, mint fasz a lakodalomban. Tanácstalanul, takargatva.
Nem tudom kit kellene keresnem, azt sem tudom, hogy miért jöttem el ide, hogy miért nem mentem inkább oda, és hogy miért vagyok ennyire elcseszett, hogy képes voltam egy egész szóba vetni az összes hitemet, és abban reménykedni, hogy esetleg Silje írta nekem. Az a Silje aki miatt most itt vagyok, akire ebben a két hónapban gondoltam, és akibe menthetetlenül beleszerettem.
Mert hát nincs mit szépíteni, sőt tagadni sem lenne értelme, megpróbálhatnám, de a nélküle töltött napok kiszipolyoztak, senkivé tettek, kifacsarták a lelkemből azt a parányi érzelmet ami volt benne.
Szóval miatta jöttem el ide az isten háta mögé, csak is miatta szorongatom a pálcámat a jobb kezemben, és keresek a tekintetemmel egyetlen egy tagot is aki olyan igazi Bronhstein-féle, olyan felsőbbrendű orosz, aki lenéz másokat, mesélő szemekkel. De senki ilyet nem látok, senkit aki akár egy cseppet is hasonlítana Siljére. Egyedül vagyok itt, és átverve érzem magamat, tele fortyogó dühvel.

Van annyi púder a világon, ami ezeket a makacsul kisírt szemeket is tökéletesen elfedi. A por nyomán nem marad más, csak a fehéres bőr, két szál cigaretta után pedig a szemek csillogása is inkább tűnik a kandallóban lobogó lángok ellenére is dermesztő hideg és a füst különös összejátéka eredményének, semmint szörnyű tanúvallomásnak az iménti hetek eseményeiről.
Timur legutóbbi levelét egyébként olvasatlanul a kályhába dobtam.
Sergei tekintetét következetesen kerültem.
A hálószobám ajtaját napok óta zárva tartottam.
Enni nem ettem.
Mire észbe kaptam, már rég úgy járkáltam a szoba négy fala között, mint valami szellem.
Egyszer csak leraktam a púderes dobozt. Elnyomtam a cigarettámat egy aranyszínű fésülködő tükrön, majd elővettem egy paksaméta levelet a fiókomból. Találomra elvettem egy levelet. Halványlila, foltos pergamenre írták, a megszokott kackiás betűk helyett mintha írógéppel szedték volna. Befogadó levél, Amerikából. A pecsét elmosódott, egyedül New és York szavak voltak még valamennyire olvashatóak. Leraktam a lapot, felvettem egy másikat. Nem is kifejezetten levél volt, inkább egy rajz. Már vagy tíz éves darab volt, látszott rajta, hogy az évek során többször össze- és ki lett hajtogatva, a papír szinte mállott, a hajtások sarokpontjainál pedig egyszerűen átlyukadt. Valami nárciszféleség volt rajta meg egy rövid aláírás: „Szeretettel Mamától”. Ez a két szó egyébként az én kislánykori kézírásommal került oda, ő csak a rajzot készítette valamivel a halála előtt. A temetése után írtam fel. A rajzot a lila levélre raktam, aztán felvettem egy másik lapot, amivel úgy öt perccel ezelőtt futott be a baglyom. Nem is lap, inkább csak egy fecni, amire valaki annyit firkantott rá csupán, hogy „Vár téged.”
Ezt a fecnit a zsebembe gyűrtem, a többi lapot összerendeztem, beraktam egy egyszerű fa dobozba, az ágyamhoz vittem és beraktam egy utazó táskába. A táska mellett az ágyra dobva hevert a mosómedveprém bundám. Magamra kaptam, aztán újra a smink asztalomhoz léptem a fekete bőrkesztyűmért és a dohány tárcámért. A kandalló lángjaiba álltam és kiszórtam egy marék hopp-port.

Nem telt el öt perc, mire a város másik felén, a félhomályba burkolózva megpillantottam a bizonytalanul tébláboló gyereket. Ha nagyon akarom, sem tudom eltéveszteni. Szóval ez akarja magának Silje-t? Ez?
Hátulról közelítettem, üdvözlés helyett tökéletlen angol kiejtéssel duruzsoltam neki.
- Legelőször is, a visszaszerezni egy szó.

