Nem hisz abban, hogy olyannak születünk, amilyen emberek leszünk, ugyanúgy, ahogy a szenteket, a gonoszokat is a körülmények, az élet, a szüleik teremtik. Pont ahogy őt is.
Ezernyi elvárás közé született. A hajnak fényesnek és jól fésültnek kell lennie, a fej lehet üres, de mindig legyen büszke, a derék egyenes, a szoknya egy bizonyos hossznál sosem rövidebb, a vélemény meg olyasmi, ami csak akkor kívánatos, ha összhangban van azzal, amit a szüleid és a nagyszüleid is vallanak. De egyébként is. Lány vagy, a véleményed sem különösebben fontos. Legalább szép vagy. Soha nem volt képes igazán megtalálni magát a családi elvek és követelmények között, mégis ő volt az a gyerek, a középső, aki rendszerint elveszett mindenki radarján. Bella volt a féktelen, a zabolátlan, Cissa az ártatlan és csodaszép, belé meg nem szorult elég sem bátorságból, sem ártatlanságból, ott állt a fekete meg a szőke lány között barnán, a legkevésbé feltűnő árnyalatként. Ha utálta is ezt valaha önmagában, idővel ez lett a legnagyobb boldogsága. Ő lett a gyerek, akivel sosincs gond, aki miatt nem fáj senki feje, aki persze, kicsit unalmas, de legalább jól nevelt, nem lázadozik, ha kérnek tőle valamit, megcsinálja, kellemes társaság, de nem tolakodó, mindig szépen egyenesre van fonva a haja és sosem koszos még a fehér szoknyája sem. Épp csak azért nem tökéletes, mert olyan felejthető - ő pedig tényleg, igazán igyekezett mindig is felejthető lenni.
Megtanult elrejtőzni, elrejteni magát mindenki elől, akinek csak a mázzal felelne meg, megtanult olvasni a sorok között, meghallani azt, amit szándékosan nem mondanak ki, megtanulta megformálni a saját véleményemét. Nagyjából tizenhat évébe került, de megtanulta, és megtanulta azt is, hogy az unalmasság leple alatt senki nem kíváncsiskodik túl sokat, nem lesnek bele a válla felett a könyvébe, hogy mit olvas, nem kérdőjelezik meg, hogy Nottéknál volt-e délután, ha azt mondja, nem vonják felelősségre, miért ért haza kerek húsz perccel később, elvégre mi rosszban sántikálhatna Meda? Sosincs vele semmi baj. Apró szabadságokat lopott magának a szabályok regulázta rendbe, kivájt magának egy kis lyukat, egy Andromeda Black alakú lyukat, amit kedvére lakott be, a saját gondolataival, a saját kételyeivel, a saját elképzeléseivel arról, milyen életet érdemes élni. Nyilván nem olyat, mint a szülei.
És igazán nem is olyan unalmas - kíváncsi, nyitott és érdeklődő (a családja bizonyosan nem társít pozitív képzeteket ilyen tulajdonságokhoz), szorgalmas, nem rest dolgozni, tenni azért, amit szeretne, sőt, többnyire motivált, hogy a dolgait, az életét rendben tartsa, különös fegyelemmel, irigylésre méltó önuralommal navigálja magát a Black-féle viharok közt. Rendezettsége már-már félelmetes, sakkmesterként tervezi minden lépését, látszólag mindenre gondol, látszatra mindennek ura, egészen addig, amíg nem kell látványos, rá nem jellemzően harsány döntéseket hoznia, kiállni dolgokért, szembeszállni dolgokkal...
De persze tudja, nem marad láthatatlan örökké.
Család
Van vajon aranyabb aranyvér annál, mint ami a Black család ereiben folyik? Vannak vajon orrok, melyeket magasabban lehet hordani? Léteznek talán eszmék, melyek képesek hajlani, nem csak törnek? Léteznek szülők, akik kevesebb eredeti gondolatot engedélyeznének a gyermekeiknek? Létezik család, melynek aranyozott ökle kevésbé szorít...?
