A helyes kérdés így hangzik: ha meg is hívták, mi a faszért jött el.
Ha lenne is olyan, hogy az ő társasága, az egészen biztosan nem ez lenne. Odáig ugyan eljutott az elmúlt évek fáradságos munkájával, hogy némi ellenszenvvel vagy szimpla közönnyel tudomásul vegyék a létezését, de hogy barátok lennének, vagy akár csak a köszönőviszonynál közelebbi ismerősök, arról szó sincs. Ezen a Sötét Jegy szövetsége sem változtatott fikarcnyit sem. Regulusszal vált ugyan pár szót, de aztán a másik csalhatatlanul megérzi, hogy semmi kedve csevegni, így rövidesen semmi sem gátolja abban, hogy egész este némán, alig pislogva figyelje egy félhomályos sarokból, ahogyan Dolohov szisztematikusan mattrészegre issza magát, miközben az ő érintetlen, felmelegedett italaiból szép lassan elpárolog az alkoholszázalék. Akárki is döntött úgy, hogy a whisky jól mutat széles pohárban, nem volt valami praktikus gondolkodó. Nem mintha ne lenne mindegy. Csak azért kéri ki az újabb és újabb köröket, hogy valamivel lefoglalja a kezét, mielőtt még önálló életet kezdene élni, de eszében sincs inni, az alkohol egyszerűen nem az ő kábítószere. Szétverni valakit vagy legalább a saját kezét szétverni rajta… na, az már más műfaj.
Lehet, hogy Dolohov ősei már egy ideje letelepedtek Angliában, de késői utódjukban mindenesetre tovább élnek a barbár ösztönök. Szinte látja maga előtt, ahogy évszázadokkal ezelőtt a Dolohov-arcú elődök, ha nagy ritkán találkoztak egy felüdülést jelentő fűcsomóval vagy pocokkal vagy bármivel az orosz hósivatagban, két dolog merült fel bennük: megbasszák vagy megisszák. Dolohov pedig nyilvánvalóan még mindig ezek alapján az öröklött reflexek alapján él.
Egy hagyományosan gondolkodó, angol varázsló valószínűleg sírna, hogy mégis hogy lehet ennyire mélyre süllyedni egyetlen elhibázott házassággal. Lelki szemei előtt országszerte épp most satírozzák ki az Aranyvérű jegyzék családi könyvtári példányából a Selwyn nevet. Selwyn apjának mégis mennyire kellett kétségbeesettnek lennie a lánya házasságpiaci értéktelensége miatt, hogy hozzáadja Selwynt ehhez az állathoz? Na, ezt persze meg lehet érteni. Neki végül is ott van még presztízsnövelésre a kisebbik lány is, és végső soron úgyis az számít, hogy az elsőszülött hogyan házasodik, ha ugyan lesz még olyan állapotban, hogy bárkit is nőül vegyen, miután kijött az Azkabanból. Az igazi problémától meg seperc megszabadult a család. Még azt is el tudja képzelni, hogy ők vágtak hozzá egy halom galleont a boldog vőlegényhez, csak szabadítsa meg őket a kolonctól. Dolohov papa mindeközben nagyon is előnyös üzletet csinált: aranyvért nem mértek még ilyen olcsón a varázslótörténelem folyamán.
És akkor - téged meg ki a fasz hívott meg? - kénytelen beismerni magának, hogy ezért jött. Egész este erre várt.
De hidegen mered vissza egyenesen szemébe, hidegen, mert addig desztillálta magában a gyűlöletet, a haragot, a megvetést, a kibaszott irigységet, amíg egy jól kezelhető, jól körülhatárolt, hideg góccá nem váltak mind a mellkasában. Hideg, mert még mindig nem húzta elő a pálcáját, pedig valahol mélyen, ha őszinte magával, tudja, hogy pontosan azért jött, hogy elővegye. De már ez is felesleges lenne. Ezt az ittas roncsot még megátkozni sem érdemes. Bőven elég lenne összetörnie azt a tenyérbemászóan jóvágású pofáját. Ráfogni a nyakára két kézzel, és szorítani, percekig, vagy tovább.
De már az sem tehet semmit meg nem történtté, ha a kebelbarátai körében Dolohov torkának ugrik.
- Igaz is. – Vet egy utolsó pillantást a sokadik érintetlen pohárra, és felkel a bárszékről, lassan, nyugodtan, mintha minden, ami kavarog benne, pia nélkül is gyomorforgatóan, tényleg olyan jól különzártan létezne a testén kívül, mint ahogy akarja, hogy legyen. – Bocs. Azt hittem, most, hogy sikerült végre beházasodnod a tiszta huszonnyolcak közé, már nem annyira rangon aluli veled mutatkozni.
Végignéz rajta újra, szánalmas, tényleg, pedig ő azért jött, hogy végignézze, ahogy megbassza a legénybúcsús kurvákat vagy valami, hogy beverhesse a pofáját, amiért nem bír a farkával most sem, hogy elvette Selwynt, erre mit kap? Egy rakás szerencsétlenséget. Most ezt átkozza meg? Ezt? Gúnyos fintor ömlik szét a képén, még mosolynak sem lehet nevezni, annyira bárdolatlan, annyira harsány, mintha a civilizálatlanság fertőző vírus lenne, amit óhatatlanul is elkapott a Dolohov által összehányt levegőből.
