A tavasz édes illata minden évfolyamtársamnak mosolyt csalt volna az arcára a reggeli ébredés után; a madárcsicsergés idilli volt, a nap aranyos sugarai be-betekintgettek az ablakon, varázslatos köpenyt kölcsönözve a tájnak - nekem azonban csak egy dolog jutott eszembe: ha a természet ilyen vidám ma, annál elővigyázatosabbnak kell lennem, annál éberebb lesz, és annál kevesebb esélye lenne ellenem.
Fejfájással ébredtem, és ez nem tetszett. Mindig, mikor így ébredek, rossz ómen, olyasmi, mintha Zordót látsz a bögrédben Jóslástanon: azt jelenti, ma nem leszel képes irányítani magadat. Persze, épp tegnap mondta Madam Pomfrey, hogy a hétvégén most csak esténként menjek a gyógyszeremért, meglátjuk, arra hogy reagál a szervezetem. Tegnap este még jó ötletnek tűnt - hetek óta jó kedéllyel tengettem a napjaimat, a varázserőm egész rendben volt, és csak apróbb vágásokat kaptam, mikor megfeledkezve magamról megengedtem egy kis nevetőgörcsöt a szervezetemnek. A stressz szintem a nulla közelében imbolygott, az évvégi vizsgák közeledtével, ami miatti pánik ködként ereszkedett a diáksereg vállaira, én egyenesen arányosan lettem kiegyensúlyozottabb.
De ma reggel fájt a fejem.
Nem vagyok babonás, én rég megtanultam már, amúgy sem szabadna így félnem semmitől, viszont az én esetemmel az is együtt járt, hogy ami rossz meg akar történni, az meg is fog, és nem tehetek ellene semmit. Egyik reggel felkelve vidáman fütyörészve fésültem át hajamat a pókhálósra repedt tükörben, és épp azon járt a fejem, hogyha már csak hét évem van hátra ezen a világon, a legtöbbet kéne kihoznom belőle, szóval bocs, tükör, nemet mondok a hétévnyi balszerencsére.
Az év egyik utolsó hivatalos roxmortsi hétvégéjére virradt a nap, és bár a kaszás sötét árnyékot vetett hátamra, úgy voltam vele, hogy ma csakazértsem fog érdekelni, voltam már elég súlyos helyzetekben is, nem ma fogok vértócsában fetrengeni a folyosó közepén. Túl drámai lenne, és nem az én stílusom - mindig elkezdtem félni, amint a figyelem középpontjába kerültem, és ha én félek, nos... az tudjuk, hova vezet, bár jobb lenne, ha ötletünk sem volna.
Szó mi szó, a fejfájás miatt nem kapkodtam el a készülődést. Még ágyban maradtam kicsit, a fürdőt szinte utolsóként foglaltam el, és annyi ideig keresgéltem a fél pár cipőmet, hogy egyszer csak azt vettem észre, rajtam kívül már csak egy valaki tartózkodott a helyiségben: Cressida.
Idával jóban voltunk, szoktunk beszélgetni. Szívesen nyitottam volna felé jobban, de a kis hang a fejemben azt mondta, nem szabad - és azt kell mondjam, igaza volt. Nem akartam jobban veszélybe sodorni, se őt, se magamat, tudtam, már így is elég baja van, anélkül is, hogy egy átkost kelljen nap mint nap pesztrálnia. Nem mintha pesztrálni kellett volna engem... de a velem való barátkozás nem egyszerű, és különösképp nem veszélytelen.
- Ó, jó reggelt! - nézek fel rá mosolyogva, ám a gyomromban már ott van a nyolcadik érzékem, a görcs, ami jelzi, hogy a mai nap nem fog zökkenőmentesen telni, már ha a fejem lüktetése nem próbálná ezt már egy ideje így is elég feltűnően a tudtomra adni. Igazán, srácok, vettem a lapot, leállhatnátok már. - Olyan szép idő van, és roxmortsi hétvége, arra gondoltam, kiülök a birtokra, vagy meglátogatom a falut, úgyis olyan ritkán teszem. Mit gondolsz? - kérdeztem csevegve. - És te mit terveztél mára?
Végre megtaláltam a cipőm másik felét is, így felhúztam, bemasniztam, és felálltam, aztán az ágyamon kezdtem el keresgélni.