Két pillanatig gondolkozom. Az elsőben azon, hogy jól értem-e amit mondott, mert hát nagyon töri az angolt, és egészen nagyon oda kell figyelnem, a másodikban pedig azon, hogy hozzám szólt-e. Aztán rájövök, hogy igen hozzám szólt, és hogy igen jól értettem. Aztán meg jól megbámulom. Keresem benne Silje ismerős vonásait, jól megnézem az orrát, a szemét és a száját, és habár felfedezek némi hasonlóságot a két lány között, kissé elhúzom a számat. Olyan alig látható módon. Szóval ez a nő Silje nemtudomkije? Az anyja, vagy a nővére? Vagy a nemtudomkinek a szolgája? Őszintén szólva fogalmam sincsen arról, hogy van-e testvére, hogy vannak-e házimanóik, vagy hogy az egész itt hogyan működik. Milyen itt a varázsvilág, ha nyílt párbajba keveredünk, vajon sittre vágnak-e? Mennyire korrupt itt a kormány? Le lehet-e Őket fizetni?
- Hol van? -
Nem méltatom válasszal, csak követelőzve akarom megtudni, hogy hol találom Őt.. Mert csak ez érdekel, csak ezt akarom tudni, semmi mást. Nem is érdekel, hogy ki ez a lány, hogy hány éves, és hogy milyen itt az idő.. egyetlen egy dolog érdekel, és azért képes vagyok bármit megtenni. Harcolok ha kell - bár a tag nagyon ijesztően hat a szőrme kabátjában, kicsit a Zsebpiszok közi kurvák jutnak róla eszembe - és egészen biztos vagyok benne, hogy olyan varázslatokat is ismer amiket én egyáltalán nem, de képes lennék az életemet is adni, csak hogy láthassam a lányt.
Tekintetemből elszántság tükrözik, ahogy belebámulok az ismeretlen lány tekintetébe. Egy pillanatra eszembe jut Silje érdektelen pillantása - igen egészen biztosan rokonok - de aztán az el is illan.
- Látni akarom! -
Hozzáteszem, félve attól, hogy nem tud eléggé angolul ahhoz, hogy előző követelésemet megértse. De aztán lehet, hogy mindent ért, és mindjárt megöl. Ki tudja milyen emberek ezek. Ha már Siljének meg kellett ölnie a saját nagyanyját, akkor egészen biztos, hogy volt rá oka. És nem az a fajta a-mama-teletöm fajta gond.

Amint kézhez kaptam a levelet, egyből tudtam, hogy találkoznom kell vele, arra viszont még akkor, ott állva sem jöttem rá, hogy pontosan miért volt ez jó ötlet.
A családból senki nem tett volna többet annál, minthogy valakivel megüzenjen neki egy avada kedvara-t, már ha egyáltalán veszi a fáradtságot arra, hogy valami zaklatott, angol kamasz hisztériájával törődjön. A családi levelezésnek csak az ilyen szemétre hajazó miszlik részét kezelhetem a magam belátása szerint, az ilyen lányos baromságokat. Csak azért nem dobtam ki helyből a fecnijét, mert majdnem biztos voltam benne, hogy egy ponton még jó lesz arra a papírdarab, hogy felidegesítsem vele Sergei-t, de ha már ez a hatalom az enyém, miért nem nézhetném meg magamnak jobban, hogy mégis mi van a kezemben?
Nyeszlett kölyök, rémes hajvágással, szerencsétlen formájú homlokcsonttal. Volt benne némi szlávos vonás, visszaköszönt róla a mugli gyárimunkások ütődött ábrázata például, ha magára kapna egy olyan – mi a neve? – svájci sapkát, tökéletesen beillene közéjük. Valahol elborzasztott a gondolat, hogy Silje egy olyan gyerekkel terhes, aki akár egyetlen vonását is tőle örökölheti. Aggodalmasan az arcomhoz kaptam, végig mértem újra. Elégedetlenül csóváltam a fejem, majd lassú, de kimért, tulajdonképpen légies mozdulatokkal elkezdtem körbe járni, hátha találok rajta valamit, ami nem arról ordít, hogy ez a fiú egy futóbolond. Hiszen még egy rohadt sapkát sem húzott! Silje, Silje, Silje, mit tettél? Mit tett ez veled?
Láthatóan ügyet sem vetve rá, végül megálltam egy ponton, majd sóhajtva előkaptam az ezüst dohánytárcám. Egy szálat a szájamba pöccintettem, a pálcám végével meggyújtottam, aztán a tárcával együtt elraktam a pálcámat, annyit se ért az egész, hogy egyáltalán rászegezzem.
- Kit érdekel, hogy mit akarsz? – sóhajtottam, aztán elnézően mosolyogtam rá, mintha csak rossz villáért nyúlt volna reggeli közben. Semmi gond, mind botlunk néha. – Picinyem, ugye tudod, hogy senkit sem? – vagy hát engem biztosan nem. Még egyszer, az előzőnél szélesebben elmosolyodtam, aztán szívtam egy slukkot.

