Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt tényleg megcsinálja velem. Mármint teljesen komolyan gondolja, hogy hozzámegy ahhoz a szánalmas Yaxlehoz, és arról is megvan gyúződve, hogy ez egy felettébb logikus lépés a részéről. Mármint nem akarok rohadtul szexista lenni, de a csajok néha tényleg nem a fejükkel gondolkodznak, hanem a... Áh, inkább hagyjuk.
Azt hittem, jó ötlet lesz, ha ma kihagyom az órákat, mert akkor nem kell néznem se Alecto duzzogó ábrázatát, se Yaxley önelégült fejét, sem pedig őket közvetlen közel egymáshoz. Mondjuk pár széknyire. Mert már az is rohadtul közel van, ha mondjuk az asztal két végében reggeliznek. Ezért is fordult fel a gyomrom reggelinél és ahelyett, hogy Gyógynövénytanra indultam volna, inkább elmentem a konyhába. A konyha egy jó hely, főleg, ha tudod, hogy pontosan mit akarsz, nos, akkor bármit meghaphatsz, de tényleg. Én mégis beértem egy ócska, tényleg mocsok whiskeyvel és még csak azzal sem foglalkoztam, hogy különösen rejtegessem. Ott lóbáltam a kezembe az egész alagsorban vezető utamon, nagyokat húzva belőle, amíg végül visszaértem a hálóterembe.
Az első óra könyörtelen volt, de aztán kezdett hatni a pia, és egyre inkább elszabadult az agyam. Addig csak a plafont bámulva töltöttem magamba a tüzes italt, de aztán egy pillanat alatt beindultam.
Először az volt a tervem, hogy keresek Yaxleyről egy fényképet és azt használom céltáblának, de mégsem akkora egoista, mint amilyennek gondoltam, de annál hülyébb szentimentalista. Mindegyiken van valami családtag, és hát még félő hogy amilyen részeg vagyok, még véletelnül mellé céloznék.
A következő hirtelen ötletem az volt, hogy kiborítottam a kukát a szoba közepére és így a frissen felszabadult tárolóba beledobáltam minden cuccot, ami az övé. Könyvek, ruhák, takaró, minden, amit elől találtam. És amennyire el van borulva az agyam, talán tényleg meg is gyújottam volna, de akkor amázlista ez az Archie, de komolyan. Mekkora volt az eslyélye, hogy pont ekkor jön be Malfoy?
Mindig is őt utáltam a legjobban, mert hát mindent rá lehetett kenni. A gyerekkori szivatásokat, az élcelődéseket, a gúnyolódásokat, hogy behozza ide a sötét légkört, megfertőz mindenkit Voldemort tanaival, főleg azokat, akik erre tényleg fogékonyak vagy olyan gyengék, mint például Alecto, de tulajdonképpen az egész szoba, ha belegondolunk. Csakhogy talán már Malfoynak nincs is akkora szerepe ebben az egészben. Talán már rég nem is rá vagyok dühös, csak éppen kell valaki, akin levezethetem azt a rengeteg feszültséget.
Nem vette észre, hogy mit akarok csinálni, és azt sem, hogy a hely bűzlik a piától, de csak idő kérdése, úgyhogy nem állok neki rejtegetni semmit. Dühösen meredek a hirtelen szőke fejére, ahogy szinte tudomást sem vesz rólam, szinte semmibe vesz, és ez feldühít.
- Nem tudom, remélem minél távolabb – szólok vissza hasonló hűvösséggel, de koránt sem nevezném nyugodtnak a hangomat. Inkább mint egy kisgyerek, aki dühös, hogy nem vették számításba. Mint mondjuk a nővérem, amikor egyedül döntött. Hátat fordítok a szemetesnek, benne Yaxley cuccainak, és Lucius felé fordulok, éppen azt a pillanatot kapva el, ahogy végigsimít tekintetével alkarján. Tudom, hogy mit jelent, nagyon is jól tudom. Talán hamarosan nekem is lesz ilyenem, bár ami azt illeti, a dolgok jelenlegi állása szerint, talán szarok én is Alectóra, ahogy ő tette és hagyom ezt az egész halálfalóságot a francba.
- Rossz napod van? Mi van, csak nem kicsúszott a markodból az áldozatod, kuzin? Nem sikerült ma még senkit Crusiatus-szal jól megkínozni? Ne csüggdj, hossz még ez a nap –Soha, a büdös életbe nem mondanék ilyet józanon, de mintha az elmúlt nap összes keserűségét ebbe az egy mondatba próbáltam volna belesűríteni, csöpög a gúnytól, majd belekortyolok az üvegbe, ami az elmúlt másfél órában meglehetősen könnyű lett.  