- Sajnos, úgy tűnik, a jól átgondolt házasságpolitika sem mindenható. Ugyanolyan alja söpredék maradtál.

Tényleg csak fel akart kelni arról a kurva bárszékről. Tényleg csak oda akart baszni pár keresetlen szót, és itt hagyni az egész sleppet. Tényleg nem akart Dolohov felé lépni, mintha ez a vihar előtti petting lenne. Tényleg nem.
Vagy tényleg de.
Ez még csak gyenge visszavágás se volt, remélem tudod – mondhatná, de semmi értelme nem lenne. Ilyen piamennyiség után Dolohov valószínűleg azt se érezné meg jelen állapotában, ha aprólékosan és lassan atomjaira robbantanák, szóval nem túl valószínű, hogy pont szavak lesznek azok, amelyek megütik az ingerküszöbét. Nem mond semmit. Már nem mosolyog, de tulajdonképpen meg se moccan, kikapcsolódott a pislogás reflexe is, sőt olyan érzés, mintha nem is lélegezne, és nem is rezzenő, szenvtelen maszk az arca is, miközben kifejezéstelenül nézi, ahogy Dolohov azzal a kibaszott bicskanyitogató, pálcaelőrántó, napalmbegyújtó vigyorával összeüti a tenyerét újra meg újra, pedig minden egyes csattanás korbács az idegszálain.
Akármit is akart, most már csak egyvalami történhet.
Ez egy vesztes helyzet.
Ez a tudat viszont csak egy érdektelen adat az agyában.
Fáj a megerőltetéstől minden egyes izom a testében, amik az ökölbe szoruló kezét próbálják féken tartani.
- Féltékeny? – szisszen, és akaratlanul is belevonaglik az arca abba a két mondatba, és ha képes lenne olyan tökéletes kontrollt birtokolni a vegetatív funkciói felett, mint amilyet akarna, akkor most elzárná az összes hajszáleret a látható bőrfelületeken, akkor most halottfehérre sápadna, és nem tolulna az arcába a vér ilyen megalázóan, megalázottan. Valamikor érdekelte volna, hogy elnyerje ezeknek a seggfejeknek a megbecsülését, tiszteletét, talán a barátságát is. Valamikor. Valamikor megsemmisítő lett volna ez a pillanat. Valamikor.
- Azt gondolod, hogy bárki is féltékeny lenne arra arra a remek csajra, akit apád a félretett knútjaiból össze tudott kaparni neked? – mordul jóval halkabban és zavarosabban, mint ahogy jól hangzana. – De persze féltékeny vagyok a házasságodra – bólint olyan erővel, hogy egy pillanatig az az érzése, eltörte a saját nyaki gerincét. – Azért ne aggódj értem, nem nagyon. Téged simán megkúrhatlak most is.
Aztán minden összemosódik egyetlen fékevesztett, ösztönös, eksztatikus pillanattá, ami tökéletesen idegen tőle, de most mégis  ez tűnik az egyetlen helyénvaló lépésnek, de nem is lépés, inkább csak történik, mint egy meteoritbecsapódás, valami emberi erővel elkerülhetetlen, predesztinált katasztrófa.
Minden csak egyetlen másodperc, egyszerűen minden, a mozdulat, ahogy Dolohov lemaszatolódik a székről, a mondat, ami már nem is számít, az anyja, aminek semmi értelme nincs ebben a mondatban, mert ugyan ki a faszomat érdekli, mit csinál Dolohov az anyjával, mert Dolohov megdugta Selwynt, és újra meg fogja, és a tudat, hogy nem most fog veszíteni, hanem már rég veszített, amikor eljött ide, és nem lépett le, mielőtt ez az egész megtörtént volna, hogy ne alázza meg magát ennyire, ilyen végleg megsemmisítően, hogy ebben az életben soha senki ne is gondolhasson rá, hogy Selwyn őt egy pillanatig is,
és Selwyn,
meg a közömbös felismerés, hogy teljesen mindegy, mit csinál Dolohovval abban a néhány másodpercben, amennyi előnye a piától lelassult reflexekkel szemben van, mert utána úgyis darabokra szedik, és hogy Dolohov pontosan ezt akarja; a mozdulatlan, néma, légüres tér körülöttük, amiben Dolohov haverjai is teljesen jelentéktelenné váltak, puszta díszletté, a pálca, amelyet készenlétben tartott, de most még csak eszébe sem jut, hogy akár azt is használhatná, az átkok és rontások, amelyek mintha a tudatalattijából is teljesen kitörlődtek volna,
ÉS AZ ÖKLE,
ami olyan lendülettel indul meg a pimasz vigyor felé,
mintha nem csak azokat a ritka szerencsésen kifaragott arccsontokat, a koponyát, de a teljes berendezést is ezzel az egy ökölcsapással akarná végérvényesen átadni a pusztulásnak,
mintha ebben az egy mozdulatban testesülne meg minden, amit valaha is tenni akart.