Ha létezik is, Andromeda Black nem tud róla, és nem ismer ilyet.
Nyílt titok (már-már a vicc kategóriát súrolván nyílt), hogy Blackék hova húznak. A régimódi eszmék, a régimódi büszkeség, a régi-régi nóta ugyanarra a dallamra szól, mint amit a Sötét Nagyúr fúj. Nekik ott a helyük. A legjobbakkal. A legtisztábbakkal.
Toujours pur. Örökké tiszta. Csak azt nem értette soha, miért jobb a tiszta vér, mint a tiszta lelkiismeret... és az első kételkedő gondolatot ezernyi követte. Az első áruló lépéseket több ezer követte. A családi eszmék megcsúfolását... egyszer minden bizonnyal törés fogja követni. Kár, hogy ő mindig inkább hajolni próbált ott, ahol törnie kellene.
Lojalitás
ingatag
Képesség:
higgadtság
Csoport:
mágiahasználó
Élettörténet
Az a fajta ember volt, akit lenyűgözött az idő múlása. Egyszerre gyönyörködtette, szomorította, és gondolkodtatta el. Kezébe vett egy régi fényképet, egy matricákkal teleragasztott füzetet, egy különösen régi könyvet, divatját vesztett használati tárgyat, és különös erősséggel rohanta meg az érzés, hogy mennyi, de mennyi idő lepergett már a világ idejének homokórájában, és ő maga éppenséggel még egy teljes homokszemet sem igazán tesz ki benne valójában.
Vigasztalónak találta, hogy száz, kétszáz, netalán háromszáz év múlva már nem lesz igazi súlya a döntéseinek. Csak egy név lesz, felvésve egy sírkőre, talán egy családfára, ha nem égetik ki onnan a nevét. Nem emlékeznek majd az arcára, nem emlékeznek a győzelmeire, de az árulásaira sem. Valaki majd megtalálja egyszer az ő kamaszkori naplóját is, és nem fog számára más létezni, mint a maga igazsága. Romantikus hősnőnek képzeli majd, vagy elkényeztetett kislánynak – akárhogy is, fogalma sem lesz róla, ki volt Andromeda Black valójában. És ez így van jól.
Szeretett fiókokban, szekrényekben, gardróbokban, kamrákban kutakodni. Rendrakás címszaván turkált rég elfeledett holmik garmadájában, és titokban örült, hogy ő lehet az, aki ismét figyelemmel halmozza el a valójában lélektelen dolgokat. De neki soha semmi sem tűnt lélektelennek. A megporosodott porcelánkészlet azt sugallta, hogy igazi karakterek szopogatták a csészékből a délutáni teát. A megsárgult papírlapokat csodálatosan finom lelkek olvasgatták a teraszon verőfényes tavaszi délutánokon. Gyermekjátékok hangos kacajt csaltak elő a család legkisebb tagjainak torkából, a meggörbült kerekek igazi, eszeveszett móka eredményei már elfeledett vasárnap délutánokról. Minden régi ruhát egy igazi, finom úrinő hordott, de legalábbis egy igazi, nagyvárosi dáma. Ha magára öltötte a molyrágta pörgős szoknyát, mintha ő is visszarepült volna az időben. Törött tollak, és ceruzák, megkezdett levelek, üresen maradt, dohos illatú papírok, meggyűrődött ruhadarabok, elhagyott gombok, fél pár fülbevalók… édes borzongással töltötte el minden, aminek bár története sokszor ismeretlen volt előtte, mégis megannyi izgalmas tévképzetnek hagyott teret, a történelem ismeretlensége, az idő múlása pedig csak sóhajokkal hagyta kommunikálni, tétova mosolyokkal, egy-egy születésében elmorzsolt könnycseppel, amiért ember képes soha nem volt arra, hogy igazi mesterévé válhasson az időnek.