És ebben a pillanatban rájövök, hogy ez a beszélgetés ezerszer kényelmetlenebb lesz, mint az amit Karkarovval végeztem. Pedig az ember azt hinné, hogy egy nővel minden ezerszer könnyebb, csak elsutymorogsz néhány bókot, megemlíted milyen csinos, és közben óvatosan, szinte észrevehetetlenül tereled a beszélgetést eg számodra megfelelő irányba. Csak hát az orosz nő mások. Ezt volt szerencsém megtapasztalni. Sokkal keményebb fából faragták őket.Abból a fajtából ami képtelen meghajolni, ezerszer inkább törne ketté. És nyílván Silje rokona is ilyen fából készült. Egyáltalán rokona-e?
És látom rajta, hogy felfalna a szemével, hogyha képes lenne rá, én meg egészen görcsösen szorítom a pálcámat, pedig tudom, hogy esélyem sem lenne. Ennek a nőnek a szeme sem áll jól, benne csillog valami egészen megmagyarázhatatlan parázs, amire elég csak egy csepp olajat önteni, és máris lobban az egész. Én meg egészen biztos vagyok benne, hogy olaj vagyok ebben a történetben.
Nem fog nekem segíteni. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem. Akkor meg aztán harcolnunk kell, én meg még azt sem tudom, hogy ez az egész hogy megy itt Oroszországban. Bevarrnak-e ha megtámadok egy lakost? Vannak itt egyáltalán auroorok, vagy  a rendszer nem engedheti meg magának?
Nézem ahogy rágyújt arra a cigarettára. A mozdulatai megszokottak, begyakoroltak, nem ez az első szál cigaretta. Nézem ahogy beleszív egy slukkot, ahogy benntartja egy pillanatra, majd a fagyos levegőbe ereszti ki a füstöt, ami egy pillanatig kettőnk között gomolyog, majd elillan. Nekem meg Silje jut eszembe, ahogy elillant, minden szó nélkül. Eltűnt, és nem tért vissza. Nem írt egyetlen egy levelet sem. Nem üzent, és nem is keresett.
- Tudom.. -
Kipréselem magamból a szót, és egészen félek attól, hogy valami olyasmi is kiszalad a számon, aminek nem kellene.
Leszegezem a pillantásomat, és ebben a pillanatban fogalmam sincsen, hogy mit kellene tennem.
Aztán nehéz szívvel, én is elteszem a pálcámat. A kezemet egy percig még a zsebemben tartom, hogyha most támadna előkaphassam, aztán kihúzom onnan.
Már nem is érzem magamat anynira biztonságban. Egyáltalán nem érzem magam biztonságban.
Egy idegen világban, egy idegen nővel szemben, aki ha lehetne egészen biztosan kinyírna. Sőt valószínűleg ki is fog nyírni.
- Azt hiszem nem jól kezdtük, még be sem mutatkoztam. Antonin Dolohov vagyok.-
És kinyújtom a kezemet felé, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogja elfogadni.

Bármennyire is csúnyácska gyerek volt, attól még gyerek maradt. Egy senkinek sem kívánatos, ostoba fiú. Silje egy idióta, amiért azt hitte, hogyha Angliáig megy, azzal majd elmenekülhet az elől, ami már azelőtt várt rá, hogy egyáltalán megszületett, Timur pedig azért idióta, mert Silje családhoz való hűtlenségét képes mindenféle komolyabb megtorlás nélkül hagyni. Legalábbis egy darabon még hittem ebben, hogy tényleg valamiféle megbocsáthatatlan vétke van – a fenét, még most is hiszek benne – de a baba, ennek a buta fiúnak a babácskája nem tehet semmiről. És én őt akarom megvédeni. A legjobb az lenne, ha valami szopós dajkának a gondjaira lehetne bízni. Természetesen nem jár neki név, pénz és semmi, az élethez való jogon túl.
És tudod – őrült, hirtelen egy ötlet, de hallgasd végig - ha ez minden, amit a Bronshtein család adhat, miért ne kaphatna egy esélyt az apa (ez az ütődött külsejű, buta angol fiú) arra, hogy valamit ő is tegyen? Tiszta, gyors megoldás. Silje nem lehet az övé, de miért ne tarthatna meg egy darabot belőle? Ez pont olyan eszement húzás, mint hagyni, hogy Sergei születése után egyszerűen a földhöz bassza a kölyköt. Pont olyan, amit a legkevésbé sem lenne szabad hagynom, de muszáj, hogy megtörténjen, hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba. Inkább ez, minthogy egy újabb bepólyált kisember élettelen testének kelljen gödröt ásni a megfagyott földbe.
Slukkoltam egyet. Nyugodtan figyeltem, ahogy végül elrakja a pálcáját. Még csak megelégedni sem tudok a mozdulattól, nem, ahhoz ennél többet kéne tennie, már ha lehetséges ez ügyben eleget tenni.