A lekezelés már nem tudja megérinteni, erre rég kiégették már belőle az idegszálakat, csak egy szarkasztikus szájrándulásra futja a kölyök hallatán, az a két vagy három év talán most sokat jelent élettapasztalatban, párbajtechnikában, a fasz se tudja, miben, de attól még csak két vagy három szaros év marad. És ez a mondat sem annyira elviselhetetlen. Rohadék mondat, de végül is tudta, hogy megdugta, a beismerés csak egy hajszállal több szenvedés. A kijelentés meg puszta vaktöltény. Lehetne akár igaz is, de nem az, vagy legalábbis nem így. Most már tud uralkodni a vonásain. De most már – késő. Dolohov már látta, és látta a szemében ő is, hogy látta, most már semmilyen higgadtság vagy fagyosság nem teszi semmissé azt a mezítelen szempillantást.
Még egy másodpercnyi öröklétig tart az a tompa önkívület, ahogy az ütése alatt vér fakad és Dolohov hátravetődik, ameddig csak nézi, ahogy a saját kezével történik ez az egész, aztán Dolohovval történik az ő keze – és várja közömbösen, hogy a többiek felvakarják, őt meg leszedjék róla –, de aztán ez a seggfej még ezt is képes elbaszni. Úgy elbaszni, hogy a vére látványa se legyen katarzis, a nyilvánvaló fájdalma se legyen enyhülés, hogy minden csak még szarabb és még szarabb legyen, hiába engedte el a kontrollt, és vált tökéletesen méltatlanná önnönmagához.
Sok mindenre számított, de erre a provokáló, heccelő nyomorultságra biztosan nem.
Még a vörös ködön keresztül is egyből felismeri a másikban a saját, untig játszott játszmáit, felismeri és undorodik tőlük. Dolohov pont ezt akarta, hogy behúzzon neki egyet, és most azt akarja, hogy folytassa, hogy fájjon kibaszottul, hogy semmi más ne maradjon belőle, csak ez a fájdalom. Pedig ha gyakorlottabb lenne, tudná ő is, hogy a fizikai kín éppen olyan szemét kurva, mint az ivás, ugyanúgy nem ad többet pillanatnyi megkönnyebbülésnél, és aztán ebből is egyre kevesebbet és kevesebbet. Csak a végén máshogy tesz tönkre, ennyi az összes különbség.
Egy normális, a sarkaiból ki nem fordult világban most érdekelt lenne abban, hogy ne adja meg neki, amit akar, vagy ne adja olcsón, fizettesse meg vele az anyag minden egyes mikrogrammját. De ebben a teljesen értelmetlen, irracionális, adrenalinalapú létezésben ez is teljesen mindegy, mert mindegy, fejhosszal veszít vagy kilométerekkel, ha egyszer veszít. És már veszített.
Tudja, hogy értelmetlen. Tudja, hogy csak a kedvére tesz vele, és minden akaraterejét meg is feszíti, hogy a Dolohov vérével beszennyezett ököl ne lendüljön újra, hogy leeressze maga mellé, hogy kifeszegesse a saját ujjait a görcsből, és ha már úgyis megalázta magát visszavonhatatlanul, egyszerűen csak vonuljon el méltósággal vagy anélkül, nyilvánvaló vesztesként. Talán megtenné. Ha Dolohov befogná a kurva pofáját. De amikor elkezdi azt az undorító mondatot, csak elkezdi, akkor újra meg kell ütnie, most nem is azért, hogy fájjon – mert ha szándékosan fájdalmat okoz neki most, hogy tudja, Dolohovnak pont ez kell, annyival simán le is szophatná –, egyszerűen csak azért, hogy HALLGASSON MÁR A ROHADT ÉLETBE. Mert mégis más, hiába gondolta ugyan, hiába volt egyértelmű, hogy nincs az a lyuk, amit Dolohov képes lenne kihagyni, ha már egyszer ott van előtte, de hallani egészen más, azonnal látni maga előtt minden kibaszott mocskos részletet, amiről csak Dolohov akarja, hogy lássa, tudni, hogy nem csak bírt vele, hanem erőszakot vett rajta, Dolohov, könyörgöm, Dolohov, a Roxfort bikája, a nőcsábász, a kibaszott csajfaló, képes volt megtenni (de talán nem, talán csak azért mondja, hogy őt felhúzza vele, mégsem tehetett ilyet, nem lehet ekkora rohadék, igazán az), és közben annyi is elég lenne ahhoz, hogy elboruljon az agya újra, ha simán csak kimondaná a nevét, ennyire egyszerűen és bizalmasan, Panda, mintha joga lenne hozzá, és Dolohov minden kibaszott szótaggal kinyilvánítja, hogy igenis, joga van hozzá, bármihez.
Úgyhogy megüti, újra, az újabb szájonvágás már nem megy ennyire erőből, ezek a kibaszott geci szavak mint Sámson levágott haja, aztán inkább gyomorszájon üti, hagyja, hogy összegörnyedjen, hogy aztán belerúghasson.