Valahogy mégiscsak sikerült elérnem, hogy figyeljen rám. Nem volt nehéz, sőt, inkább az lett volna ebben az állapotban a kihívás, hogy visszafogjam magam, és csendben maradjak. Állom a tekintetét. Látom benne a megvetést, a rosszallást, és ettől csak méginkább felmegy bennem a pumpa. Nem, Lucius Malfoy nem fog engem sem jómodorra sem egyébre tanítani. Nem viselem el ezt a lekezelő hangnemet, most nem. Akkor is állom a tekintetét, amikor felém magasodik. Éppen pár centivel magasabb csak nálam, de az elég, hogy emiatt is feszélyezve érezem magamat. De nem mozdulok, nem hátrálok. Szavai valami vékony rést találnak mégis, és bármennyire is fel voltam készülve a megalázó szavakra, azért jó mélyre hatoltak.
-És mégis mi tenne engem férfivá? Sárvérűek alázása, mások sárbatiprása? A te szemedben biztos nagyobb férfi lennék, ha most két elsőéves griffendéles skalpjával állítottam volna be – arcomon már leplezni sem tudom, megjelenik az undor, amit olyan sokszor próbáltam meg elfojtani a közelében, csak azért, hogy mindenkinek a lelki békéjét megőrizzem, főleg Alectoért, aki valamiért rajongott ezért  a bagázsért. Jobban mint én valaha. Pedig állítólag mi vagyunk az országos cimborák.
- Talán az is megoldás lenne. Igen, megüthetnél, és akkor két perc múlva már megint szent lenne a béke. Azt szereted, igaz? Amikor te diktálhatsz. De tudod mit, sokkal jobban érezném magam, ha én üthetnélek meg téged – mire  a monológommal végzek, már felé tántorodok egy lépést, egészen véletlenül csak, mert már alig állok a lábamon. De az elmém mégis olyan tiszta, hogy ha mondjuk a motorikus képességeim is ilyenek lennének, most félkézzel magam alá gyűrném az unokatestvéremet. Ahogy közelebb lép, eltűnik köztünk minden távolság, és szívünk ritmusa közötti különbség olyan élesen kirajzolódik. Először azt hiszem, hogy rámveti magát, de végül meglepő módon kitárja karját, és felkínálkozik. Egy pillanatra sem mutatom, hogy meglepődtem volna, pedig egy darabig csak pislogni tudok, teljesen lebénulok. Megüthetném, talán még elégtétel is volna, de ugyan mi több annál? Éreznék majd bármiféle megkönnyebbülést, jót tennék ezzel valakinek vagy saját magamnak, ha Luciust pár órára parkolópályára tenném? Magam sem gondoltam volna, hogy milyen fizikai erővel rendelkezem. Azelőtt sohasem használtam az öklömet. De ott, azon a délután a Mardekár edzés után a kviddicspályán valami furcsa érzés kerített hatalmába. Megijedtem a saját erőmtől, amikor láttam Ackerleyt a sárban kifeküdve, eszméletlenül és sokáig nem hittem el, hogy ezt valóban én tettem. Kezem ökölbe szorul, szinte teljesen elfehéredik, de nem emelem fel. Meg sem mozdítom. Még mindig csak farkasszemet nézek Luciusszal, aki egyre elhivatottabban próbál felhergelni. De tőlem cserébe csak egy makacs fejcsóválást kap és egy jó nagy adag bűzös alkoholpárát.
- Abba semmi élvezet sincs, ha felkínálod magad – sziszegem egyenesen az arcába, mégsem mozdulok. Titokban abban reménykedek, hogy mond valami igazán mocskosat, amivel önmagam számára is legitimmé tehetem azt a maflást. De egyelőre ez még kevés. Édes kevés. Nem tudom, hogy honnan szedi, hogy Yaxley most az igazi célpontom, de idegesít, jobban, mint kellene. Az, hogy belém lát, az, hogy nem lehetnek titkaim ebben a rohadt szobában. Talán eddig egyetlen titkomat voltam képes megőrizni, de attól is félek, hogy nem tart soká. – Nincs szükségem külön boxzsákra, ha valami bajom van valakivel, azt elintézem négyszemközt – hazudom bele egyenesen a szemébe. És ő is tudja. Mert mint mondtam, nincsenek titkok. – Én inkább a helyedben a saját házam táján tartanék előbb rendet. Mit gondolsz, kivel kuksolt a kis Cissa egy sötét sarokban, míg te azon a naggyon fontos halálfaló megbeszélésen voltál? Mit gondolsz, kinek mondja el a titkait? – arcomon gúnyos mosoly feszül, ahogy a szavak hirtelen csúsznak ki a számon, meg sem gondolom őket. Habár nagyon szeretnék gyenge pontra tapintani, ehhez én kevés vagyok, inkább csak vagdalkozom össze-vissza, hátha véletlenül valami betalál.