- Nonna Bronshtein. – a füsttel együtt fújom a szavakat. Nem fogadom el a kezét, nem barátkozni akarok. – Úgy hiszem, beszélnünk kéne. – egy újabb slukkolás. – Szomjas vagy?

Majdnem visszakérdezek, hogy ez meg minek a becézése, de aztán észbe kapok. Valószínűleg nem lenne tanácsos vele viccelődni, vagy felesleges kérdéseket feltenni. Mert hát szerintme nem tud mosolyogni, meg valószínűleg ki szeretne nyírni, és ha lehet idő előtt nem szívesen adnék rá neki indokot.
Úgyhogy inkább csak nézem ahogy elhagyja a száját a füst, és elszáll az alkonyban, gomolyog, majd semmivé foszlik.
A legszívesebben rávágnám, hogy én nem akarok beszélgetni, és hogy szerintem nincsen mondanivalónk a másik számára, de ekkor megint rá kell jönnöm, hogy badarság lenne magam alatt vágni a fát. Elvégre sosem jutnék el Siljéhez.. az egyetlen személy aki a kapcsolatot jelenti köztünk. Az egyetlen aki segíthet, és aki miatt soha se találhatom meg. Képletesen értve. Mert ide rángathatom Karkarovot, de.. ez egyszerűbb lenne.
- Hát akkor.. beszéljünk. -
Bár nem hinném, hogy lenne olyan dolog amit mondani tudnék neki, vagy amit Ő tudna nekem mondani. De azért csak beleegyezem.
Mondanám neki, hogy nem vagyok szomjas, de rá kell döbbennem, hogy helytelen válasz lenne.
- Ihatunk valamit.. -
És tekintve, hogy én teljesen járatlan vagyok a vidéken, nem ismerek senkit és semmilyen olyan helyet ahol inni lehet, rá vagyok utalva.
A tenyeremet nyújtom felé, de nem merek hozzáérni, inkább csak várok arra, hogy nagy kegyesen a bőrömhöz nyúljon, hogy aztán magával szippantson egy helyre, amiről azt sem tudom, hogy hol van.
Lehet, hogy megölni visz, én meg nem tehetek semmit. Még csak arra sem fogok rájönni, hogy kínzókamrába visz-e vagy egy közönséges kocsmába.
De nincs más választásom. Meg kell bíznom benne. Muszáj elhinnem, hogy segíteni akar.
Pedig ki is nyírhat. És senkinek sem hiányoznék.

- Nagyon helyes. – most először őszinte mosolyra húzódik a szám. Szeretem, ha a dolgok az elképzeléseim szerint alakulnak, Dolohov-ot pontosan olyan egyszerű volt irányítanom, mint ahogy arra számítottam.
Nem nagyon teketóriáztam, előhúztam a pálcám, majd minden figyelmeztetés és óvó jel nélkül megragadtam a vállánál, suhintottam egyet, hogy úgy egy szempillantással később valami egész más helyen bukkanjunk fel. Sötét, hideg, de nem olyan metsző hideg, mint az előbb kinn.
Egy újabb elmormogott varázsigével és pálcasuhintással tüzet gyújtottam a kandallóban, a lángok fényében derengett a szoba, amiben álltunk. Körülöttünk asztalok, az asztalokra sorban székek voltak felpakolva. Mellettünk pult, a pult mögött hosszú sorban otthagyott, félig üres, meg egészen üres üvegek. Mindenen vastag por, pókháló. Évek óta elhagyatottan állt a hely. Egész pontosan hét éve. Eklektikus báj, aranyozott díszek, kristály csillár. Csak azért nem fosztották még ki a helybéli muglik, mert átkozottnak tartották – és tulajdonképpen az ő szemszögükből az is volt. Az utolsó nyitott éjszakáján két varázsló párbajozott itt. Nem sikerült tökéletesen a takarítás, ezért fűzhettek köré mindenféle városi legendákat. Nem a legszebb és legbiztonságosabb és legjobb hely, ahol az ember egy téli, orosz estén találhatja magát, de hát nem is szépséget és biztonságot akartam. Abból a szempontból viszont kifejezetten praktikus volt, hogy, ha itt bárki is fényt lát, mozgást, miegymást, visítva rohan a hely közeléből, ahelyett, hogy ránk törjön. Bátran lehet beszélgetni.