- És te ezt komolyan valami irigylésre méltó dolognak gondolod? – sziszegi, de már nincs annyira magánkívül, már legalábbis részeket ural saját magából. – Te ennyire egy kibaszott beteg fasz vagy? – Majdnem szenvtelen a kérdés, egyáltalán nem az, ahogy újra oldalba rúgja, amíg a földön fetreng.
Ez valószínűleg folytatódhatna addig, ameddig Dolohov el nem jut egy olyan állapotba, ahol már nem tudja utasítani az ölebeit vagy barátait vagy kiket, hogy maradjanak távol a kettősüktől (és ez a pózőr seggfej tényleg képes azzal feldobni a saját kibaszott legénybúcsúját, hogy a barátai körében szarrá összevereti magát, és még azt mondogatták az emberek, hogy a végzősők búcsúbulija überelhetetlen volt), de neki már kurvára nincs kedve folytatni.
Lehajol hozzá, hogy a talárjánál fogva felrángassa, és egyenesen az arcába acsaroghassa a visszafagyasztott szavait.
- Te értettél félre, Dolohov – közli lassan, tagoltan, mintha a nyugalom valamiféle nyelvtörő lenne, elég egyszer jól elmondani, és minden rendbejön. – Annak, hogy hova dugod a farkad, semmi köze nincs ahhoz, hogy kurvára nem bírom a pofád, és rohadtul ízléstelennek tartom a szöveged. Bőven kiérdemelted már, hogy elverjenek. – Csak szavakat, egymás után, minél higgadtabban, minél hidegebben. Mintha újra beszélni tanulna. Pedig ő is tudja, hogy már mindegy. Tudja, hogy levetkőzött, amikor hagyta, hogy beleránduljon az arca a szemét szavakba (és blöff volt, beugrott a blöffnek), csontig levetkőzött visszavonhatatlanul, és ezért nem gyűlölhet senki mást, csak saját magát, és nem is tehet már semmit, hogy helyrehozza. Talán mások elhiszik még, amit és ahogy mond, de Dolohov már nem fogja. Dolohov már a kezében tartja a legszégyenletesebb, legletagadnivalóbb titkait, és azt csinál velük, amit akar. Még pár percig, amíg emberszámba veszi annyira, hogy gyötörje velük, aztán jelentéktelenné válik ez is, ahogy eddig is az volt. De a megnyúzott, kizsigerelt titkai addigra közkinccsé lesznek.
Elereszti, vagy inkább ellöki, de csak annyira, hogy biztosan ne fogjon padlót ismét.
- Kösz, egy élmény volt. Már értem, mit ettél annyira az elsősök kínzásán. De olyanokat verni, akik nem ütnek vissza, inkább a te műfajodnak tűnik – közli, és olyan gyengéden törli le a saját kezéről a vért, mintha aranyból lenne. Ádázul bámul Dolohov szemébe. Ez az a pont, ahol a vesztesége nyilvánvaló. Elmehetne. Valószínűleg hagynák elmenni. Elmehetne, beérhetné ezzel a megalázó és semmilyen veszteséggel. De nem. Kell az egész, színültig a méregpohár.
- Összeszeded magad végre, vagy tovább nyomod ezt a szánalmas pózt? – mordul. – Mi a fasz bajod van neked, Antonin, nem tetszik az új játék színe vagy mérete? Pónit akartál volna inkább? Vagy dobott az a hozzád való orosz szuka? Neki hiába raktad be olyan ügyesen?

Nem is tudom, hogy miért esik jól Crouch ökle az arcomon, és azt sem igazán értem, hogy miért esik ezerszer jobban, hogy én győztem abban a kibaszott játszmában amiről nem is tudtam. Még csak megfordulni sem fordult meg a fejemben, hogy van ezen a Földön bárki, bárki aki valamilyen pozitív érzést ápol a szerencsétlen Pandora iránt.. még a saját apja is eladta egy olyan elbaszott seggfejnek, mint amilyen én vagyok. Erre itt van ez az átkozottul idegesítő képű szarházi aki meg csak úgy érzéseket táplál a nejem iránt. Az én NEJEM iránt.. az iránt a dolog iránt amitől a legszívesebben megszabadulnék. És esküszöm, hogy neki adnám, örömmel nyújtanám át, hogyha kérte volna, szemet hunytam volna afelett, hogy beakasztja Pandának ha úgy esik, minden egyes kibaszott pillanatot nekik adtam volna, hogyha ez a seggfej nem áll belém.
Újra megüt. Az ökle koránt sem olyan határozott, ledöntelek a lábadról ütést ad, sokkal inkább olyan lagymatagot, amitől az ember állva marad, de összekoccannak a fogai, olyan, mint amikor Amycus üt meg, hogy helyrerázzon. Megérzem, kissé bele is szédülök, de van elég bőr a pofámon ahhoz, hogy visszavigyorogjak rá azzal az idegesítő farkasvigyorral amitől a legtöbb embernek feláll a hátán is a szőr.
Érzem a vér vasas ízét a számban, és tényleg úgy érzem magam, mint egy kibaszott vámpír. A jobb szemem alatt hatalmas karika keletkezett Crouch ökle nyomán, míg a szám, az orrom és minden ami ott és aközött van alvadt vértől ragacsos.
