Az egész iskola vagyis azok akik valamilyen szinten kalandnak gondolták, hogy Roxmortsba menjenek halloween éjszakáján, most lent vannak a faluban és idétlen maskarákba öltözve járják a szűk utcákat, ahol valószínűleg akkora a tömeg, hogy minden egyes mozdulatoddal súrolod egy melletted levő egyén valamely testrészét. Arról nem is beszélve mennyi büdös és undorító hajléktalan varázsló rejtőzik meg ilyenkor a tömegben és várják a pillanatot, hogy megszabadítsanak a tárcádtól vagy más egyéb, értékes cuccodtól. Bár akadt egy-két egészen hívogató program, végül mégis úgy döntöttem, hogy mindenkinek jobb az ha a kastélyban maradok, hiszen csak akad még olyasvalaki aki hasonlóan emberundorral küzd a mai estén, mint én.
Tévedtem. A hollóhát tornyát hullaszag lengi át, egyetlen árva lélek sem tartózkodik itt rajtam kívül miközben unottan terpeszkedem a kanapén és az egyik harmadéves kislány naplóját olvasom, amiben épp azt ecseteli, hogy mennyire szeretné ha a két évvel fölötte járó griffendéles –valami Tobias – észrevenné. Csupa unalmas maszlag. Még a kastély szellemei is találtak valami elfoglaltságot, amivel elüthetik az időt. Sóhajtok. Immáron vagy századjára, de mint ahogy eddig: senki sem hallja meg és kérdezi meg, hogy miben segíthet. Na nem mintha akkor népszerűségnek örvendenék és bárki is arra vetemedne, hogy csatlakozzon vagy esetleg a felajánlja a társaságát. Ilyenkor egy kicsit magányosnak érzem magam, hogy nem vagyok olyan könnyen beilleszkedő típus, mint Vesta. Talán nem kellett volna hat éven át az undok picsa arcot erőltetnem.
Az órára siklik a pillantásom, még nem késő felkapni valami cuki kis jelmezt vagy egy álarcot varázsolni magamnak és lesurranni a faluba. Talán megkereshetném Vestát vagy a bátyámat és csapnánk egy fenomenláis bulit. Aztán megint eszembe jut a rengeteg varázsló és boszorkány, akik szintén ugyanezt gondolják és a kölykeikkel az utcákat járják. Szó sem lehet róla.
Már egészen mesteri szintre emelném az önsajnálat és unalom keverékét, amikor lépteket hallok a lépcsők felől. Villámgyors sebességgel tornázom magam ülőhelyzetbe, miközben magamban elmotyogok pár fohászt, hogy olyan ember ajándékozzon meg a társaságával, akivel még nem küldtük egymást a pokolra vagy az Azkabanba.
Et voilá. Andrew Frothingham nyúlánk alakjával, kócos barna hajával és kicsit borostás arcával találom magam szemben – mellesleg meg kell jegyezni, egészen dögösen áll neki ez a leszarom stílus, amit ma választott. Csillogó szemekkel nézek végig rajta miközben vigyorogva beharapom az alsó ajkamat.
- Aandrew Frothinghaaaam - búgom neki, elnyújtva a nevét mintha valami varázsige lenne. Nem lepődöm meg rajta, ha azt gondolja, hogy meghülyültem hiszen soha nem viselkedem így viszont jelen pillanatban úgy tekintek rá, mint egy megmentőre akit Merlin küldött nekem eme silány és szánalmasnak ígérkező magányos estén. Jobb embert nem is küldhetett volna.
- Nagyon remélem, hogy nem a szobádba igyekszel – arrébb dobom a lopott naplót és felpattanok a kanapéról, amin eddig királynő módjára terpeszkedtem – Ugyanis eget rengető szükségem van arra az Anderw Frothinghamre, akivel három órán keresztül sikáltuk az üstöket miután megbűvöltük a kvaffot a griffendélesek kviddics edzésén és emiatt a Hopkins lány egy hetet a gyengélkedőn töltött – odasasszézok elé, ha még nem taglóztam volna le teljesen és a lehető legaranyosabb tekintetemmel pislogok fel barna szemeibe.