 

Néha én is bánom, hogy akaratlanul is ennyire kitárulkoztunk egymás előtt mi öten. Valami láthatatlan kapos összeköt minket, mintha ugyanazon a köldökzsinóron kapnánk a táplálékot. Hiába próbálok elszakadni, mintha a ruganyos méhfalról minduntalan visszapattannék, és ugyanott találom magam, mint már olyan sokszor. De ezúttal más lesz. Ha sikerrel járok, elvághatom a zsinórt és akkor nincs visszaút. Sem Rafi sem Dolohov nem tud majd visszarángatni, de lehet, hogy már nem is akarnának. Ahogy érzem a saját visszacsapódó alkoholbűzömet, egy pillanatra én is megundorodok magamtól, de nem tart sokáig. Sokkal inkább érzem ezt a kétségbeesett dühöt, ami végig itt lappangott bennem, de amit képtelen voltam összeszedni, és most egy emberre öszpontosítom. Nem ez volt a célom, nem Malfoynak akartam nekiesni. Nem akartam én senkinek sem neki esni. Nem terveztem azon kívül semmit, hogy csendes magányomban berugok. Nem vártam szánalmat, de megvetést se. Most valahogy mindkettőt az arcomba kapom egyszerre és ez rosszabb bárminél.
- Tulajodnképpen magamban akartam ezt csinálni, de ha már idepofátlankodtál – szólalok meg sokkal csendesebben, mint ahogy azt terveztem. De szó sincs arról, hogy lenyugodtam volna, csupán tudja a franc, hogy miért, jól türtőztetem magam. Még. De a gúnyos nevetése egészen felkorbácsolja az idegeimet. Mély levegőt veszek.
- Szóval ezt gondolod rólam? Nem is értem, hogy egyáltalán miért pazaroltad rám azt az értékes hét évet a kibaszott életedből, Malfoy? Mi vitt rá, hogy elvised a képemet? - hátrálok egy lépést, úgy nézek végig rajta. Sértődöttségemet próbálom leplezni, de nem is igazán bánt, csak a hiúságomat, azt meg túlélem. - Mert én őszintén szólva nem tudom, hogy hogy voltam képes elviselni a képedet, de bánom minden percét, hogy leálltam egy ekkora görényládával, mint te. Lehet, hogy nyavalygó csesemő vagyok, de legalább a lelkiismeretemmel el tudok számolni, és nem ugrom minden szarra, amit az apám kiejt a száján. Mertél egyáltalán ellentmondani valaha apucinak, Malfoy? - érzem,hogy szédülök. A sok beszéd teszi, vagy a vér, ami a fejembe szökött fénysebesen. Visszahúzom a kezemet, mielőtt még hozzáérnék. Próbálok összpontosítani és megvetéssel nézni rá, de olyan nehéz, amikor tudom, hogy nem kellett volna kimondanom ezeket. Nem kellett volna felhoznom az apját és végképp nem kellett volna felhozni Cissát. Vannak olyan dolgok, amiket sohasem mertem volna kimondani, és tulajdonképpen azért, mert volt bennem annyi tapintat és nem azért, mert féltem. De most bántani akarom. Hidakat akarok felégetni magam mögött. Minél hamarabb. Lucius tökéletes kezdés.
Hiába minden, erre nem lehet felkészülni. Nem lehet látni, hogy honnan jön majd az ütés, hogy melyik pillanatban, hogy milyen erős, és hogy melyik kezével csinálja az emeber, de ezenkívül legalább egymillióképpen jöhet. Nem tudom, hogy hogy sikerült ebben az állapotban még megkapaszkodni, de a lendülettől hátravágódva még magammal rántom a baldachinos ágy függönyét és úgy vágódok hanyatt Rafi ágyára.