Szinte felsóhajtok ahogy az ökle újra hozzám ér. Igen, szeretném ha a szart is kiverné belőlem! Szeretném, hogy addig üssön amíg már nem leszek a tudatomnál, hogy az ökle újra és újra belém vágódjon, hogy felismerhetetlen legyek a végén, hogy hetekig legyek kómában, és hogy elfelejthessem a kibaszott nejemet.
Előregörnyedek, és minden megteszek azért, hogy telibe hányjam a rohadék szépen pucolt bőr cipőjét, de Merlin szerelméért se jönne most ki belőlem több egy elhaló nyögéstől, ahogy az eddig olyan szépen vizslatott cipő a bordáimat érinti. Szinte hallom ahogy megadják magukat a kölyök rúgásától, érzem, ahogy éles, szúró fájdalom jelzi a kárt. Ujjaimat legszívesebben odatámasztanám, megszorítanám, vagy megnyomkodnám a lüktető pontot, de ökölbe szorítva hagyom, hogy még egy rúgás érje megrepedezett bordacsontjaimat.
Lihegek a fájdalomtól, kapkodom a levegőt, az oldalam pedig minden egyes újra beszívott levegőre belesajdul. Vicsorogva bámulok föl abba a kissé sem önelégült képbe, ami innentől kezdve már a markomban van. Tehet bármit,, mondhat bármit.. mindig itt lesz a kezemben az ütőkártya amit Ő adott a kezembe.
Elé köpöm a vérrel vegyült nyálamat, és kibaszottul remélem, hogy a cipője is retkes lesz.
Érzem ahogy megmarkolja a talárom szélét, hallom a hangját ahogy indulattól túlcsordul. Olyan ösztönös erővel ránt föl, hogy a lábamon alig bírok megállni, és mindezek ellenére, hogy sértegetni próbál, hogy a bordáim eltörtek, hogy még a vér szivárog belőlem, hogy széthasad a fejem, én nem vagyok másra képes csak a nevetésre. Visszhangot ver az amúgy néma csendben a győzelemtől ittas kacagásom. Egyenesen bele a képébe. Csak úgy belevágva.
- Legyél büszke magadra Crouch. Most már elmehetnél muglinak.. –
Megütögetem a kezét ami a talárom szélét szorongatja, pedig tudom, hogy csak olajat öntök a tűzre, hogy bármelyik pillanatban dönthetne úgy, hogy megfejel, hogy újból behúz egyet, hogy a térdét fölrántja, vagy csak akkorát taszít rajtam, hogy elesek, a fejemet beverem és elájulok. És ekkor ellök. Nem elég erősen ahhoz, hogy földre zúgjak, de eléggé intenzíven ahhoz, hogy alig bírjak megállni a lábamon. Meg kell kapaszkodjak a kocsma pultjába, hogy ne boruljak neki újra a székeknek, na és ekkor érzem igazán azt, hogy mennyire is fáj minden tagom. Talán ezt nevezném annak a pillanatnak amire az elejétől kezdve hajtottam. Most lett a fájdalom olyan elviselhetetlen, hogy képtelen vagyok bármi másra gondolni. Minden idegszálam megfeszül ahogy egyre nehezebben veszem a levegőt, kicsit talán meg is görnyedek, hogy a fájdalmamat tompítsam.
szavai alig jutnak el a tudatom belsejébe, alig tudják áttörni a fájdalomra koncentráló védfalat. És az egész egy pillanat alatt történik. Olyan hirtelen, hogy fel sem fogom. Nem tudom, hogy hogyan tapintottam ki a pálcámat a talárom alatt, hogy hogyan kulcsolódtak rá az ujjaim, hogy miként kaptam elő, miként egyenesedtem fel úgy, mintha semmi bajom lenne, és legfőképpen azt nem tudom, hogy miért nem öltem meg.
- CRUCIO –
Az átok természetesen csúszik ki a számon, mintha mindig is használnám. Megfagy a levegő, én meg csak kiéhezett pillantásokkal nézem, hogy célba találok-e.
- Szánalmasabb, hogy te más cucca iránt csorgatod a nyálad, ahelyett, hogy saját játék után néznél Crouch. Panda az én tulajdonom. Panda az én személyes játékom, akivel azt teszek amit akarok. És ha én az „orosz szukámat” helyettesítem a te szánalmas életed szánalmas szerelmével, neked ahhoz sincsen semmi közöd. –
Túl higgadt ahhoz a hangom, hogy bárki elhiggye , hogy vége az egésznek. Csupán a vihar előtti csend szele.
- De biztos láttál már ilyet, elvégre apád is szajhákat kúr anyád helyett.. –

Dolohov arca hálás alapanyag, a finom arccsontokra feszített, világos bőrön minden véraláfutás és felszakadt seb pont úgy néz ki, hogy egy nehézsúlyú birkózó is büszke lehetne rá, de ő nem érez elégedettséget, nem érez diadalt, egyáltalán semmit nem érez, hiába törli le újra és újra azt az idegtépő, önelégült, győztes mosolyt, hiába érzi, ahogy a cipője alatt repednek a bordák, nem változik semmi sem, és nem lesz jobb érzés sem, minden ugyanolyan kavargó tátongás, csak az ökle lesz véresebb. Távoli jelzésként sajogni kezdenek a kézközépcsontok a kezében, de ez nem elég inger ahhoz, hogy leálljon, de annak sincs semmi oka, hogy folytassa, csak teszi, mint egy statiszta, Dolohov kibaszott gyászünnepélyének kibaszott statisztája.