- Az egész kastély üres, mindenki azon a hülye roxmortsos halloweeni szarságon van – veszek egy mély levegőt és csak utána folytatom – Szóval szerintem ez tökéletes alkalom arra, hogy kipróbáljuk képesek vagyunk-e túlélni egy egész estét a Rengetegben mindenféle pálca és varázslat nélkül Halloween éjszakáján – rávigyorgok és bár lassan kezd beállni a nyakam a felfelé nézésből – pedig nem is vagyok egyébként annyira alacsony, mint a többi átlagos boszorkány.
- Tehát mit szólsz Andy? Csak Te, én meg egy üveg bor és a Rengeteg – azt hiszem ez a világ legmeggondolatlanabb és ostobább ötlete, de az unalom hülye ötleteket szül, ha pedig az ember egy társat is talál hozzá, akkor valószínűleg végre is hajtják azt.

Az egyetlen hátulütője annak, ha az ember nem ápol szorosabb viszonyt a háztársai nagy részével az az, hogy az ilyen magányos estéken elég kevés az esélye annak, hogy pont olyannal sodorja össze az élet az illetőt, akivel a házikon és beadandókon kívül másról is el tudnak beszélni. Igazából nem is fűztem sok reményt az estémhez egészen addig amíg Frothingham meg nem jelent.
- Valójában az ágy és a regény sokallta bölcsebb választás lenne, de remélem most nem az eszedre akarsz majd hallgatni – talán nekem sem ártana okosabbnak lennem és gyorsan el is vetni az ötletet, hogy lógjunk ki az erdőbe míg a többiek Roxmortsban tömik magukat tele a legkülönfélébb halloweeni nyalánkságokkal. Nem Macnairhez méltó az ilyen felelőtlen cselekedet, de azt hiszem az utóbbi időben egyre többször hozok szégyent a Macnair névre, tehát ha egyszer csalódást okoztam a szüleimnek, mit számít már ha még sokszorozom ezek számát – És ne is mond, soha többet nem fogok puszta kézzel takarítani. Az ujjaim még most is sajognak, ha az eszembe jut az az este – elfintorodom, valóban roppant megalázó volt ahogy egy szivacs segítségével kellett fényesre dörgölnünk a hatalmas üstöket. Na nem mintha egyébként olyan sok időt töltenék otthon azzal, hogy kitakarítsam a szobám vagy hasonlók, hiszen az a házimanók feladata, tehát feleslegesen nem bajlódok ilyenekkel.
Figyelem Andy arcát, a reakcióját igyekszem leolvasni az arcáról, hogy vajon belemegy-e ebbe a borzalmasan rossznak tűnő ötletbe vagy sem. Reménykedek, hogy jobb lehetőségnek lát engem, mint a regényt és az ágyát bár ha végül visszavonulót fúj akkor azt hiszem én is követem a példáját és bevackolok az ágyamba, talán mindenkinek az lenne a legjobb.
- Végül is a faluba is lemehetünk bár nekem személy szerint nincs sok kedvem unikornisnak öltözött rohangáló kislányokat kerülgetni – vállat vonok majd oldalra billentett fejjel pislogok fel rá, ahogy gondolkozik és valószínűleg összeveti az érveket amik amellett szólnak, hogy belemenjen a játékba és azokat amik az ellenkezőjére sarkallják.
- Tudtam én, hogy a bor lesz a megnyerésed kulcsa – vigyorogva összecsapom a kezeimet és úgy örülök, mint egy kislány amikor megkapja a hőn áhított születésnapi ajándékait – Vesta ágya alatt van egy üveg bor és nem hiszem, hogy nagyon megharagudna ha meginnánk – arrébb lépkedek, hogy Andy megindulhasson a pulóveréért – Persze, persze. Én is magamra kapok még valami melegebb cuccot meg egy kényelmes cipőt na meg ugye előkeresem azt a bort. Szóval egy tíz perc múlva találkozzunk itt – mutatok a helyre ahol állok majd gyorsan meg is célzom a lányok hálókörletébe vezető lépcsőt, hogy mihamarabb összeszedjem a megfelelő cuccokat.
Végül egy kényelmes bakancsot húzok fel, a farmeromat megfelelőnek találom egy éjszakai túrához felülről pedig az egyik Waldentől behúzott pulóvert veszem fel a kabát alá. A hajamat lófarokba kötöm és még egy utolsó bizonytalan pillantást vetek az ágyamon heverő pálcámra, de mielőtt meggondolnám magam gyorsan a borért nyúlok, hogy belesüllyesszem a hátizsákomba majd sietős léptekkel visszatérjek a klubhelyiségbe.