Gyerekkora óta könnyebbnek tartotta a családját olyan színben feltüntetni, amilyenben ő szerette. Talán soha, senki nem lesz képes megfejteni dac, büszkeség, öntörvényűség, vagy lázadás okozta, de ideje korán rájött, hogy a családja gondolkodásmódja a legtöbb dologban őszinte viszolygást vált ki belőle. Ezért szerette a múlt felé fordítani a tekintetét. Csendes mániákussággal keresett magához hasonlókat a messze visszanyúló családfán, jobb, erősebb példaképeket kutatott, mint amit a jelen nyújthat neki, felmenőket akart találni, akik segítenének neki utat mutatni, utat, amely alapján meghozhatja a döntést, amelyet más nem képes meghozni helyette. Soha nem talált ilyesmit. De azért feladni sem akarta. Bohókásnak álcázta apró kihágásait, szeszélynek az ellenszegülést, mintha mindez egy olyan lány játéka lenne, aki túl sokat engedhet meg magának a családi örökség jogán…
És szeretett újra és újra visszamenni a dolgokért, amiket talált. Hagyta magát elfelejteni, hol találta a piros szoknyát, a zsírkrétát, az újságokból kivágott képeket, a leveket, könyveket, csészéket, és kanalakat. Elfelejtette az illatukat, a tapintásukat, a meséjüket, csak hogy újra, és újra rájuk találhasson megint. Fiókokban, szekrényekben, gardróbokban, kamrákban. Az idő szétgurult homokszemcséinek szétfútt darabkáira. Mert valahogy mindig jobban csábította a régmúlt, mint a jelen. Kíváncsibb volt az elmúlásra, mint a jövőre. Vágyta látni az igazi istenek születését, ahelyett, hogy a jelen csonkjain magukat hizlaló új urak lába elé vesse magát...
Visszamerengett a családi múltra, és hallgatott. Hallgatott, amíg ellenérzésein rágódott, hallgatott, míg az esélyeit latolgatta, hallgatott, amikor túl erősen érezte a konok szeretetet, ami a testvéreihez láncolta, hallgatott, amikor felfedezte, hogy a fekete falakon túl egy egészen más világ bújik meg. Hallgatott, mert ugyan már döntött, de rettegett. Rettegett az új világtól, és rettegett bízni az ismeretlenben. De egy Black nem retteg, nem igaz? Csak ki kell tűznie a napot. A napot, amikor ugrik. És biztonsági hálót nem talált a megannyi családi kincs között…
Rang:
-
Played by:
luma grothe
Karakter típusa:
canon
I solemnly swear
I am up to no good
Alastor Moody
C’est la vie
Állomány
A csapat tagja vagyok
▽ Reagok :
3
»
»Csüt. 24 Dec. - 1:42
Gratulálok, elfogadva!
andromeda csillagköd
Tisztelt Ms. Black,
gyakran esem a túlzás hibájába, de önnel kapcsolatban valótlan lenne azt állítani, hogy az olvasó nem esik szerelembe karakterével. Blackék minden tisztasága áthatja a sorait, élmény minden sora, példaértékű nem csak más konzervatív leányok számára, de mindazoknak, akik aranyvérűségre adják fejüket.
Az Andromeda Black alakú lyuk ott rejtőzik minden olyan szerepjátékosban, aki kiváló emberismeretre kívánja helyezni a dramaturgiát, és egyikünknek sem adott magához védőhálót. Meg kell említenem, hogy bár előnyére szolgált a Black jelenség a világot ismerők felőli ismerete, ha nem találkoztunk volna velük korábban, is értenénk pontosan, kik ők. Előtörténete nem nevezhető minimalistának, de rendelkezik a legjobb minimalizmus könnyedségével: ha film volna, önre mondanánk, hogy nem mondatja szereplőivel az eseményeket, hanem megmutatja.
Menjen, Ms. Black, mielőtt valóban túlzásba esnék. A.M.