Teljesen kiürülve néz lefelé, figyeli, ahogy az a még összeverve is bicskanyitogatóan jóképű arc eltorzul a fájdalomtól, nézi, ahogy az arcába nevet, és még a saját dühe is szinte kong, annyira üres és értelmetlen minden, az adrenalin, a fájdalom, Dolohové és a saját öklében lüktető egyaránt, a véres köpet a cipője orrán, és Dolohov így is röhög, röhög, mert ő győzött, pedig nem is indult ebben a kibaszott nem is létező küzdelemben.
Meg se hallja, amit mond, biztos egyébként sem mond valami magvasat, Dolohovból a tálalás mindig jobban ütött, mint a tartalom, ez a tébolyítóan irritáló mosoly, ez a farkasszerű.
Valójában fel kellett volna készülnie rá. Hiszen tudta, tudnia kellett, hogy ezt nem hagyja megtorlás nélkül – hiszen épp azért mondta, hogy ne maradjon megtorlás nélkül –, de mégsem hitte, hogy ez a szétvert, ittas roncs még képes lesz megmozdulni, és a kurva életbe, milyen gyorsan, mintha az egészet csak megjátszotta volna. Érzékeli, milyen vontatottan mozdulnak az ujjai a pálca után, amely ott van előkészítve, csak egy fél másodperccel hamarabb kellett volna mozdulnia, csak egy negyed másodperccel hamarabb, de mielőtt egyáltalán a markolatra foghatna (lassított felvétel az egész), telibe kapja az átok.
Azonnal megszűnik körülötte a kocsma valósága, Dolohov, a gyökér barátai, az összezuhanás, a padló, amin összegörnyedve fetreng, már csak ketten vannak, csak ő és a tejfehér kín, amire lehetetlen felkészülni, ami így is teljesen újszerű dimenzió, hogy nem ez az első alkalom, és meggyőződhet róla, hogy a főbenjáró átkok valóban tökéletesen egyformák, a Sötét Nagyúr átka is pontosan ugyanilyen volt, ugyanilyen megjegyezhetetlen, feldolgozhatatlan, földöntúli kínszenvedés, és Dolohov nagyon is komolyan gondolta, nagyon is akarta, hogy fájjon. Csak ketten, ő és a kín, és már nem is számít semmi, csak hogy ő győzzön, és ne a fájdalom, és már rég szétolvadtak az agyában a racionális okok, hogy miért szorítja össze az állkapcsát olyan erővel, hogy összecsikordulnak a fogai, és miért harapja szét a saját nyelvét – érzéketlen húsdarab a szájában, semmit nem érez, mikor az egész teste merő izzó, lángoló, fénylő kín –, csak hogy ne ordítson hangosan.
Mikor az átok véget ér, érzi a túlstimulált idegszálak kiégettségét, az izmok görcsös összehúzódásait, remeg a keze, miközben megpróbál feltápászkodni a padlóról, és egyúttal a pálcájáért nyúlni azonnal. A padlóra köpi a szájában meggyűlt vért. Tényleg szétharapta a nyelvét. De hogy tényleg ne üvöltött volna a fájdalomtól..?
- Ahogy… mondod… Semmi… közöm… hozzá – morogja-motyogja a szavakat alig artikuláltan, összekoccanó fogakkal, mint a mantrát, talán igazzá válnak, ha elégszer elhangoznak, és amíg beszélgetnek, addig legalább van idő, most Dolohovon van a sor, hogy visszaadja a kölcsönt, neki meg egyelőre még a pálcája megmarkolása is nehéznek tűnik a talárja átellenes zsebéből, arról nem is beszélve, hogy most fel kellene kapaszkodnia innen valahogy, mert még egy Cruciatus, és már nem fog menni. És még nincs vége. Pontosan hallja Dolohov hangjából, hogy még csak most kezdődik.
Újra kiköpi a szájában összegyűlt vért, de hiába, a fogközeiben is ott vöröslik a szenvedés, ahogy örömtelenül, gépiesen elmosolyodik, csak hogy megmutassa, nem számít ez sem, nem számít a gyötrelem, amelyben feloldódtak a sejtjei egyenként, és amelytől még mindig tehetetlenül rángatóznak az idegek a testében, nem számít, amit Dolohov pofázott, és az sem számít, hogy most ő is a játékszere lett azzal, hogy ilyen ostobán kiszolgáltatta magát neki. Vérkeret az ő fogai körül is: már semmi se számít.