- Nos, azt hiszem indulhatunk is – csillogó szemekkel nézek a kanapé mellett álldogáló Andyre – Ha visszakozni akarsz még van rá két másodperced – ellépek mellette és vigyorogva oldalba bököm – Le is telt. Akkor tehát irány a Rengeteg!



Meglepő módon egészen könnyen és gyorsan lejutunk a Rengeteg széléhez. Nem találkozunk Friccsel meg a rühes macskájával sem, az egész kastély teljesen kihalt – persze jelen esetben ez csak előnyünkre válik.
- Basszus, nem gondoltam, hogy ennyire hideg van – összedörzsölöm a kesztyűs kezeimet ahogy elosonunk Hagrid kunyhója mellett – Még jó, hogy hoztunk bort – nem is állok meg egészen addig amíg a fák biztonságot nyújtó takarásában nem vagyunk és a vadőrnek esélye sincs arra, hogy meglásson minket.
- Na nézzük – megállok egy fánál és leguggolok, hogy előhalásszam a hátizsákból a bort – Hoztam még fejenként három csokibékát meg kekszet, tudom nem a legjobb a túléléshez de több a semminél és én speciel amúgy is teleettem magam a vacsoránál – győztes mosollyal az arcomon tartom fel az üveg vörösbort majd egy pillanat múlva már el is tűnik a vigyor kipirult képemről – Te Andrew. Hogy bontjuk fel ezt a bort ha nincs pálcánk? – természetesen erre nem gondoltam, amikor kitaláltam, hogy mugliként jöjjünk az erdőbe. Egészen elkeserítő, hogy mennyire használhatatlannak érzem magam a pálcám nélkül és csak remélni merem, hogy Andrew egy fokkal talpraesettebb ilyen helyzetekben, mint én.
- Esetleg törjük le a nyakát? -

- Vannak helyzetek amikor a józan ész csak hátráltat – nagy okosan bólogatva mondom ezeket a szavakat Andynek, bár én is inkább hallgatok az eszemre mint másra talán ezért is kerülöm el sikeresen a lebukásokat illetve büntetőmunkákat a gond csupán annyi, hogy azért elég unalmas tud lenni, ha mindent háromszor átgondolsz mielőtt meglépnéd és néha szüksége van az embernek arra, hogy egy picit kilépjen a saját valójából, olyan dolgokat csinálva amiket egyébként messziről elkerül. A Tiltott Rengetegbe való kiruccanás például pontosan ilyen dolog. Az, hogy a hálókörletből párszor kilógtam és összefutottam Waldennel az egyik üres teremben vagy csak céltalanul kóvályogtam a kastélyban, mert nem tudtam aludni korántsem akkora őrültség, mint amit most készülünk tenni. De Andy mindjárt végez, nekem meg még van egy évem hát mikor máskor, ha nem most tegyük ezt meg?
Csak a szemem forgatom Andy sminkes megjegyzésére bár ki tudja lehet az éjszaka folyamán annyira beállunk attól a bortól, hogy sikeresen ráveszem egy sminkelésre is – mondjuk ahhoz nem ártana sminkcuccokat vinnem az erdőbe, ami merő hülyeség szóval gyorsan le is teszek arról, hogy füstös árnyalattal emeljem ki Frothingham csodás szemeinek színét.

Talán a lehető leghülyébb ötlet, hogy pálca nélkül vágjunk neki a Rengetegnek. Hiszen mennyi rémtörténet kering már erről az erdőről? Elképzelhető, hogy nem véletlen büntetik annyira ha egy diák mégis olyan hülye – mint mi – hogy bemerészkedjen a kísérteties fák közé. Ahogy közeledünk az erdő felé egyre jobban borsódzik a hátam, de nem akarok betoji kis tyúkká válni Andy szemeiben, akinek csak a szája nagy és tettek nincsenek a szavai mögött. Ha már én találtam ki ezt az elmebeteg ötletet és még Őt is belerángattam, akkor az a legtisztességesebb dolog ha végig is csinálom és nem fújok visszavonulót a start előtt.
- Jó rendben, akkor éhen nem halunk és meg se fagyunk, ez egészen biztató – bólintok vigyorogva ahogy beérünk az erdőbe. Hátrapillantok még egyszer utoljára és azt veszem észre, hogy nagyon távolinak tűnik a Roxfort biztonságot nyújtó épülete, ez pedig egy picikét rossz előérzettel tölt el de gyorsan a borra terelődnek a gondolataim, úgyhogy meg se ragad az előbbi aggodalom az elmémben.