- Foglalj csak helyet. – duruzsoltam. Újabb suhintás, egy asztalról lerepül két szék, fordul egyet a levegőben, majd finoman a földre érkezik. A por leszáll, de porfelhő nélkül teszi mindezt. A pult elé sétáltam, szakértői pillantásokkal leolvastam a címkéket, mintha értenék a mugli italokhoz, de végül is amire rávésték a vodka szót, azzal már nem lehet tévedni, ugye? Újabb pálca mozdulat. Az üveg a kezembe kerül. Felé fordulok. – Nos, pontosan miért jöttél? Mármint, mi a nagy terv? Pálcát rántasz rám, megfenyegetsz egy picit, és azt várod, hogy elárulom, hol találom Silje-t? Hm?

Sose visel meg ha hoppanálni kell, vagy ha Hopp-hálózato utazom, de ez most valahogy olyan más. Rossz érzés, ami mélyről jön. Nem természetesen nem fogok hányni, még csak a gyomrom se kavarog.. egyszerűen csak egy borzalmas érzés kerít magába, amitől érkezésünk után sem tudok szabadulni. Kissé fázósan vonom magam köré a köpenyemet, de a mélyről jövő hideg nem akar enyhülni.
Csak csendben figyelem, ahogy varázsol, és még arra sem veszem a fáradtságot, hogy körbe nézzek. Őt figyelem, akár egy vad a prédát, nem tudom levenni róla a tekintetemet.. talán félek, hogy egy elvétett pillanatban engem fal majd föl.
Kelletlenül engedelmeskedem, és őszintén mondom, hogy nagyon creepy ez a nő, lány, csaj, bige, szuka.. nevezzük is bárminek.
Van az a fura fény a szemében amit nem tudok hova tenni, egy olyan tompa fény ami nem sejtet semmi jót.
A szememmel követem ahogy a pulthoz lép, és csak most látom, hogy mennyire törékeny. Apróbb nálam, és van egyfajta kecsesség a járásában. Törékeny, és azt hiszem ha levetné a bundát, meglepődnék, hogy milyen vézna. Talán olyan alakja lehet, mint egy kislánynak.
- Mondtam már.. Siljéért. -
Mintha csak arra emlékeztetném, hogy ötkor van tea.
Elmosolyodom, mármint a szám mosolyog, de a tekintetem egészen üres.
-Nem hinném, hogy lenne esélyem ellened.. -
Megvonom a vállamat. Semmilyen tervm nincsen. De komolyan megbízom benne?
-Sőt ajánlani sem tudnék semmit az információért cserébe.. ha csak te neked nem kell tőlem valami.. bár kétlem, hogy lenne akármim számodra. -
Jobb tisztában lenni a dolgokkal. Semmit nem tudok számára nyújtani.
- De szeretem Siljét, és tudom, hogy nem jó itt neki..

Fogtam egy poharat – minden bizonnyal évek óta ott állt, ezek után szinte mindegy, hogy előzőleg tiszta volt-e, vagy sem (bár az a barna folt ott az alján…), aztán megindultam vele és az üveggel együtt a letakarított asztalhoz miközben beszélt. Végig figyeltem rá, ahogy járt a szája, le sem vettem róla a szememet. Bármilyen fenyegető figurának is akart látszani az elején, mindennek már nyoma sincs, ami jó, tényleg kiváló, a fene se akar azzal fáradozni, hogy rávilágítson tettei és modora hiábavalóságára. A végén helyet foglaltam, és biccentettem neki, hogy ő is üljön le. Ez nem választás kérdése.
Lecsavartam az üveg tetejét, teletöltöttem a poharat, aztán az ő széke felé toltam.
- Ezt idd meg! Felmelegít. – valószínűleg előbb, mint a rohadt kandalló, bármekkora lángok is égtek benne. – Könnyebb egy húzással.
Ha hallgat rám, úgy azzal a lendülettel újra is töltöm a poharát, de azt már nem tukmálom belé, helyette megrágom magamban azokat, amiket mondott. A felettünk lévő csillár kristályaiban táncoltak a kályha lángjai.
- Tudod, mocskosul bénán tárgyalsz. Szerencse, hogy ez most nem egy tárgyalás. – sóhajtottam, kissé csalódottan, közben ismét a kabátom zsebébe nyúltam a dohány tárcámért, hamar meg is találtam. – Silje-t akarod. Persze-persze. Mind Silje-t akarjuk! – és a cigaretta már égett is az ujjaim között. – Csakhogy ugye, veled ellentétben, mások meg is szerezték őt, és nem hiszem, hogy lenne bármid, amiért hajlandóak lennének visszaadni neked. – halkan felnevettem. Hitetlenkedve, de nem feltétlenül gúnyosan, inkább csak a saját szavaimon értetlenkedtem. Visszaadni. Mint ha valaha is tényleg az övé lett volna. – Ne érts félre, nem goromba akarok lenni, őszinte jó indulatból tanácsolom, hogy add fel. Elhiszem, hogy szereted, talán viszont is szeret, de ennyi… - slukkoltam, majd hosszú, végtelen pamacsban kifújtam a füstöt – ennyi nem elég.