Dacára mindennek az én figyelmemet csak az a rohadtul idegesítő reccsenés köti le. Nem tudom, hogy hol ért az ütés, mert az egész fejem úgy elzsibbadt, hogy tulajodnképpen fájdalmat sem érzek. Mint egy bedühödött vad, izzó szemekkel nézek ki az arcomba logó, sötét haj függönyén keresztül és levetem magamról a valódi függönyt, amibe sikerült szerencsétlenül beleakadnom. Érzem, hogy az adrenalin úgy futkos az ereimben, hogy minjárt talpra szükkenek, és egy pillanatig egészen tisztán látok.
- Akkor mi van? Mi van, ha egy ujjal is hozzáértem? Kíváncsi vagy, hogy pontosan hol? Kíváncsi vagy a piszkos kis részletekre? Vagy nem értem, mire akarsz kilyukadni – szaporábban kezdem kapkodni a levegőt, és talpra ugrok, olyan távolságban, hogy bármikor újra
elérhessen. - Beszélj már az életben egyszer egyenesen, ember. Mutasd ki az érzelmeidet, ne légy köcsög – tekintetem izzik, de még mindig csak a tompa zsibbadást érzem. Talán az alkohol is rásegíthetett, hogy ennyire sérthetetlennek érzem magam. - Persze alakoskodni könnyű. Mintha semmi sem hatna meg. Kíváncsi vagyok meddig fogja bíri egy ilyen impotens, rideg balfasz mellett - hangom pontosan olyan incselkedő, mintha még egy pofont szeretnék bezsebelni, de minél zárosabb határidőn belül. Egyébiránt nem érdekel Cissa, legalábbis nem úgy. Egy újjal sem érnék hozzá, de ezt nem fogom most Malfoy orrára kötni. Azt akarom, hogy utáljon, hogy érezzen, hogy végre kiadja magából, amit igazán gondol.  
 

Tessék, megkaptam, amire olyan rohadtul vágytam. Minden egyes idegem feszülésig pattan, ahogy várakozva nézem, hogy lobban végre lángra az az átkozott híd, hogy onnan már ne legyen visszatérés soha többé. Látom magam, ahogy Lucius Malfoy elé köpök, aztán sarkon fordulok, és állapotomhoz képest, méltósággal örökre kisétálok az ajtón. Szinte érzem a hideg kilincset a markomban, szinte hallom a zár kattanását és mégis, amikor felócsudok, még mindg előtte állók, karnyújtsányira tőle. Valami nyomorult oknál fogva képtelen vagyok neki hátat fordítani, azok után sem, hogy az ökle nyoma még mindig ott villog az arcomon, lüktet, szinte zsibbad a helye, vágyakozva, hátha jön a következő is. De csend van. Ha nagyon figyelmes lennék, meghallhatnám, ahogy a szú perceg a baldachinos ágy fájában, de azért ennyire nem vagyok figyelmes. Az érzékszerveim jobbára tompák, s ha mégis maradt egy-két ép érzékem, azok mind őrá összpontosulnak. Annyira meglep a hirtelen összeszedett nyugodtsága, hogy egy pillanatig el is felejtem, hogy hol vagyok, és mi is történt pár perccel ezelőttig. És ez nem az a fajta nyugodtság, amit egy maszkként terít magára, hogy mindenkit seggre ültessen, aki baszakodik vele. Ez nem közöny és hidegség, hanem tényleg rohadt nyugodtság. Annyira váratlanul ér, mint amennyire dühít. Mintha valami könyvből olvasná fel, úgy adja elő a hegyibeszédet, amihez ilyen rohadtul elázva, miután kaptam tőle egy atyai pofont, már végképp nincs türelmem.
Automatikusan hátrálok, ahogy ő közelebb lép, pedig nem attól félek, hogy újra megüt. Ó, nem, bárcsak azt tenné! Akkor legalább igazam lenne vele kapcsolatba, de minden egyes pillanattal csak inkább rácáfol a róla alkotott képemre, és ez is rohadtul idegesít. Öklömmel úgy súlytok le a mellettem álló baldachin karfájába, mintha valóban szánt szándékkal történt volna az egész, és nem csak meg akartam volna támaszkodni, hogy el ne dőljek a hirtelen lendülettől.
- Hagyjál már a szarságaiddal, Malfoy – förmedek rá, de szavaimban már nyoma sincs a bántó élnek, sokkal inkább hasonlít egy türelmetlen kiskölyök zsémbelésére.  Szavai egyáltalán nem hatnak meg, pusztán, üresen, jelentés nélkül kongnak. Lehunyom a szemem, nem is akarok róla tudomást venni, egészen addig, amíg ki nem böki, hogy igazam van, és egyetlen lépéssel kizárva körülöttünk minden zavaró tényezőt, közelebb lép.