Az első kétségbeesés akkor jön el, amikor rájövök, hogy dugóhúzót nem pakoltam a táskába és mivel pálca sincs nálam, ezért teljesen esélytelennek érzem, hogy ki tudjam bontani azt az üveg finom bort. Mivel azon kívül, hogy törjük el az üveg nyakát – amivel fennáll annak is a veszélye, hogy üvegszilánkok kerülnek a borba ami igazából annyira nincs jótékony hatással az emberi szervezetre. Kivétel, ha megakarod ölni az illetőt akit leitatsz a borodból.
- Tessék – átnyújtom Andrewnak az üveget reménykedve abban, hogy sokkal találékonyabb, mint én és kevésbé ártalmas megoldást is talál a bor felbontására. Összedörzsölöm a kezeimet és figyelem ahogy egy bottal – mi a szar? – próbálja megfosztani a dugótól az üveget – Nem mondod komolyan, hogy azzal a bottal képes vagy … - elhallgatok egyrészt azért, mert Andynek sikerül belenyomnia a parafadugót az üvegbe másrészt meg valami reccsen a távolban, majd gyanús hangok ütik meg a fülemet. A hang irányába fordulok de csak a fák sokaságát látom, már amennyire ebben a sötétben ellát az ember így mivel további kísérteties zaj nem csapja meg a fülem úgy döntök jobb, ha a bornak szentelem a figyelmem. Elvégre egy erdőben vagyunk ahol – meglepetés – ágak, gallyak vannak amik recsegnek és még az is lehet – hahaha – hogy állatok is vannak körülöttünk. Aggodalomra semmi ok, ez természetes. Remélem.
- Bravo, Frothingham – elvigyorodom és az üvegért nyúlok majd egy nagyot kortyolok belőle kissé grimaszolva, amint megízlelem a bor első nyalatra furcsa ízét – Hát..mit mondjak, száraz és vörös. De biztos, hogy drága meg jó, különben nem lenne ilyen íze – átnyújtom a bort Andynek – Biztos vagyok benne, hogy a következő kör már jobban fog esni – bakancsom orrával arrébb rúgok egy kavicsot és elindulok még beljebb.
- Amúgy szerintem csak fel van hypeolva ez az egész erdő – kikerülök egy furcsának tűnő levélhalmot és tovább haladok – Mármint most érted, csak egy erdő. Ha annyira baromi veszélyes lenne biztos valami védővarázslatok húznának köré, hogy a diákok ne tudjanak itt kószálni.

Nem egyszer hallgattam már Walden történeteit arról, hogy milyen királyság kiszökni a Rengetegbe éjszaka és különböző állatokat elfogni majd megnézni hogyan reagálnak arra, ha lemetsszük az egyik végtagjukat vagy esetlegesen élve felboncoljuk őket. Nem különösebben izgattak – mármint a boncolás része – azonban eszem ágában sem volt úgy elhagyni a Roxfortot, hogy legalább egyszer – bár ki tudja lehet ez lesz az első és utolsó alkalom is egyben – be nem tenném egy éjszaka kellős közepén a lábam az erdőbe.
- Úgy legyen, Andrew – kisimítok az arcomból egy kósza tincset amit a hirtelen feltámadó bajlósan suttogó szél repített az arcomba közben pedig egy pillanatra megtorpanok mielőtt még beljebb haladnék. Igazából konkrét ötletem nincs, hogy mivel is akarom eltölteni az estét hiszen mégsem gyalogolhatunk az erdőben egész éjszaka – ki tudja mekkora az egész, meg hol lyukadunk ki a végén. Talán napokba fog majd telni mire visszatalálunk bár bízom Andrew memóriájában, habár nő létemre – ezt Walden nagyon sokszor a szememre vetette – egészen jól tájékozódom és jegyzek meg feltűnő részleteket a környezetemből, mint példának okáért most az a korhadt fa aminek a belsejében egy fiatalabb diák simán elférhetne.