Próbálok nem fintorogni ahogy megpillantom a poharat, és azt, hogy valójában mennyire retkes. A porréteg legalább húsz éves rajta - az is lehet, hogy kétszáz - és el sem merem képzelni, hogy milyen állatok csúszhattak végig az üvegen, hány pókcsemete kelhetett ki benne, és kinek a mocskos szája érinthette utoljára.
De azt mondják, hogy az alkohol fertőtlenít, nem? Akkor igazából nem kaphatom el a leprát, vagy a pestist ha iszom egy olyan pohárból ami már több éve itt áll, ugye?
Össze kell préselnem a fogaimat, hogy ne kezdjek el nyavalyogni, min a szopós gyermek. Akárhogy is nézem, nem ehhez vagyok szokva. A seggem kinyalták, ha arról volt szó, most meg.. hova jutott ez a világ?
Azért csak lehúzom azt a pohárnnyi valamit, ami végigmarja a nyelőcsövemet, és a gyomromba érve forróságot kezd árasztani. Nagyon igyekszem, hogy ne húzódjon fintorra a képem az ital alkoholtartalma végett, és több-kevesebb sikerrel, de megtartom egészen rendezett vonásaimat.
A második körrel sokkal óvatosabb vagyok. Nem járok jól, ha hagyom, hogy leitasson, így csak a két kezem közé fogva dobolok nem létező, húsomig bevágott körmömmel a kristályon. Szívesen megkérdezném, hogy szerinte hol készült, hogy ez a hely vajon hány éve áll üresen, és vajon, hány percbe tartana míg a por visszatelepedne mielőtt itt jártunk..
De emlékeztetnem kell magamat, hogy a nő előttem nem Silje.
- Nézd el nekem, nem szokásom tárgyalni.. -
A mennyezet felé emelem a tekintetemet, majd vissza rá.
Hümmögök egy párat.
Mind Siljét akarjuk..
Efelől persze kétségem sem volt. Nem hiába kellett elmenekülnie, nem hiába keresett magának helyet Angliában.
- Ő is roppant mód akarhat titeket, ha máregészen Angliáig menekült. És ne érts félre, de egyszer se említett meg titeket. Egy árva szót nem említett semelyikőtökről sem.. pedig hidd el három évig élt ott... -
Félrebiccentem a fejemet. Vajon tisztában van azzal, hogy Silje miért menekült el? Egészen biztosan. És vajon hajlandó lesz ezt elmondani? Egészen biztosan nem.
Hatalmasat sóhajtok.
- Tévedsz. Ennyi, elég. Mindig is elég volt, és ez most sem lesz másképp. Különben is. Te sosem menekültél volna el ha megtehetted volna? Soha sem érezted, hogy bármi történjen veled, bármi akkor is jobban jársz, mint hogy itt maradj? -
Őszinte kíváncsisággal pillantok bele az idegen szempárba, hogy megtudjam vajon Ő is ment volna, ha van rá esélye.
- Mert Silje így érez. Nekem pedig meg kell mentenem. Ha tetszik ha nem.. -
Vállat vonok. Hangom se nem fenyegető, se nem erőltetett.
Lehúzom a második kör piát, és most már nem fecsérelem arra az energiáimat, hogy megzabolázzam vonásaimat.

Tulajdonképpen rohadt idegesítő gyerek. Nézz csak rá! Nem szokása tárgyalni. Ebben aztán minden, minden gyerekként felszedett gőg ott van - minek a múlt idő? még most is gyerek! - és beleszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy Silje gyerekének, ENNEK A SZERENCSÉTLENNEK a gyerekének tényleg ez a SZERENCSÉTLEN a legjobb esélye. Cukorkát akart három évesen - tessék, fiam, itt van. Pénz? Nesze. Nők? Miért is ne? Hányat? Szőkét? Barnát? Silje-t?
Nincs benne alázat, egy csepp alázat sem, márpedig a büszkeség alázat nélkül szart se ér, akkor csak egy felfuvalkodott hólyag leszel, akit le kéne szúrni, hogy egy picit leereszthess, el ne szállj itt a felhők fölé.
Nem tudom, ő mit tud Silje-ről, az nyilvánvaló, hogy nem azt, amit én. Még a végén hőstettként adja be nekem, amit tett? Na nem! Azt nem.
