Ősi aranyvérű családból származom, a szüleim eszerint is neveltek fel, én pedig igyekszem nem szégyent hozni rájuk. A nagyapám, Hector Fawley egykori mágiaügyi miniszter az egyik legnagyobb példaképem, remélem, egyszer majd rám is olyan büszkék lehetnek a leendő unokáim, mint én rá. Természetesen édesapámmal és édesanyámmal is rendkívül szoros a kapcsolatom, akárcsak a nővéremmel. A szüleim mindkét gyereküket féltő gonddal nevelték fel, nem is kívánhatnék ennél többet.
Jelenleg a feleségemmel, Patriciával és a hároméves kislányunkkal, Aryanával élek. Ők a legfontosabbak az életemben, minden napom fénypontja az, amikor hazaérek a munkából és ők otthon várnak rám.
Felháborítónak és felfoghatatlannak tartom, hogy az emberi kegyetlenség milyen méreteket képes ölteni. Igyekszem távol maradni mindenféle erőszaktól és radikális csoporttól. Ez nem az én világom. Bárcsak mások is így gondolkodnának!
Néha nehéz eldöntenem, hogy a megboldogult nagyapámat vagy az apámat gyűlölöm jobban. Vagy az anyámat. Komolyan próbáltam szeretni őket, de ez az egyoldalú próbálkozás a részemről nem bizonyult elegendőnek. Ahhoz viszont túl gyáva vagyok, hogy szembeforduljak velük, mindig is az voltam. Akkor is, amikor egy évvel ezelőtt az akkor tizenhat éves húgom egyszerűen fogta magát és elment otthonról. Szólhattam volna az érdekében, hogy ne tagadják ki, de nem tettem. Csodálkozom, hogy nem látom az égő gyűlöletet a szemében, akárhányszor csak elmegyek hozzá. Ő túl jó közénk, azt hiszem.
Amúgy szinte minden szavam hazugság volt, mint ahogy arra már te is rájöhettél. Kivéve a feleségemet és a lányomat. Tényleg ők az egyetlen üde színfolt az életemben, szeretem őket, mindenkinél jobban.

1950. május 3-án születtem, két évvel a nővérem, Odelia után. A második keresztnevemet a nagyapám után kaptam, mintegy jelképeként annak, hogy olyan sokra kell majd vinnem az életben, mint neki. Hector nagyapámnak mindig fontos volt, hogy a Fawley család neve tiszta és nagyszerű maradjon. Két fia volt, apám született másodikként a sorban. Csupán egy tragédia folytán vehette át a bátyja helyét, aki tizennyolc évesen életét vesztette egy kviddicsbalesetben. Annyira szomorú.

”A nagyapám vizslatón nézett rám a kitárt mágiatörténet könyv megsárgult lapjai felett.
- Ha nem tanulsz többet, olyan haszontalan leszel, mint az apád – szólalt meg, hangjából rémisztő erővel sütött az ingerültség. – Ez a család nem engedheti meg magának, hogy még egy olyan fajankó szennyezze a nevét, mint ő. Nézz csak rá, csótányként taposnak át rajta a minisztériumban, mint holmi utolsó sárvérűn. Mindig is tudtam, hogy egy semmirekellő. Sosem hasonlított a bátyjára, sosem. Ő sokra vihette volna, kivételes fiú volt, csak az a fránya kviddics. Ha nem törte volna ki a nyakát az apád szerencsétlensége miatt, most nem kéne így szégyellnem a saját véremet.
Lesütöttem a szemem. Nem is tudom, hányadik alkalommal hallgattam végig annak a történetét, hogyan lökte le egy véletlen folytán az apám a bátyját a seprűről, aki az eltévedt gurkó következtében sok-sok métert zuhant és azonnal meghalt. Mintha az évek alatt felhalmozott düh bármin is változtathatott volna…”

A gyerekkorom boldogan telt. Órákba, de talán napokba telne, ha megpróbálnék minden boldog emléket felidézni. Apa rengeteg mindent megtanított nekem, ő ültetett először seprűre, ő mutatta meg a legfontosabb sakklépéseket, ő ült le velem, ha elakadtam a tanulásban. Anya a legdrágább nő a világon, szinte még szó szerint fel tudom idézni azokat a meséket, amelyeket unos-untalan mesélt nekem elalvás előtt. A figyelmessége, a gyengédsége átragadt a nővéremre is, nem csoda, hogy Odeliával olyan szoros a kapcsolatunk a mai napig.

”Anya gondos mozdulatokkal tisztogatta ki a sebet a karomon. A vér megszínezte a bőrömet, ahogy egyenletesen csordogált lefelé. Ha nem fájt volna ennyire, csodálattal töltött volna el a látvány, a vörös sötétsége és fémes szaga szinte megbódított. Kár, hogy a sajátom volt.
- Apád nem úgy gondolta, te is tudod, hogy szeret. Ő csak jót akar neked, azt szeretné, ha sokra vinnéd az életben – simította meg az arcom. – És különben sem akart ekkorát ütni, nem számított rá, hogy el fogsz esni.
- Nem szeret, ahogy téged és Odeliát sem – válaszoltam neki érzelemmentes hangon.
- Ne mondd ezt! Ostobaságokat beszélsz, kisfiam, csak a sértettség szól belőled – rázta hevesen a fejét. – Néha elveti a sulykot, ennyi az egész.
- Miért nem állítottad meg akkor? Miért hagyod neki mindig? – fúrtam a tekintetem az övébe. – Ilyenkor már könnyű vigyáznod rám…
Nem válaszolt, csak összeszorította a száját és kipislogott néhány könnycseppet a szeméből, majd folytatta a vér letörlését.”