Hatalmasra tágult szemekkel figyelem, ahogy Andrew mindenféle varázslat nélkül megszabadítja a boros üvegünket a parafadugótól és jelen pillanatban úgy tekintek fel a nálam egy évvel idősebb srácra, mintha valami istenséget látnék magam előtt. Talán még áldoznék is neki valami galambot vagy szűz lányt, amiért ilyen talpraesetten megoldotta a problémánkat, ami azért meg kell hagyni egészen nagy kaliberű volt. Józan ésszel nem bírnám ki az estét a Rengetegben és szerintem egy óra sétafika után felvetném az ötletet, hogy forduljunk vissza mivel nincs is itt semmi érdekes. Becsiccsentett állapotban azonban sokkal bátrabb és vakmerőbb vagyok, mint az emberek nagy része.
Fanyar grimaszba húzódnak ajkaim ahogy lecsusszan az első korty bor de a kellemes melegségért, ami rögtön utána átjárja a nyelőcsövemet és a gyomromat kárpótol minden fintorságért. Tekintetem le nem veszem Frothigham arcáról és apró mosoly költözik a szám szegletébe ahogy ő mindenféle pofavágás nélkül kóstolja meg a finom nedűt. Ah, igazi férfi ember!
- Nagy szakértő lehetsz – oldalra billentem a fejem és kesztyűs kezem az üvegért nyújtom, hogy nekikezdjek a második körnek, ami ahogy az várható is volt sokkal könnyebben és mindenféle idétlen fintorgás nélkül jut le a gyomromba. Sőt még rögtön utána még egy slukkot húzok belőle mielőtt visszaadnám, fejembe pedig már kellemes zsibbadtságot érzek. Soha nem állítottam, hogy olyan kurva jól bírnám a piálást.
- Tényleg te jártál már beljebb? – lehúzok egy faágat és jófej módon megvárom míg Andy is mögöttem lehajolva kikerüli az ágat, nem hagyom, hogy arcon csapja – pedig egészen vicces lenne, de nem akarok kibaszni vele, mert egészen kedvelem a furcsa stílusával együtt.
- A kentaurok ijesztőek – megborzongok és tovább haladok a vélhetőleg állatok által kitaposott ösvényen míg nem egy újabb kidőlt fa állja az utunkat és úgy döntök, hogy ez a hely egészen tökéletes arra, hogy megpihenjük egy picikét – Mármint tudomásom szerint nem épp a legbarátságosabbak az emberekkel és elvileg öt vagy hat évvel ezelőtt volt egy hollóhátas csaj, aki a barátjával tervezett egy extrém légyottot csak összefutottak pár kentaurral és a csaj elvileg azóta is a Mungóban van és nem szólal meg – lehuppanok a fára és pislogva nézek körbe és valahogy úgy érzem, hogy itt bent sokkal sötétebb van, mint ahogy azt az elején érzékeltem és a csend is sokkal nagyobb.
- Azért van ebben valami szépség is – törökülésbe tornázom maga az újdonsült ülőhelyemen és úgy figyelem a másikat – Mindig is bejöttek az ilyen titokzatos dolgok bár jobban szeretem, ha nem kell azon aggódnom, hogy vajon milyen bestia akarja letépni a fejem – halkan elnevetem magam bár a helyzet egyáltalán sem vicces – Szerintem kereshetnénk valami nagyobb tisztást ahonnan jól be lehet látni az eget, baromi szépek ma a csillagok – igen, most már biztos vagyok benne, hogy minimálisan spicces állapotba kerültem – És egyébként mit tervezel a Roxfort utánra? – elszakítom a tekintetem a csillagos égről és Andyre nézek miközben elkuncsorgom tőle az üveget.

Kellemesen bódult állapotomban az erdő már kevésbé tűnik veszélyesnek, mint a bor kinyitása előtt. Mozdulataim egy picikét sutábbak, mint amikor elindultunk de még nem nevezném magam részegnek, inkább csak kellemesen spiccesnek, az a szint amikor még tudatában van az ember annak, amit csinál csak sokkal jobban élvezi azt. Remélem,hogy Andrew még nem vette észre és mielőtt rájönne arra, hogy bizony én már megéreztem a borunk jótékony hatását, nos azelőtt jó lenne ha ő is eljutna arra a szintre, amin most én vagyok. Nem kívánom beégetni magam egy hetedéves hollóhátas srác előtt, akit én rángattam bele ebbe az egészbe.