Felnevettem. Gyúnyosan. De aztán nem mondtam semmit. Silje is elég ostoba tud lenni, ha arról van szó, de azért nem aggódom érte annyira, mint ezért a fiúért itt. Silje legalább használja azt a kevés észt, ami jutott neki. Persze, hogy nem beszél senkinek a szökése alatt arról, hogy honnan jött. Ha kimondod valahol a családnevünket, hát akkor megjelenünk, kicsit, mint a mugli ördögök, csak az utóbbinak egyesek néha még örülni is szoktak. És most mit csináljak azzal, hogy Silje nem beszélt rólam neki? Üssön szíven? A szentségit már!
Slukkoltam, levertem a hamut.
Egyébként, látod, mondom, hogy nincs agya, csak az ilyenek azok, akik azt hiszik, hogy az érzelmek jogosan írhatják felül a józan ész szabályait. Errefelé az ilyesmit nem tartják sokra, sőt pont, pont hogy ezek az érzelmek azok, amiktől a végén megcsömörlesz. A fájdalom elől lehet futni. Meg arra is, amerre a vágyak húznak. Csakhogy ha veszed a fáradtságot, hogy néha gondolkozz, hogy számba vedd magadnak, hogy jutottál egyik helyről a másikra, ha nem is egyből, de azért be fogod látni, hogy hibáztál. Képzeld csak el évek múlva, mikor Silje megasszonyosodik, felszed pár kilót, beleun a kölykökbe és emellé a tahó mellé kell éjszaka befeküdjön az ágyba. Ez a tahó meg majd félrekúr, mikor épp nem Silje-t akarja, mert ugye nem szokott tárgyalni, tehát csak idejön és elvesz. Az egész életét, és Silje életét és mindenki életét épp most akarja elkúrni. És akkor van pofája még arról kérdezni, hogy én le akartam-e valaha lépni. Sírva fakadjak, mondjam, hogy igen és ÉREZZEM ÁT a kurva szerelmét?
Mindjárt rosszul is leszek.
- Értem. És mi a terved? Úgy értem... hogy akarod csinálni? - fürkészve pillantottam rá, egyáltalán nem lenézően, a bájmosolyok koronás cárnője vagyok. - Megölsz minket? Besurransz éjszaka és kiviszed őt az ablakon? Vagy most az volt a terved, hogy összetöröd a pici szívemet, aztán hátha segítek neked? - Egy újabb slukk. - Vagy, rendben, mondjuk, hogy összejön. Mit akarsz aztán csinálni? Hm? Bezárod a saját otthonodba, elleszel vele a hálószobában, a szüleid meg majd pár év harag után megkedvelik őt annyira, hogy zoknit kapjon tőlük karácsonyra? - Na jó, a végén talán egy kicsit gúnyos íze lett a mosolynak. - Válaszolj! És véletlenül se kiabálj, ha lehet. Jó? De tényleg érdekel. Mi a terved?
Tudod, csak egy nő vagyok, úgyse tudom megakadályozni. Meg, ha tudnám se tenném, nézz csak rá, el fogja ezt ő szúrni magától is.

Veszett fejsze.
Veszett ügy.
Minden kicseszettül el van veszve. El van veszve Silje, el vagyok veszve én is, sőt ez a nő is el van veszve. Megragadtunk a jelenben, ebben a hideg, poros szobában, italt szürcsölve, bájcsevejt rendezve. De az egész egy színjáték. Mert hát, Ő miért segítene nekem? Én pedig vajon elhittem-e valaha is, hogy majd segíthet nekem?
Játszik velem és élvezi. Minden percét élvezi, hiszen tudja, vagy ha nem is tudja, akkor sejti, hogy itt semmi sincsen rendben, hogy amíg neki az idő értéktelen, lassan vagy éppen gyorsan múló percek összessége, addig számomra roppant értékes. Múló pillanatok, elvesztegetett percek, kárba veszett órák.
Megköszörülöm a torkomat, mintha szent beszédre készülnék, kihúzom magamat, mintha amúgy nem magasodnék fölé. Erősnek akarok tűnni, de túl vézna vagyok ahhoz, hogy megfélemlíthessem. Különben is, a pillantása sokkal több titkot rejt, mint amennyit én elbírnék. Fájó múltat és kegyetlen jelent.
Ha kell megöllek titeket. Ha kell besurranok éjszaka, és kiviszem az ablakon. Ha kell összetöröm a pici szívedet, hogy aztán hátha segítesz nekem... -
Gépiesen ismétlem, és talán időt akarok nyerni vele. Talán csak azt akarom, hogy megszánjon, mint egy gyermeket.
És nézem Őt. A tökéletes nőt. Mert a maga apróságával, a cigi slukkolásával az ember elhinné róla, hogy tökéletes. Nőnek meg aztán nagyon nő. Teszi magát, mosolyog, tudja hol a helye. Mégis van benne valami egzotikum, számomra idegen. Valami orosz. Kemény, magának való, mindent akaró, bekebelező.
