Azt hiszem, az, hogy milyen is vagyok tulajdonképpen, az  nagyban függ attól is, hogy kit kérdeznek. De azt hiszem, abban szinte mindenki egyetértene, hogy lojális vagyok. Hogy kihez vagy mihez, az helyzettől és személytől függ, de annyi biztos, hogy ha valamit komolyan gondolok, meg a szívügyemnek érzem, akkor azért biztosan küzdök, akár még a családommal szembemenve is. Makacsnak is gyakran mondanak. Hogy ez most jó vagy rossz tulajdonság - e... jó kérdés. De őszintén, számít ez? Úgyse azon gondolkozik az ember, mikor belekerül egy helyzetbe, hogy valakinek a makacssága jó vagy rossz-e... mert kit érdekel? Van és kész, lényeg, hogy kezdeni kell vele valamit. Az meg már nem az én dolgom, hogy ki mit kezd vele. Néha, nagy ritkán döntésképtelennek is bizonyulok, bár ezt az oldalamat azért igencsak kevesen ismerik. Igen, ez is megesett már az eltelt évek alatt néhányszor, bár tényleg nagyon ritkának mondhatóak az ilyen alkalmak. Mondhatni majdhogynem piros betűs ünnepnek számítanak, mert azért legtöbbször tudom, mit - vagy kit - akarok, és abból nem engedek, legfeljebb nagy harcok árán. Jó problémamegoldóként is ismernek, bár ezzel azért nem szoktam felvágni. Problémamegoldás címszó alatt nem feltétlenül logikai feladványokra kell gondolni, de azért azokkal sincs gondom, megoldom őket, ha arról van szó. De ha tényleg fontos dolgokról van szó, akkor hozzám lehet jönni... aztán persze lehet, hogy elhajtom az illetőt, de ez nálam mindig benne van a pakliban. Aztán mi van még? Ja, megvan. Sokan magamnakvalóként és megközelíthetetlenként jellemeznének, ha megkérdeznék őket. Na, pontosan ez az, amit egyébként nem tudok hová tenni. Már miért lennék én megközelíthetetlen? Ja, hogy céltudatos vagyok, ráadásul ismerem magam, és tudom, milyen vagyok, ezt pedig nem félek kimutatni, viszont másokkal szemben szinte kivétel nélkül hűvösen viselkedem? Esetleg azért, mert általában fekete, vagy legalábbis sötét ruhákat hordok, és kissé mogorva ábrázatom van? Na és akkor mi van? Hahó, hallotta már bárki is a könyvről meg a borítójáról szóló mondást? Akkor tessék utánanézni! Nem mellesleg szeretek olvasni is, bár valószínűleg ezt se sokan néznék ki belőlem. Illetve a kviddicset se vetem meg, ha arról van szó, és szívesen segítek, ha arra van szükség. Az meg már más kérdés, hogy szinte mindig az lesz a vége, hogy megesketem az illetőt, nem mondja el senkinek sem, hogy én segítettem neki... nem biztos, hogy a családom örülne a saját szakállamra történő, jótékony ténykedéseimnek. Bár a világ minden kincséért se vallanám be senkinek, talán még magamnak se, de mélyen legbelül igenis félek, hogy mindenki, aki fontos a számomra magamra hagy, és egyedül maradok. De erre inkább gondolni se szeretnék, nemhogy beszélni róla.

Szüleim első és ezidáig egyetlen gyermeke vagyok, legalábbis amennyire én tudom. Nem igazán szeretnék beszélni a családomról, mert bár fizikálisan azt hiszem, mindenünk megvolt mindig is, amire szükségünk volt, érzelmileg, hát... nem hagyhatnánk inkább? Nem? Tényleg? Jó, ha nem, hát nem. Apám, Arthur Emerson arra tette fel az életét, hogy ki és megismerje az összes lehetséges átkot és ellenátkot. Édesanyám, Samantha Young pedig medimágusként tevékenykedve élte az életét, és teszi azt a mai napig is. Így élünk mi hárman szeretetben és békességben. Teljesen átlagos családkép, szóval lehetne kérdezni, hogy akkor mégis miért is berzenkedtem annyira, hogy beszéljek a családomról? Mert kit érdekel? Ja, tudom, sokmindenkit. Túl sok embert, és nem épp a legszeretetreméltóbb körökben forognak. Bocsánat, forgunk, mert igen, bármennyire is nincs ínyemre a dolog, de én is benne vagyok a dolgokban, ráadásul nyakig, és valószínűleg visszavonhatatlanul. Ők ugyanis a tudásukat és tehetségüket a Sötét Nagyúr segítésére és szolgálatára használják. Én - mivel tisztában vagyok vele, hogy kötelességem azt tenni, amit ők akarnak, mégiscsak ők a szüleim - teszem, amit épp mondanak, hogy meg kell tennem, de egyre gyakrabban merül fel bennem a kérdés: mi van, ha nem teszem? Persze, tudom: baj, ráadásul nem csak nekem. Attól még igenis képes és hajlamos vagyok a saját fejem után menni, "nekem ne mondják meg, mit tegyek" alapon. Még szerencse, hogy simán rá tudom fogni arra, hogy 16 évesen az ember akkor normális, ha lázad. Nem akarok én nekik gondot, csak a saját utamat szeretném járni. Ez azért érthető, nem?

