Anyám, Charlotte Riley előszeretettel titkolja származását, ezért egészen addig, míg a bátyám meg nem kapta Roxfortos levelét, mit sem sejtettünk arról, milyen csodálatos dolgokra vagyunk valójában képesek. Mugli iskolába járatott minket és reménykedett, hogy nem örököltük tőle a „varázslatos géneket”. Édesapámról azon kívül, hogy mugli és az Edward keresztnévre hallgat (vagy hallgatott?) semmi egyebet nem tudok, de hogy őszinte legyek nem is sajnálom, hiszen teljesen jól elvagyunk mi hárman is. Bátyám, Ruben Kieran Riley mindössze egy évvel idősebb nálam, de szinte mintha ikrek lennénk. A mugli sulit is együtt kezdtük, mert mindenképp velem együtt szerette volna végigcsinálni, viszont a Roxfortot sajnos kénytelenek vagyunk külön évfolyamon tölteni.

Édesanyám az egyik legkedvesebb ember, akivel életed során valaha szerencséd lehet találkozni. Nem véletlen tehát, hogy gyermekei mindketten kedvességükről, segítőkészségükről és óriási szívükről híresek, vagy legalábbis a bátyám mindig valahogy így próbál jellemezni minket. Mindenki másnak mi vagyunk a Riley ikrek, Ruben és Ryan, akik amúgy nem is ikrek, és igazából elég furák szóval kicsit nehézkes velük azonosulni, de ha jobban megismered őket tényleg nagyon aranyosak. Ja, hát, kb ilyen dolgokat szoktam visszahallani rólunk, meg persze azt, hogy mennyire sajnálnak, amiért anyánk eredetileg muglinak szeretett volna nevelni minket, blah blah. Szerintem pedig ezen semmi sajnálni való nincs. Én szerettem mugli suliba járni, ugyan az a Ryan Riley vagyok egy kis varázslattal is, mint anélkül. A tény, hogy boszorkány vagyok, mit sem változtat a lelkemen sem azon, ahogy gondolkozom, vagy ahogy másokkal bánok. A legjobb barátom Seth is mugli és a legcsodálatosabb emberek közé tartozik ezen a néha-kevesbe-csodálatos világon. Persze csak azok közül az emberek közül akiket ismerek, mert hát természetesen nem ismerek mindenkit a világon, de biztos vagyok benne, hogy tele van csodás emberekkel, akiket szintén öröm lenne megismerni. Sajnos ugye ez lehetetlen, nem ismerhetek minden egyes embert a világon… blahh. Na de hol is tartottam? Ja, uhum szóval Seth. Ah Istenem a legnehezebb dolog a Roxfortos diákéletben, hogy ő nincs itt velem. Néha azon kapom magam, hogy unalmasabb mágia töri órákon arról ábrándozom, milyen is lenne, ha azon a bizonyos napon Seth is kapott volna egy Roxfortos levelet. Akkor most vele lennék itt, nem aggódnék azon minden percben, hogy vajon jól van – e, hogy boldog – e nélkülem. Szeretném ha boldog lenne, tényleg mást sem szeretnék jobban, de azért remélem egy kicsit hiányol engem. Vannak rosszabb napjaim is. Amikor hajnal háromkor álmatlanul fekszem, bámulok a sötétségbe, és olyan mintha őt látnám. Sethet, ahogy éppen a legboldogabb mosolyával néz rám, majd mikor félénken visszamosolygom, rám kacsint egyet és lassan, halványuló mosollyal félrenéz, mintha tudna valamit, amit én nem. Máskor csak ül az ágyam szélén, és néz le a kezeire, amik picit mintha remegnének. Majd lassan a szemembe néz, és látom hogy szomorú, majd másnap reggel arra ébredek, hogy már megint álomba sírtam magam… Persze mióta a Roxfortban tanulok is szereztem barátokat, akik segítenek elterelni a figyelmem Sethről. A lányok, akivel a szobámon osztozom, a kedves Hollóhátas fiú a közös bájitaltan óránkról, pár Griffendéles akikkel együtt járunk könyvtárba meg természetesen a bátyám, Rubie a haverjaival. És persze itt van még Lucas, ohm nem mintha én és Lucas valaha is beszéltünk volna többet 3 egész mondatnál. Azt sem tudom, hogy emlékszik - e a nevemre. Mégis van benne valami megmagyarázhatatlan, amitől kezdem azt hinni, hogy… blah, dehogy, fogalmam sincs mit érzek.