- Bizonyára. Viszont ebben az analógiában… nyilvánvaló, hogy k-ki a feleség, tehát… és már elnézést… minthogy én nem ismerem olyan… közelről, kénytelen vagyok a te… tapasztalataidra hagyatkozni… kizárásos alapon tehát… Bronshtein a… kurva… – von vállat (vagy tesz valami olyasféle mozdulatroncsot), de most már felkészül rá, hogy ezt a mondatot már nem lesz ideje végigmondani, inkább minden erejét összeszedve előrántja a pálcáját, és átkoz, onnan, a padlóról, négykézláb görnyedve, talán még nem túl későn: - CAPITULATUS! CRUCIO!
És az ő szájából messze nem hangzik ilyen természetesen vagy begyakorlottan a főbenjáró átok, de óh, ő is komolyan gondolja, hogy fájjon neki, véresen komolyan. Fájjon húszezerszeresen, milliószorosan,  minden egyes kibaszott kis húzása, amit Selwyn ellen valaha elkövetett.

Azt gondolta, a Cruciatus nem működhet úgy, ha a varázsló nem akarja az áldozat szenvedését. Elvégre ezt írják a könyvek. De amikor zihálva, verítékben úszva, szétmart szájjal összeszedi minden erejét, hogy felemelje a fejét, és találkozik a pillantásuk, kristálytisztán látszik Dolohov élettelen pillantásában, hogy semmi öröme nem volt benne. És ez diadal.
És már akkor tudja, hogy a visszavágót viszont élvezni fogja a másik, hogy amikor megtelnek az üres, halott, acélszürke szemek szenvedéssel, az Dolohovnak jó lesz. Legyőzetés, hogy nem tudja megbüntetni a rohadt tetteiért, vagy győzelem, hogy az ő kezéből jön ez a lealacsonyító beteljesülés?
Alacsonyabb rendű állatokon próbálta már, már tudja, hogyan olvassa ki a gyötrelmet a póklábak rángatózásából, a rágcsálók vinnyogásából, de ez, varázslón végrehajtani egy főbenjáró átkot, ez valami olyasmi, amire nem lehetett felkészülni. Hogy mikor a varázslat láthatatlan ökle összeszorul Dolohov szíve körül, és minden egyes hangot leüt az idegszálaiból csomózott húros hangszeren, nemcsak a bosszúvágyát eteti majd vele, hogy nem csak valami hideg, elégedett gyűlöletet fog érezni, hanem nagyon is eleven, idegenül forró érzéseket. Hogy egyenesen… gyönyört.
Az egész testében bizsereg, reszket, küzdenie kell, hogy ne essen össze megint, ahogy felolvadnak az idegszálak a nem várt élvezettől, nem baj, hogy meg kell támaszkodnia a padlón, hogy Dolohov átkától fáj minden érezni képes szövet a karjában, és emberfeletti erőfeszítést jelent kinyújtva tartani a pálcás kezét, és kitartani az átkot. De akkor sem akarja abbahagyni, óh, sosem akarja abbahagyni, ez még sokkal jobb, mint a magának okozott fájdalom, ez annyira jó, mint még soha semmi, és mégsem tud jóllakni vele. Már minden teljesen jelentőségét veszíti, egyszerűen semmi sem érdekes, csak Dolohov gyönyörű szenvedése, ami beírja magát a sejtjeibe, hogy annyira az övé legyen, hogy ezután mindörökké csonkának érezze magát nélküle. Haloványan érzékeli, ahogy elveszít magából valamit végérvényesen, de ez sem számít, csak a bevésődés, csak Dolohov ívbe feszülő gerince, a kifordult szemfehérje, a rángatózó tagjai.
A saját elcsigázott teste vet véget a felmagasztosulásnak, hamarabb, mint hogy a jelenlévők leszedhetnék Dolohovról, lebicsaklik a karja, és véget ér az egész. Az üresség, amit érez, sose volt még ilyen iszonyú, kaparja a torkát, üvölteni akar tőle, újra felemelni a pálcát, addig kínozni, amíg mindketten bele nem őrülnek…
Nem bír felállni, kapaszkodik a tárgyakba, szánalmasan kúszik előre az előreszegezett pálcával, Dolohov felé, hogy egyenesen a szemébe nézhessen, hogy láthassa a tekintetében a fénylő kín emlékét, és hogy ő is láthassa az övében, mi történt, hogy lakmározott a szenvedésén, és Merlinre, imádta, hogy újra és újra meg akarja tenni, be akarja kebelezni egészen. Teljesen hidegen hagyja, fel sem fogja, hogy még mindig nincsenek egyedül, ha Carrow összeszedte Dolohov pálcáját, és vissza is adja neki, az is lényegtelen. Csak a pillantását keresi, követeli, ennyi most már jár. Hosszú perceknyi időt ad a cselekvésre, mielőtt automatikusan átkozna újra, át sem gondolva, vajon van-e elég kraft még benne, hogy létrehozzon még egy főbenjárót, hogy vajon egyáltalán összemérhető-e egyáltalán kettejük akarata és ereje, teljesen mindegy, mert össze akarja mérni, mindent akar Dolohovból, le akarja igázni egészen:
- Imperio.
Térdre, Antonin. Kérj bocsánatot.