- Nem fogok kiabálni. Nincs okom kiabálni veled. Őszintén szólva te csak egy nő vagy, aki köztem és Silje között állsz. Valószínűleg könnyű szerrel megkínozhatnálak, akár meg is ölhetnélek, fenyegethetnélek, de aztán ki tudja. Tapasztaltabb lehetsz nálam, és ez a te tereped. Ismerhetsz olyan ártásokat amiket én nem, és aztán lehet, hogy előbb megölnél, mint azt gondolnám. De ez semmin sem változtat. Megölhetsz. Megkínozhatsz. Megpróbálhatsz elüldözni, de nem fog sikerülni. És igazad van. Nincsen jó terv. Nem vihetem haza, és nem zárhatom be. A szüleim nem kedvelik, de nem is kell kedvelniük. Szemet hunynak felette, mert nem tudnak mást tenni. Ez a világ már rég nem az övéké. Nem tudom mit fogok tenni. Nincsen tervem. Csak azt tudom, hogy minden követ, porszemet képes vagyok megmozgatni azért, hogy láthassam. Mert fontos nekem. Mert szeretem. Mert az egyetlen személy akiért megérné, hogy megölj. És látnom kell. Látnom kell, hogy jó-e itt neki. És ha jó itt neki, ha látom, hogy boldog, ha elküld, akkor nem viszem magammal, akkor itt hagyom. Mert jó neki. De látnom kell. Tudnom kell, hogy jól van. És neked pedig segítened kell. Mert rokonok vagytok, és mert én egy szerencsétlen fiú vagyok, aki szerelmes az unokahúgodba. Szánhatsz, lenézhetsz és gyűlölhetsz is érte. De segítened kell. Ha másért nem, talán magadért. Lehet, hogy neked is szükséged lett volna egy ilyen szerencsétlenre, mint én.

Ó, bassza meg, még örülnék is, ha megölne!
Alig észrevehetően felsóhajtottam. Gondolom, ez most élete nagy pillanata volt, mint valami nagyregény csúcspontja, vagy ilyesmi. Mintha holmi szentbeszédekkel tényleg meg lehetne váltani a világot, pedig ez, ez a sok szöveg, ez most csak itt hangzik el, csak én hallom, és nem is tudom, hogy érdekel-e. Az ilyen kitárulkozó barmoktól mindig felfordul a gyomrom, a szeretet, mint olyan, pedig, ha igazán sokat gondolkozol rajta, francot sem ér. Egy időre összehozza az embereket, aztán pedig pont, hogy szétszakítja, akkor meg inkább jobb is őket távol tartani egymástól.
Ha rám hallgatsz, semmi esetre se legyél olyasvalakivel, akit ilyen szenvedélyesen szeretsz, merthogy a végén majd ez visz a sírba. Mert kitörheted a nyakad, ölhetsz, lophatsz, csalhatsz, szóval megtehetsz bármit, hogy valakit a végén megszerezz magadnak, csakhogy ezek a hatalmas lángok hamar kiégnek, mindig azelőtt, hogy valahova elvihetnének. Az életben maradáshoz nem szabad nagy álmokat kergetni, csak ezt mondom, Silje nem ér annyit, hogy miatta bárki megdögöljön – persze bárki megdögölhet érte, nem erről van szó… csak hát minek? Ennek a fiúnak élnie kell, valahol messze innen, valami más életet élve, az anyjának biztos a szíve szakadna, ha itt bármi történne vele. Tényleg szánom, minden egyes kimondott szava után csak egyre jobban szántam. Miért vagy ilyen kis buta, mondd, légy szíves. Hát, hogy foglak így téged életben tartani? Hahó, hát lenne itt egy gyerek, akit neked fel kéne nevelni, és ha szereted, ha igazán szereted Silje-t, akkor bizony belátod, hogy ez a helyes út. Telnek az évek, megnyugszotok, aztán néha már nem fog fájni, mikor épp eszedbe jut.
De talán ezt majd máskor kéne vele megbeszélni.
- Értem. – mondtam végül évezredeknek tűnő néma pillanatok után. – Köszönöm, Antonin Dolohov. Azt hiszem, eleget hallottam. Egyelőre. – Rámosolyogtam, és slukkoltam egyet. - Most mehetsz. – És hátra dőltem a széken, és várakozóan néztem rá, és valahol tudtam, hogy tudja, hogy én Oroszországban bárhol, bárhol megtalálom, sőt, bárhol és bármikor, szóval miért ne tudnánk ezt a társalgást akár már holnap is folytatni? Vagy mikor épp kedvem van, mindegy is. Ó, mert igen, mert lesz folytatás, persze, hogy lesz folytatás, ha nem akarnék folytatást, kinyírtam volna az első percben.