Furcsa érzés volt kiszakadni az otthonos családi környezetből és átkerülni a Roxfortba, de a kezdeti honvágyamat természetesen hamar elnyomta az újonnan szerzett barátok és a tanulmányi sikerek felett érzett öröm. A Teszlek Süveg a Mardekárba osztott, ahogy ezelőtt megannyi rokonomat. Sokat segített a beilleszkedésben a nővérem jelenléte, aki a RAVASZ vizsgái letételéig végig támogatott mindenben. Első sorból szurkolt a kviddicsmérkőzéseken, leszidott, mikor egyszer dohányzáson kapott a fiúmosdóban és noszogatott, ha épp nem volt kedvem tanulni. De azért az időm nagy részét így is a barátaimmal töltöttem. Nem voltunk kifejezetten nagy társaság, nem is váltunk az iskola legnépszerűbb fiúivá, de az is biztos, hogy nem unatkoztam velük. Lesz majd mit mesélnem a gyerekeimnek és az unokáimnak, ha a Roxfortról kérdeznek.

”- Te nem vagy normális – temette Odelia a tenyerébe az arcát. – Ha ezt apánk megtudja, ki fog belezni.
- Ha nem mondod el neki, akkor nem fogja megtudni – pillantottam fel rá a földről.
Erre már nem válaszolt, csak leguggolt mellém és a kezembe nyomta a nála lévő serleget. Áttetsző folyadék volt benne, furcsán édeskés szaggal.
- Idd meg, ez kicsit helyrepofoz, amíg én kitakarítok itt. De most megmondom, hogy többet nem törlöm fel a hányásodat és nem falazok neked és az idióta haverjaidnak a tanáraid előtt. Apánk előtt meg végképp nem. – Nem mertem a szemébe nézni, miközben felhajtottam az italt. Végtelenül hálás voltam a nővéremnek, amiért kihúzott a pácból (ismét), de nem jöttek a nyelvemre a szavak. Nem hiszem, hogy köszönetet várt tőlem, önzetlenül tette ezt meg értem minden alkalommal.
Miután végzett a takarítással, felkapta a szétszórt üveget és a bogyókkal teli zacskót, majd szó nélkül távozott a hálóteremből.”

A Roxfortot évfolyamelsőként végeztem el, ahonnan rögtön a Mágiaügyi Minisztériumba jelentkeztem gyakornokként. Ez afféle családi hagyomány lehet nálunk, ugyanis én is a politika útjára léptem, akárcsak a nagyapám. A miniszteri hivatalban helyezkedtem el, a szorgalmas munkám pedig meghozta a gyümölcsét: a karrierem felfelé ívelt, látványosabban, mint azt vártam. Nehéz időket éltünk már akkoriban is, de szerencsére engem a háború közelgő szele messziről elkerült. Mindig is próbáltam magam elszeparálni mindenféle radikális irányvonaltól, hiszek az emberek egyenlőségében és a béke fontosságában. Ez a mai napig nem változott. Miniszteri szóvivőként úgy vélem, nem is pártolhatok ilyen erőszakos nézeteket, mint amit bizonyos aranyvérű társaim képviselnek.

”Összeszorított állkapoccsal álltam a tágas körben, a többi fekete csuklyás alak között. A karom égett, mintha tüzes vassal billogozták volna belé a Jegyet. Megmásíthatatlanul ott virított rajtam a döntésem. A döntésem? Ugyan már… Nem én kértem ezt. Sosem érdekeltek a muglik, ez az egész hercehurca hidegen hagyott. Az apám és a nagyapám ragaszkodtak hozzá, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni. Nem osztottam a nézeteiket, de nem is elleneztem. Az a gondolat pedig, hogy elég sok friss vért láthatok majd, kellőképpen kárpótolt a térdemet kocsonyává változtató félelemért. Ugyanis szégyen vagy sem, kis híján összepisáltam magam a rettegéstől, akárhányszor a Sötét Nagyúrra emeltem a tekintetem.”

Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a sikerek nemcsak a munkámban, hanem a magánéletemben is szép számmal érnek. Kevés olyan boldog férfi akadhat a világon, mint én, hiszen rajtam kívül senki sem mondhatja a magáénak az én drága feleségemet. Patriciával öt éve ismerkedtünk össze, habár akkor még nem gondoltuk volna, hogy később házasok leszünk. Egy másik férfi jegyese volt, azonban miután Patty vőlegénye ismeretlen okokból felbontotta az eljegyzésüket, a mi barátságunk új szinte emelkedett. Nem sokkal később összeházasodtunk, rá egy évvel pedig megszületett a közös kislányunk, Aryana is.

”Erőből a falnak csaptam a férfit, pálcát szegezve a torkának. Hatalmas önuralom kellett hozzá, hogy egyetlen gyors átokkal ne tépjem ízekre fegyvertelen ellenfelemet. Reszketett és fuldokló módjára kapkodott levegő után.
- Holnap felbontod az eljegyzésedet a menyasszonyoddal. Nem indokolod meg, nem mondasz semmit, csak felbontod. Ha a mi kis beszélgetésünkről bárki tudomást szerez, Merlinre esküszöm, hogy az anyád sem fogja beazonosítani, ami marad belőled. – Úgy lapult a falhoz, mint egy elvert kutya. Még akkor sem mozdult, amikor eleresztettem az inge gallérját, majd elégedett mosollyal hoppanáltam. Gyáva kis patkány… Úgysem érdemelte volna meg Patriciát. Ő ennél a féregnél ezerszer többet érdemelt. Például engem.”

Tehát az életem ennél nem is lehetne tökéletesebb. Néha még én magam sem hiszem el, hogy igaz.