Anya és apa a minden. Maddie a minden. Öcsi a minden. A családom a minden. mint a levegő, éltetnek, erős falként körbevesznek, jellemeznek és formálnak. Nélkülük semmire sem megyek, nem hozok döntést, míg ők nem mondanak áldást. Mintha lételem lenne a nyugodtság, a boldogság, ami belőlük árad felém, ami miatt féltem őket, ami miatt gyilkolni is képes lennék. Mert értük mindent.  

- Most miért, nincs igazam? – Felvonom a szemöldököm, miközben a kézfejemen támaszkodom, és egy szőlőszemet nyomok a számba.
- Nincs igazad, nagyon nincs, és nem szándékozom ennél több szót fecsérelni rá. – Rose hevesen megrázza a fejét, barna fürtjei csak úgy csapkodják a vállát, és pedig elnevetem magam.
- Nem értelek. A világ leghelyesebb bátyját kaptad, én lehetnék  a sógornőd, és nem karod, hogy abban a kicsi időben menjek hozzátok nyaralni, amíg otthon van. – Lenyelem a szőlőszemet, és egy málnát rakok a helyére, várva a beleegyező sóhajt, és a megfáradt „na jó, gyere” kijelentést, ami után színpadiasan a levegőbe bokszolhassak, és felpattanjak. De elmarad. Nem jön, csak a fejrázást kapom, így kénytelen vagyok bevetni a nehéz fegyverzetet, és olyan elhagyott kiskutyaszemekkel pislogni rá, amennyire csak tudok. Nem hagyhatom, hogy a nyári szünetem, az utolsó, Duncan Thatcher nélkül teljen el, még akkor sem, ha az előbb említett úriember a pokolra se kíván. nem hogy maga mellé két teljes hétre, mikor a jól megérdemelt szabadságát tölti.
Több erőfeszítésbe kerül ugyan, de megkapom az engedélyt, és ez meglepően nagy elégedettséggel tölt el. Boldogan pattanok fel, ellopva még egy croissant-t a tálról, otthagyom kedves barátnőmet, hogy a bájitaltan unalmas rejtekeibe vessem magam.

---

- Jó de..
- Nincs de, Maddie, nem fogok megint nélküled menni.
- De …
- El se kezdd! – Emelem fel a mutatóujjamat, a tükörben, miközben egy pillanatra megállok a hajam fonásával. Leeresztem a kezem és folytatom a fonást. – Methode is ott lesz. – Vetem be az aduászt, és mosolyogva nézem, ahogy fülig vörösödik, elégedettséggel töltve el, hogy azonnal összekapja magát, és elindul készülődni.  Mindig is hatással voltam rá, pontosan tudom, mit kell neki mondani, mit kell tenni ellene, hogy megmozdítsa a hátsóját. Maddie a mindenem, a másik énem, a lelkem egy darabja. Nélküle olyan értelmetlen minden. Pont mint a mágiatörténet.
- Szép legyél, ma biztos, hogy felszeded! – Kiálltok még utána, elhajolva az érkező váza elől, ami az előszobában foglal helyet, és vigyorogva gumizom be a fonásom végét.

---

- Lucius… - sóhajtok, és elhúzódom a derekamat erősen tartó kezek elől. Minden erőmre szükség van, hogy el tudjak szakadni tőle, tenyeremmel a mellkasánál taszítva távolabb. Belül megtör, a lábaim alig bírnak el, érzem, hogy pár perc, és újra a karjaiba omlok, csalódva, fájdalmasan.
- Ugyan Daisy. – Hangja gyengéd, ismeretlenül gyengéd, ajkairól legördülő nevem végigborzongatja a hátam. Miért kell így éreznem magam? Miért kell olyan embert szeretnem, aki sosem fog viszontszeretni? Lehunyom a szemem, mélyet sóhajtva hagyom, hogy ajkait az enyémre tapassza, megadva magam. A levegőt egy hisztérikus hang szeli ketté, elszakítva tőlem a gyönyört, fájdalmasan sóhajtva dőlök a falnak, nézve a szőke ripacsra, mintha csak maga Voldemort volna. Miért most?