Úgy meredek az arcra, komolyan, de meglepve, mintha még soha az életben nem lett volna velem őszinte. És valljuk be, nem is történt meg túl sokszor. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha magával őszinte volt-e egyáltalán. Ez a meglepő fordulat azonban valamit elindít bennem. Valamit, ami az elején még elképedésként olvasható az arcomról, aztán a feszült figyelem, aztán a zavartság, majd az ámulat és az a rohadt nyugalom, ami eddig úgy idegesített, mert én nem éreztem, mert nem voltam képes osztozni benne, mert nem nyitottam ki a kapukat előtte, de most, hogy Lucius erőszakkol belém tuszakolta, és lassan szétárad bennem, érzem, ahogy a feszült arccizmaim ellágyulnak, és a ráncok a homlokomon kisimulnak.
A fejemben egymást követik a cifrábbnál cirább gondolatok, de ezt a meglepően őszinte kitárulkozást, ahogy Malfoy csaknem meztelnül dobta elém a testét, természetesen átvitt értelemben, nem találok méltó szavakat.
- A franc akar Cissa férje lenni – bököm ki az első szavakat, amiket a nyelvem hegyére kapok, és mire viszakozhatnék, már ki is böktem hangosan. - Mármint … mi csak barátok vagyunk – rázom meg a fejemet, hátha akkor a gondolatok is, úgy ahogy a helyükre rendeződnek. - Nem mondom, voltak ilyesfajta vágyaim, amikor öt évesek voltunk, de azok az idők már rég elmúltak – nem is tudom, hogy miért megyek ebbe bele, de valahogy érzem a késztetést, hogy magyarázkodnom kell, különben azok az éles, marni vágyó szavaim, amik korábban elhagyták a számat, azok vésődnek be az emlékezetébe. - Igazad van, egy elbaszott, elkényeztetett, gazdag, aranyvérű puhapöcs vagy – bólintok kisvártatva, meglepő módon alaposan átgondolva a szavakat – De nem vagyunk azok mindannyian? Dehogynem! Egytől egyig, mind elbaszott, elkényeztetett, gazdag, aranyvérű puhapöcsök vagyunk – elszántan nézek a szemébe, meggyőződve arról, hogy biztosan megértse, miről beszélek, most, hogy a beszédtempóm alaposan lelassult a nagy koncentrációban, hogy a nagyobb hatás érdekében tökéletesen tudjam parafrazálni Lucius Malfoyt, az elbaszott, elkényeztetett, gazdag, aranyvérű puhapöcsök legnagyobbikát, de hát ugyan mit számít itt a sorrend? Ugyanarról a tőröl fakadunk, és a sorsunk sem különbözik olyan nagyon – Az egyetlen kibaszott különbség talán abban van, hogy egyes apák még törődnek is azzal, hogy mi lesz a gyermekük sorsa, és ezt a törődést olykor sajátosan fejezik ki.
Még be sem tudom fejezni a mondatot, amikor érzem a kezét a vállamon s a furcsa gravitációs erőt, ami felé húz. Ügyetlenül hagyom, hogy megöleljen, a vállába fúrom az arcomat, nagy levegőt veszek, a karom tehetetlenül lóg a testem mellett.
- Talán neked van igazad. Néha elkell ismernünk azoknak a felsőbb erőknek a létezését, amelyek az életünket irányítják – erőtlenül préselem ki a szavakat. - Talán én is elismerhetném végre, és akkor megspórolhatnám magamnak ezeket a fölöslegesen kínos köröket – elhúzom a számat, de ezt nem láthatja. Már nincs kedvem dühöngeni, nincs kedvem hergelni. Nem érzem fenyegetőnek, csak egy biztos pontnak, amibe kapaszkodhatok, most, hogy ilyen csúnyán üt a pia és szédülni kezdek. - Elfogadhatnám azokat a szarságokat, amikről úgy gondolom, hogy fel akarják forgatni az eddig biztonságosnak hitt életemet. El kellene fogadnom, hogy Alecto azt a szerencsétlen Archiet választotta helyettem, és ahelyett, hogy sértődött kisgyerekként duzzogok, csak egyszerűen támogatnom kellene és mellé kellene állnom. Ő is mindig ezt csinálta. Sohasem hagyott el, sohasem tagadott meg tőlem semmit – elhallgatok, és most először hallom azt az istenverte szút kaparászni a fában. Arról viszont egy szót sem szólok, hogy mondjuk, hogyan képzelem el mindennek a megvalósítását, vagy hogy egyáltalán akarom-e, hogy megvalósuljon.