Az élet sohasem könnyű. Ezt saját tapasztalat alapján mondom, szóval ne tessék belekötni, úgyse sikerül. Mindig van nehezítő tényező, akkor is, ha megpróbálunk tudomást sem venni róluk. Mert vannak, szerintem ezzel nem árulok el semmiféle nagy titkot, vagy ilyesmit. De hogy mik az én nehezítő tényezőim? Hát, először is ott a családom, akik ahányan vannak annyifélét szeretnének tőlem. Apa azt szeretné, ha követném őt, és én is az átkokat, ellenátkokat tanulmányoznám, de... őszintén megmondva eléggé biztos vagyok benne, hogy ebből semmi nem lesz, úgyhogy apa akár le is tehetne az ilyen irányú indíttatásairól. Már bocsánat, hogy ezt mondom, de... ezzel meg kinek segítek? Főleg, hogy tudom, merrefelé is terelnek - anyával együtt.  Szerintem senkinek. A vérnyomásomnak és az agysejtjeimnek viszont már annál inkább. Azzal, ha hagyom a fenébe az egészet - apa nagy bánatára persze, de remélhetőleg majd megbékél. Egyszer kénytelen lesz. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a mágiát, mert erről szó sincs, csak egészen egyszerűen érzem, hogy nekem nem ebbe az irányba kell elindulnom. Anya már nem is tudom, mit szeretne tőlem, de... ja, de. Mégis tudom. Ő medimágust szeretne belőlem faragni. Amiben még benne is lennék, bár ezt neki nem mondom, még véletlenül sem. Pedig igen, tényleg érdekel a gyógyítás világa, és igen, még az is simán lehet, hogy errefelé visz az utam. De Merlin vigye el! Jó ügyért szeretnék dolgozni, nem azért, hogy abban segítsek, hogy másoknak bántódása eshessen! Tudom, hogy nem szabadna így gondolkoznom, de sosem voltam egy szokványosan gondolkodó, szabálykövető valaki, miért pont most változna a helyzet? Egyelőre nem sok mindent tudok tenni, csak teszem, amit mondanak és élem az életem. Persze eközben kizárt dolog, hogy ne keveredjek bele akarva - akaratlanul bármibe is, de igyekszem úgy intézni a dolgaimat, hogy ne vegyék észre az esetleges gondokat. Nem kéne szégyent hozni a család nevére, ugyebár. Igen, ezzel én is tisztában vagyok.
S hogy mi a legnagyobb akadály az életemben? Valószínűleg én magam, és az, hogy vannak dolgok, amikről nem akarok, vagy nem tudok tudomást venni. Ilyen például az is, hogy egyesek azt hiszik, a rendes és a szórakoztató megfér egymás mellett. Hát mégis hogy? Ha rendes az ember, akkor le kell lassulni, és vigyázni kell, hogy mikor mit tesz vagy mond - egyesek esetében talán arra is, hogy mit gondol. Ez viszont unalmas, akkor mégis miért? Én tudom, mit akarok, és azt rendszerint meg is szoktam szerezni. Majdnem mindig. Néha viszont pontosan a "fogócska" a játék szórakoztató része, hogy nem kapom meg rögtön, amin megakadt a szemem. Nem baj, annál jobb lesz később. Igen, szórakozom - szinte mindig, legalábbis látszólag. Van, amit komolyan gondolok, de az se mindig egyértelmű, elég megközelíthetetlen vagyok hozzá - még az elég népes baráti köröm ellenére is. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak, ha viszont nem sikerül, akkor majd lesz valahogy. Ha valamit megtanultam eddigi életem alatt az az, hogy mindig legyen minimum egy B terve az embernek. Nekem viszont nincs. Most nincs, ami probléma. Szóval jelenlegi feladat: B terv gyártására fel, közben pedig élvezni az életet, mert az fontos. Szerencsére ezt sem kell egyedül, hiszen mint mondtam, elég sok barátom van, ráadásul mostanában felbukkant egy lány is. Ő, akiről azt hittem, hogy szürke kisegér, és hozzám se mer szólni, mostanra már méltó versenytársammá lépett elő. A probléma és a kérdés az, hogy mi van akkor, ha én nemcsak vetélytársként tekintek rá? Mi van, ha nekem megint az kell, amit nem lehet? Hát, úgy érzem, majd kiderül. Nem tudom, mikor, de ki fog derülni. Addig is, játékra fel, ne várakoztassuk meg a közönséget!