Vörös. Hangos. Rettegés. Sikoly.
Egy számomra ismeretlen, vörös hajú lányt látok a könyvtárban. Sötét van, és kicsit olyan a kép, mintha egy koszos üvegen keresztül látnám. Fél, aggódik, de izgatott. A lány valamit a kezében visz, óvatosan tekintget körbe, mintha minden sarokból valami veszélyre számítana. Egyenesen a Rengeteg széléig lopakodik. Már várják őt. Két nagydarab férfi, olyanok, akiket a filmekbe alkalmaznak, hogy megtestesítsék magát a terrort. Ha beszélnek, akkor se hallom őket. Egyszercsak az egyik megragadja a lányt, befogja a száját, de a velőtrázó sikoly így is kiszüremlik az ujjain át, felkeltve mindenkit. Csak ezután kábítják őt el - nem éppen az eszükről híresek.


Izzadva, hevesen dobogó szívvel riadok fel. Legalább én nem sikítottam, állapítom meg, mert körülöttem még mindenki édesdeden alszik. Nagy levegőt veszek, de már valami más ruha után kapkodok, magamra aggatok egy kék pólót meg egy bő farmert. Nem a legelőnyösebb kombó, dehát nem divatbemutatóra megyek, hanem megakadályozom, hogy elraboljanak egy diákot. Az arcát nem láttam olyan jól a lánynak, de az égővörös hajáról nem lesz nehéz felismerni. Plusz, biztos nem lesz tömeg ebben az órában a könyvtárban.
Át se gondolom tulajdonképpen mit teszek. Csak megyek, adrenalintól pörögve, és megpróbálok nagyon-nagyon halkan mozogni. Nem kérdés, hogy segítek neki. A dolog úgy áll, hogy egyedül én menthetem meg őt, és a sírig elkísérne a mardosó bűntudat, ha nem tenném meg. Hozzászoktam már, hogy az álmaim nem csalnak, és csak reménykedhetem, hogy még a könyvtárban utolérem. A folyosók kongnak az ürességtől, sehol egy lélek, ami számomra megfelelő - nem hiszem, hogy valamelyik professzor elfogadná indoknak, hogy azt álmodtam, egy lányt elrabolnak majd! Az árnyékom felvetül a falra, mikor egy ablakon beszokik a holdfény, és arra emlékeztet, hogy valójában milyen kicsi is vagyok. Mennyi minden hülyeségbe belemegyek idegenek kedvéért, csak mert olyan tudásnak vagyok a birtokában, mint senki más. A láthatatlan Cadwallader lány, ez lesz a címe a naplómnak, ha majd írok egyet. A nővérem egy mintagyerek, a bátyám meg az elsőszülött, szóval legkisebbként nagy nyomás nehezedett a vállamra.
Mármint azt hittem, ez lesz a legnagyobb.
A könyvtár illata ismerős számomra. Habár igyekszem a lehető legkevesebb időt itt tölteni, azért van hogy itt dekkolok hosszan tartó órákon át, valami unalmas dolgozat felett ülve, és azon ábrándozom, mit csinálhatnék ehelyett. Most is ezer ötletem lenne rá, mondjuk aludni, de a vaksötétben kapálózom. A lány kissé beljebb volt az álmomban, így szinte nesztelen léptekkel elindulok a könyvtár gyomrába. Na, jó, kizárt, hogy valaki ne hallaná ezt meg.
A sötétben felsejlik egy női alak a polcok körül. A fény hiányában csak ennyit tudok megállapítani, de másra nincs is szükségem, ő lesz az. Igyekszem nem megijeszteni, ám ez a helyzet mindenféleképpen meglepetés lesz számára.
- Nem szabad a Rengeteghez menned! - suttogom, de a síri csendben mennydörgésnek hangzik. Remélem, nem kell sokat beszélgetnünk, bár egy ilyen kínos indítás után biztosan majd magyarázatot követel.