Hallgatom Andrew hangjának kellemes baritonját míg arrébb húzogatom az ágakat, hogy képesek legyünk haladni az erdő mélye felé. Azonban meg kell mondanom, nem leszek különösebben motiváltabb ahogy a mondandója vége felé ér. Elég volt az az egy is beljebb? Egyáltalán honnan számít beljebbnek? Vajon mennyire vagyunk közel ahhoz? Hagrid miért nem járőrözik ilyenkor? Igazán ránk találhatna, hogy közölje mekkora hülyék vagyunk amiért pont a mai estén döntöttünk úgy, hogy sétálunk egyet az erdőben. Aztán szépen pislognék párat rá annak reményében, hogy büntetőmunka és a házvezető előtti megszégyenítés nélkül megússzuk az egészet – nagyobb biztonságban érezném magam a félóriás mellett.
- Nos, ha én is akkorra lennék, mint Hagrid valószínűleg kevésbé félnék – vállat vonok – Talán a bátorság a magasságoddal együtt nő vagy az ostobaság az? De az is lehet, hogy az agyad mérete és a magasságod fordítottan arányos – mi a faszt hordok itt össze? Elhallgatok inkább és összevont szemöldökkel tanulmányozom a farönköt, mintha egy kanapét szemrevételeznék, hogy megéri-e pénzt költeni rá. Megéri, leülök.
- Háát … - még mindig elgondolkozott fejet vágok – a szóbeszédek alapján kentaurok voltak, bár tudod mennyi az igazságalapja annak, ami szájról szájra terjed a kastélyban.De jó tudni, hogy te nem küldenéd a Mungóba azt aki az udvarod választja egy légyott helyszínének – elvigyorodok és nyújtózok egy nagyot miközben figyelem ahogy Andrew is helyet foglal mellettem.
- Ó, köszi – átveszem a pokrócot és magam köré csavarom mielőtt visszaülnék és a tekintetemmel a csillagokat tanulmányoznám. Ma valahogy sokkal szebb, mint amikor a Csillagvizsgálóból figyeltük az eget Doris-szal – Ez esetben viszont akkor még maradnék itt – elvigyorodok és előveszem a borocskát de még nem iszok belőle csak figyelmesen hallgatom Andrew terveit a jövőt illetően.
- Hm, ez nem is olyan rossz ötlet – bólintok egyet – Nekem sincsenek még különösebb terveim. A tárgyakat is egyformán szeretem, de nem tudok kiemelni egyet sem amivel később is kedvem lenne foglalkozni – elgondolkozva forgatom a borosüveget az ujjaim között – Bár van egy olyan sejtésem, hogy a szüleim inkább azt szeretnék ha férjhez mennék és engedelmesen követném az uram parancsait meg hasonlók – elhúzom a számat, itt az ideje egy korty bornak – Mondjuk .. - kezdeném, de képtelen vagyok befejezni a mondandómat mivel abban a pillanatban ahogy megcsapja a fülemet a farkasüvöltés majd a közeledő léptek zaja, a mondandóm további része egy minutum alatt eltűnik az agyamból és rögtön a zsebemet tapogatom, hátha időközben valahogy odavarázsolódott a pálcám. Hiába. Ösztönösen húzódok közelebb Andrewhoz, biztos vagyok benne, hogy ő még pálca nélkül is hatékonyabb lenne egy csatában, mint én – legalábbis abból kiindulva, hogy minden baszakodás nélkül képes volt kibontani egy üveg bort egy faággal.
Nagyon közelről hallom ágak reccsenését és automatikusan odakapom a fejem. Szemeim tágra nyílnak a borosüveg félúton megáll a szám felé ahogy realizálom, hogy a fák közül kilépő lény egy kentaur. Az agyamban kutatok valami információk után, amit órán tanultunk a kentaurokról de hiába is keresem, hogy pontosan miképp kellene viselkedni velük az agyam mintha leblokkolt volna.
- Csikók? - ennyit bírok csak kinyögni, miután visszatérek az átmeneti sokkból lerakom a bort, ügyelve arra, hogy fel ne boruljon és felpillantok az égre – honnan a francból tudta ez, hogy jövünk? Meg mi az, hogy csikók? Talán időközben patákat meg farkat növesztettem? Sok mindennek hívtak, de a csikó még sosem szerepelt köztük.
- Igazából nem szándékoztunk amúgy sem sokáig maradni – igyekszem halál nyugodtnak tűnni és legyintek is egyet, de a hangom illetve a kezem is remegni kezd és csak még inkább növekszik a gombóc a torkomban, ahogy közeledik a lény. Kétségbeesetten pillantok Andrewra, remélve, hogy megint találékonyabb lesz, mint én. Szent szar, mibe keveredtünk?