Ahogy nézi a vergődését azokon az örökkévalóságszerű perceken keresztül, szinte esküdni merne rá, hogy Dolohovnak viszont ez az első kóstolója a Cruciatusból, és ez csak fokozza a gyönyörűségét. Már nem akarja megölni. Már csak birtokolni akarja, mint egy trófeát, már arra sem gondol, hogy ki győzött vagy ki veszített itt, mert ez az átok, ez az egybeforrás mindent teljesen más kontextusba helyezett, már Selwynre sem gondol tulajdonképpen, semmire sem, csak a pillanatot éli meg izzó intenzitással.
Azt gondolta, nem lehet jobb a testén vett uralomgyakorláson, de amikor sikerül végrehajtania az Imperiust, és mintha Dolohov tudatára simulnának az ujjai gyengéd erőszakkal, akkor rájön, hogy ez még sokkal jobb. A pókjainak nem volt valódi öntudata, nem volt személyisége, nem volt gőgje, amelyet összeroppinthatott volna az Imperiusszal. Dolohovnak viszont van. És már érti, miért hívják a Veritaserumot folyékony Imperiusnak. Most itt van az ujja alatt az egész mindenség, minden, ami Dolohov, sokkal közelebb van hozzá, mint amennyire azt bárki is akarhatná vagy legalábbis elviselhetné, benne van, sokkal inkább, mint amennyire azt bármilyen erőszak, bármilyen kínzás lehetővé tenné.
Már nem akarja megölni. Még csak tovább kínozni sem akarja. Nem, óh, nem, az Imperius olyan, mint egy meleg, biztonságos ölelés, mint maga az örök élet, a felhős-angyalos kibaszott mennyek puha ígérete, én elvehetem minden fájdalmadat Antonin minden gondodat minden félelmedet csak annyit kell tenned hogy engedelmeskedsz és én megbocsátok az összes bűneidért csak fogadj szót csak engedj be egészen miért küzdesz csak még több fájdalmat okozol magadnak pedig így is annyira szenvedsz engedd el ezt a szenvedést csak annyit kell tenned hogy feltérdelsz és kimondod azt a szót egyetlen szó Antonin és cserébe nyugodt és boldog leszel te is tudod hogy ezt akarod engedj neki add át az irányítást és többé nem kell döntened minden döntésed eddig csak nyomorulttá tett de most véget vethetsz a nyomorúságodnak Antonin fogadj szót nekem csak egyetlen buta jelentéktelen szó~
Az egész világa csak Dolohovból áll, egy merő eksztázis, hogy csak egy utolsó megrogyás kell, hogy benne legyen, hogy eltöltse egészen, maga a gyönyör nézni, ahogy küzd és hiába küzd ellene, ahogy a teste szót fogad, ha az elméje még nem is, ha még akadoznak is a nyelvén a hangok, hogy az övé ez a szabályos térdelés, amelynek semmi értelme most, hogy ő maga sem tud lábra állni, de mégis minden ez a térdelés, minden az összekapcsolódó tekintetük, amiben már látja, hogy legyőzte, hogy meg fogja adni magát, meg kell adnia magát, és…
És Dolohov erősebb nála.
Egyszerre szakad rá minden korábbi fájdalom, és Dolohov átkának összes alattomos utóhatása, pedig a másikban alig van már valami erő, de mégis képes megütni, és indokolatlan az arccsontjaiban szétáradó fájdalom, indokolatlan az orrából meginduló vér, indokolatlan, hogy ennyire fájjon, hogy összecsuklanak alatta a tagjai, és a földre zuhan ismét, hogy az akaratuk hosszú, kitartó egymásnak feszülése kiszívott belőle minden erőt, már csak merő fájdalom és merő legyőzöttség és feladás, mert Dolohov erősebb volt, Dolohov egyszerűen jobb nála, mert Dolohov szarrá verve, mattrészegen és élete első igazi megkínzatása után is lerúgta magáról az uralmát, és sokadjára is legyőzte.
Vért prüszkölve emeli fel a pálcáját, hogy magával vigye a semmibe legalább őt is, és tökéletessé tegye az ő győzelmét, hogy még egyet átkozzon, harmadik főbenjárót, most nem az élvezetért, nem a győzelemért, csak azért, mert már nincs más hátra, mert valaki valamikor ezt a kibaszott szerepet osztotta rá. De mielőtt kimondhatná az átkot, valaki nagy sokára most végre magához tér a jelentéktelen statiszták közül, és kicsúszik a kezéből a pálca, csak a levegőt markolják görcsösen az ujjai.
Hallja, ahogy a kezéből kiröppent pálca koppan valahol és elgurul valahová, de egyszerűen nincs semmi ereje, hogy utánanyúljon, utánamásszon, megkeresse, még arra sem, hogy körülnézzen, ki mondta ki a lefegyverzést.
Erőnek erejével emeli fel a fejét, és újra összekapcsolódik a pillantása Dolohovéval.
Hagyja, hogy látsszon a szemében a gyűlölet, és látsszon, hogy tudja, hogy veszített. Annyit, annyira kibaszott sokat veszített.
- … szóval? – köp egy adag vért a padlóra, és az ólomsúlyosnak érződő kézfejével inkább szétkeni, mintsem letörli az arcáról a vért.  – … megmozdulsz vagy a … sliccedet is… nekem kell… lehúznom?