Egy dologban az ért csak hasonlítok az apámra, bármennyire nem is szeretném én ezt. Mégpedig abban, hogy senkinek nem adok ingyen semmit. Természetesen ez csak azokra nem érvényes, akik a barátaim. Vagy inkább csak aki a barátom, elvégre nem rendelkezem túl sokkal, de ez rendben is van így. Mondjuk apám ha tehetné még a kenyeret is pénzért adná nekem, de sajnos amíg tanulok, nem igazán van lehetőségem arra, hogy megkeressem rá a pénzt, szóval inkább engem ad el mindazért cserébe amit az évek alatt "adott" nekem, persze nem kötelességből. Szóval igen... mivel Hollóhátas vagyok, így nem nehéz kitalálni, hogy egyben egy túlbuzgó kis házifeladatíró is vagyok, ezt pedig sokan szíveskednének kihasználni is. Én pedig többnyire hagyom, de nem ingyen. Éppen így kerültem én most ide Roxmortsba is. Az egyik hollóhátas lánnyal hívattam meg magam egy vajsörre, méghozzá a bájítaltan házi feladatért cserébe. Az egyetlen ember akinek soha nem írtam le egy sort sem, az a bátyám volt. Már miért is könnyíteném meg a dolgát, mikor ő sem jeleskedik ebben? Sőt!
Na mindegy! Mindenesetre miután elfogyasztottuk a vajsörünket Clara-val, én úgy döntök, hogy nem megyek egyenesen vissza a kastélyba vele, inkább elindulok sétálni egyet. Van még sötétedés előtt egy-két órám, szóval időm az akad bőven. Én pedig hol máshol érezhetném jobban magam, mint a szabad ég alatt? Így tehát elindulok, leginkább csak amerre a lábam visz, miközben a fejemben milliónyi gondolat van. Ma nem igazán tudom rendberakni a gondolataimat, na meg ebben később az sem segít, hogy a majdnem egy órányi bóklászás után rájövök, hogy a fene sem tudja hol vagyok. Soha életemben nem jártam erre, ráadásul hamarosan a nap is lemegy. Szuper! Ezt most jól megcsináltad, Daisy...
Nem túl boldogan veszem tudomásul, hogy ilyenkor már mindenki elhúzódik saját kuckójába, én pedig idekint lófrálok. Már csak remélni tudom, hogy nem kell idekint aludnom, elvégre az éjszakák nem túl melegek mostanában. Az utolsó csepp reményem az egyetlen fickóban van, aki éppen felém tart. Vagyis valószínűleg nem felém, inkább csak ebbe az irányba. Néhány lépést teszek felé, felkészülök lelkileg arra, hogy le akarom őt szólítani valamiféle segítségkérés gyanánt. - Elnézé... -   De ehelyett csak kis híján sikerül egy nyuszit fognom. Leegyszerűsítve: majdnem hasra esek a saját lábamban. Szóval a kis mozdulatom után, vörösödő fejjel kezdek ismét bele, bár szívem szerint világgá rohannék. - Öhmm... Elnézést! Tudna nekem segíteni abban, hogy hol vagyok? Azt hiszem egy kissé eltévedtem. - Vonom meg lassan a vállam, miközben a szégyen érzése kavarog még mindig bennem. Hogy tud az ember megbotlani a saját lábában? Csak én vagyok ennyire ügyetlen?

Megjegyzés ☼ Öltözék ☼ Kredit